Annyi bizonyos, hogy a Torontál című lap írt róla, forrásunkból azonban egyelőre mégis hiányzik a cikk megjelenésének évszáma, illetve a pontos dátuma (már komoly erőkkel dolgozunk ennek felderítésén, de aki úgy érzi, hogy megkönnyítheti a dolgunkat, nagyon kérem, ne fogja vissza magát, és jelentkezzen mihamarabb az info@yuhar.hu e-mail címen…), így hát továbbra is a fennálló bizonytalanság hangsúlyozásával mondjuk, hogy április 9-e volt ugyan, de TALÁN, VÉLHETŐEN 1925-ben lehetett… Egy másik, jóval korábbi dátumot azonban pontosan ismerünk: az említett cikkből ugyanis kiderül az is, hogy az első hetivásárt 1737. május 18-án tartották meg Becskereken. Miért érdekes ez most a számunkra? Azért, mert a bécsi udvar abban az időszakban úgy tervezte, hogy olyan Habsburg-hű katalán menekülteket telepít be Bánátba, akiknek azután kellett elhagyniuk otthonukat, hogy az uralkodói ház az úgynevezett örökösödési háborúkban elvesztette Spanyolországot. Meg persze azért is, mert ha most témánkat ehhez a dátumhoz kötjük, akkor messzemenően ez lesz a honlapunk jobb szélén található kronológiánk legkorábbi, tőlünk időben a legmesszebb eső évszáma… (Persze ez is csak átmenetileg, hiszen hozunk majd még ennél is korábbi, ma már mindenképp történelminek tekinthető témákat is…) A telepesek Becskerek mellett felépítendő új városának pedig ezt a nevet adták volna: Uj-Barcelona. (Talán azért is, mert ezeknek a jó katalánoknak sehogy sem állt a szájára a Becskerek szavunk…) Az építkezések elkezdődtek ugyan, de ha akkor idejekorán be is fejeződnek, mára már akkor is minden bizonnyal benőtte volna a nagyobb város a kisebbet, vagyis Becskerek egyik kerületéről beszélhetnénk csupán ez a név alatt… Bár, ki tudhatja ezt ma már? Lehet, hogy épp fordítva alakulnak a dolgok az események és a forrongó háborúskodások kiszámíthatatlanságában, s Uj-Barcelona fejlődött volna sebesebben, meggyőzőbben, s akkor Becskerek lenne ma csupán ennek a településnek az egyik városrésze. 😀 Helyi közössége.

Szóval Uj-Barcelona!
Lássuk mindenekelőtt a Torontál fent említett cikkét:

A petrovgrádi Uj-Barcelona szomorú sorsa
Egy évig éltek spanyolok a városban, de a gyilkos mocsárláz tömegesen szedte áldozatait soraikból és elűzte őket innen

Petrovgrád, árp. 9.
Milleker Félix, az ismertnevű vrsaci történelemtudós, Bánát történelmének kutatója és megírója, a „Banater Bücherei” folyóirat legújabb füzetében érdekes cikket írt a bánáti spanyol településről. Az érdekes cikk számos, Petrovgrádot közelről érintő adatot is közöl.
Milleker szerint a spanyol település a Bánátban az 1714-ben megkötött radstatti béke [sic!; mai írásmódban: rastatti béke – a szerk. megj.] után kezdődött, amelynek értelmében a Habsburg-ház elvesztette Spanyolországot. Az uralkodóház spanyol hívei a békekötés után Ausztriába és Magyarországra költöztek és Bécs, valamint Buda környékén telepedtek le. Foglalkozásuk nem volt és ezért a bécsi kamarilla elhatározta, hogy a töröktől nemrég felszabadított Bánátban telepítik le őket. Az első spanyol telepes csoport Hueber József biztos és Mugnosz József madridi páter vezetésével 1735 karácsonya előtt érkezett Pancsevóra, nagyobb számban pedig 1936 nyarán
Vrsac, Temesvár és Becskerek környékén telepedtek le.
Hueber József komiszárus a telepítésről szóló jelentésében a következőket írja a telepesekről:
Legnagyobb részének nincs foglalkozása és semmihez sem értenek, naplopó nemzet, amely Bécs és Buda környékén koldulásból tengődött. Ezzel szemben a nők gyönyörűen szőnek és hímeznek.
A bánáti spanyol telepesek földet és felszerelést kaptak és a település után egy évig még államsegélyt is élveztek. A település első évében már felmerült a terv, hogy a Bánát minden részében elszórva élő spanyolokat egy helyen központosítsák. Hamilton gróf tartományi elöljáró a spanyolok vezetőivel egyetértésben a legalkalmasabbnak Becskerek környékét tartotta a Béga túlsó oldalán,
körülbelül ott, ahol most a Berberszki és a Mleskey telep van.
A telepes község terveit Kayser mérnök-százados készítette el és a tervet 1737 őszén Bécsben is jóváhagyták, mire
haladéktalanul hozzáláttak a spanyol telepesváros felépítéséhez, a melynek neve a tervek szerint Uj-Barcelona lett volna.
Az építőanyag nagy részét Bécsből szállították Becskerekre, a lakatosmunkát vrsaci mesterek végezték, mert
Becskereken abban az időben még nem volt lakatosműhely.
Az építkezésénél alkalmazott mesteremberek és munkások szükségletei kielégítésére hetivásárokat is tartottak, az első hetivásár 1737. május 18-án volt Becskereken. A tervek szerint az egész telepnek szeptemberre kellett volna elkészülni, hogy a spanyolok beköltözhessenek.
A terv azonban mégsem valósult meg, mert a bécsi kamarilla a nyáron
váratlanul elejtette Uj-Barcelona felépítése tervét.
Ennek oka egyrészt valószínűleg az újra kitört török háború volt, de főleg az, hogy a spanyolok nem bírták az itteni mocsárlázas éghajlatot és sorra meghaltak. A becskereki plébánia anyakönyvében ez évben 1 spanyol születést, 9 házasságkötést és 58 halálozást jegyeztek be. Vrsacon pedig egy születést, egy házasságkötést és 7 halálozást. 1738-ban rendeletet adtak ki, amely csak Budáig és Pestig engedélyezte a spanyolok letelepedését, tovább menni tilos volt számukra. 1738-ban és a következő években ismét visszavonultak Pestre és Bécsbe és ott telepedtek le és még hírmondónak sem maradt belőlük a mai Bánát területén.

(Torontál, 1925?)

Szóval Uj-Barcelona!
Talán nem lepődik meg senki azon, hogy a témához kapcsolódva további részletekről spanyol forrásokból értesülhetünk. Hét évvel ezelőtt, 2011-ben Barcelonában – az igazi, az eredendő Barcelonában! 😀 – jelent meg August Alcoberro történész kötete, amelyben sokszor addig nem is ismert részletekbe menően feldolgozta az örökösödési háborúk menekültjeinek sorsát. Mivel jómagam viszonylag a minimális szintnél is kevésbé vagyok jártas a spanyol nyelv rejtelmeiben, ezért egyelőre magyar forrásokra vagyok utalva ezzel kapcsolatban is. Nagy szerencse azonban, hogy a spanyol történész kötetéről anyanyelvünkön Anderle Ádám közölt ismertetőt, az alábbiakban ezt idézem:

KORA ÚJKOR
Új Barcelona: város a Duna mentén?

A magyar történettudomány meglehetősen sokat tud a XVIII. század negyedik évtizedében a Nagybecskerek mellett létrehozni tervezett kolóniáról, amelyben a spanyol örökösödési háborúban vereséget szenvedett Habsburg Károly – aki VI. Károlyként uralkodott aztán a Habsburg birodalomban (III. Károlyként magyar király) – spanyol híveinek egy részét, többségükben katalánokat, kívánta letelepíteni, s amely Nova Barcelona – Új Barcelona nevet kapta volna. E témáról gazdag magyar helytörténeti irodalommal rendelkezünk, ezen túl e munkák szintézisét saját kutatásaival gazdagító Fallenbühl Zoltán nevét kell említenünk, aki nemcsak a Századokban adott ezen kutatási eredményeiről közre tanulmányt[1], de a madridi Revista de Archivos, Bibliotecas y Museos című folyóiratban is két részben, francia nyelven írott, könyv terjedelmű közleményt is közölt (1979).
Ezt a munkát egyébként a katalán szerző, August Alcoberro is jól hasznosította most bemutatandó könyvében, ahol gyakran idézi Fallenbüchl adatait, megállapításait.
Alcoberro jelenleg a barcelonai Néprajzi Múzeum főigazgatója, akinek e témakörben számos tanulmánya született. E munkája, saját bevallása szerint a 2002-ben két kötetben megjelent könyvének (L’exili austriacista, 1713–1747) rövid, ismeretterjesztő szándékú összefoglalása. Ezért nem használt lábjegyzeteket sem, írja a szerző. Mint az előszóban jelzi, szándéka az volt, hogy e kötettel a katalán közvélemény számára ismeretlen eseményeket visszaemelje a nemzeti emlékezetbe.
A könyv első fejezetében a spanyol örökösödési háború száműzötteiről, problémáiról ad általános képet. Kiinduló gondolata az, hogy e háború nemcsak egyfajta, az Újvilágra is kiterjedő világháború volt, melynek halottait egymillió kétszázezerre becsüli, de kegyetlen polgárháború is, amelynek eredményeként a győztes Bourbonok Habsburg Károly hívein, akik döntően az Aragón Korona államainak polgárai voltak, többségükben katalánok – (Katalónia, Aragónia, Valencia, Mallorca) véres bosszút álltak. A szisztematikus elnyomás mellett ezek a hispán államok ekkor vesztették el függetlenségüket, Barcelona maga is a Bourbon csapatok megszállása alá került 1714. szeptember 11-én.
E dátum lett a függetlenség elvesztésének napja, s ezért készülnek Katalóniában ma oly sokan arra, hogy jövőre a 300. évfordulót a függetlenség visszaszerzésének napjává tegyék. A könyv tájékoztat az ezután kibontakozó és hosszan elhúzódó katalán gerillaháborúról, amely azonban nem tudott változtatni a helyzeten.
A Károllyal visszavonuló csapatok létszáma 2500 fő volt, de a katonákat követték családjaik is, Alcoberro szerint így összességében 25–30000 lehetett a száműzöttek száma. Ezek kb. fele katalán, összességében 80 százalékuk az Aragón Korona területeiről menekült. Többségük katona, állami tisztviselő és az udvari nemesség tagja, sok az egyházi személy is.
A száműzöttek három tömböt alkottak: többségük Bécsben maradt, itt erős „spanyol párt” is alakult a Károlyt követő félszigeti arisztokratákból. Más részük Nápolyban és Milánóban, kisebb csoportjuk Németalföldön keresett menedéket.
A spanyol száműzöttek jelentős része azonban katona maradt: három spanyol lovassági ezred és két gyalogsági ezred harcolt Bécs háborúiban, e katonák aztán a veteránok számát gyarapították az 1730-as években. A velük való törődés szüksége hozta létre a bécsi udvarban a Spanyol Tanácsot, amely igyekezett gondjaikkal foglalkozni.
A császári udvar azonban egyre nehezebben tudta biztosítani ellátásukat, bárha a spanyol arisztokrácia évjáradékai meglehetősen jelentősek maradtak. De egyre fontosabbá vált a szegényebb rétegek (özvegyek, árvák, rokkantak) segélyezése – amelyre különböző alapok születtek.
A szerző jelzi azt is, hogy megkezdődött e hispán közösség konszolidációja is. Erre utaltak a vegyes házasságok a tehetősebb társadalmi rétegekben, templomuk, kolostoruk és kórházuk is létesült Bécsben.
Az 1714–1718 közötti, törökök elleni háborúkban nagyszámú spanyol-katalán katona vett részt, szerepük több ütközetben is fontos volt – ezekről a szerző sok részletet és nevet említ. E részeknél Alcoberro számos spanyol és katalán emlékiratot, levelezést, verseket, verses történeteket, jelentéseket idéz és használ fel – ezek a magyar történelem számára is fontos források lehetnek. Alcoberro bemutatja azt is, hogy a Bourbon-ellenes illegális katalán propaganda is dicsőítette e háborúk katalán résztvevőit, a kereszténységért harcolókként interpretálva küzdelmüket.
A háborúk lezárultával a gondozást-törődést igénylő, s a bécsi udvartól támogatást váró hispán száműzöttek száma megnőtt, különösen a veterán katonákkal. A spanyol-katalán száműzöttek jó része Bécsben koncentrálódott, nagy feszültségeket és nagy pénzügyi kötelezettségeket is keltve.
Megoldást kellett találni e feszültségek feloldására.
A szerző könyvének harmadik fejezetében azokat a projekteket tekinti át, amelyek a spanyolok-katalánok végleges letelepedésével foglalkoztak. E tervek a magyar királyság elnéptelenedett vidékeinek betelepítésével, a rendelkezésre álló megműveletlen földekkel számoltak, a probléma azonban az volt, hogy a száműzöttek nagy része városlakó volt korábbi életében az Ibériai félszigeten: sem tapasztalataik, sem kedvük, sem fizikai állapotuk nem tették számunkra vonzóvá e terveket.
Az 1720-as évektől vannak kísérletek a Bécsben élő szegények kitelepítésére, ilyen terveket készítettek a dokumentumok nélküli vagabund elemek számára is. E részeknél Alcoberro jól használja Fallenbüch információit is. Bemutatja azt is, hogy egyre erőteljesebben körvonalazódnak a tervek egy közös kolónia vagy kolóniák megalapítására a déli, éppen visszahódított területeken. Szlavónia, Horvátország és a Bánát jött szóba, amelyek a veterán katonák letelepítésére is megoldást adhattak volna.
A könyv külön fejezetben mutat be egy eddig kéziratban létező tervet, amely valójában e problémák megoldására írott utópiaként értékelhető.
Josef Plantí ennek a plánumnak a szerzője, katalán száműzött, aki korábban a szardíniai audiencián volt jogász-tisztviselő. A sziget Bourbon elfoglalása után Bécsbe megy, kegydíjat kérvényez a Spanyol Tanácstól, mert mindenét elvesztette és súlyosan beteg is. Támogatást azonban nem kapott. Kérvényezésének e periódusában írja meg egy ideális város tervét, amely a hispán kolónia tagjait fogadná be. Új hazát keres Plantí, az ibér királyságok újjáéledését álmodja meg a magyar földön, amely a szabadság és egyenlőség régi katalán eszményeit, jogrendjét élesztené újjá az uralkodó segítségével. A császárnak írott spanyol nyelvű víziójában a Trója/Barcelona/Róma/Magyarország fogalmai egymásra vetülnek. Az elképzelt új állam neve Austrohispánia vagy Transhispánia lenne, amelynek fővárosa Carolina vagy Carolonoble lehetne. Ez az új állam négy hispán nemzet, a katalánok, a kasztíliaiak, a valenciaiak, az aragóniaiak hazája lehetne, de amely nyitva állna a mallorcai, szárd és akár német katona-veteránok számára is. Az állam a szabadság földje lenne, kötelezettségek, adók, kényszerek nélkül – elismerve a császár nem önkényen, hanem törvényeken alapuló főségét. A termőföldeket a szükségletek és a rendelkezésre álló munkaerő alapján osztanák el, védve a hazai mezőgazdaságot és bortermelést. S minden paraszt szabad ember lenne, nemesi szabadságokkal. Plantí terve elutasítja a luxust, a pompázatos épületeket. Egy demokratikus rendi monarchiáról vizionál, amely szerinte nagy vonzerőt gyakorolna a fiatalok számára, s megnövelné a házassági kedvet is. Ösztönözni kellene az ipart valamint a kereskedelmet is, és megkönnyíteni az idegenek betelepedését nagy vásárok szervezésével, javasolja. Ugyanakkor a zsidók városban való házszerzését megtiltaná.
A tervet Plantí ugyan elküldi a Spanyol Tanács befolyásos tagjainak – visszhangja és eredménye azonban nem lett.
(Zárójelben kell megemlítenünk, hogy az 1970-es évekig a spanyol historiográfiában evidenciának számított az a meggyőződés, hogy Spanyolországban nem születtek utópiák. Ez az állítás 1975-ben dőlt meg, amikor spanyol és észak-amerikai kiadásban is közreadtak egy, a Campomanes archívumban megtalált kéziratot, amelynek szerzőjét nem ismerjük, de Sinapia címmel egy nagyívű utópia szövegét tartalmazta.[2])
Alcoberro, aki jelzi, hogy Plantí utópiája kiadás előtt áll, tehát már a második spanyol utópiát mutatja be.
Alcoberro könyvének következő fejezetében a lengyel örökösödési háború (1733–1738) spanyol száműzöttekre vonatkozó következményeit tekinti át. E háború során Károly ismét összeütközött s Bourbonokkal, s elvesztette, immár végleg Nápolyt és Szicíliát, amelyek oly sok századon át az Aragón Korona részét képezték. Az osztrák seregben spanyol-katalán katonák is harcoltak, írja Alcoberro, aki nagy figyelmet fordít arra is, hogy bemutassa, az itáliai konfrontáció felélesztette a katalán gerillaháborút is a Bourbonok ellen – ám mindennek vereség lett a vége.
A Bourbon győzelem Itáliában azzal járt, hogy a nápolyi–szicíliai területekről 1734–35-ben nagyszámú új spanyol/katalán és olasz száműzött érkezett a magyar királyságba, illetve Bécsbe, ezért sürgetővé vált a száműzöttek letelepítése. A bécsi udvar a Bánátot jelölte ki e célra, ahol már korábban is jelentős telepítés kezdődött, és ahol különösen a németek letelepedése haladt előre.
1734 nyarán vagy őszén a Spanyol Tanácsban feljegyzés készül a spanyolok helyzetének megoldásáról. Alcoberra elemzi a hosszú című tervet, amely a Bécsben és a korábban Nápolyban, Szicíliában élő előkelők, hivatalnokok, tisztek és veterán katonák hosszú távú támogatásáról értekezik, akik továbbra is hűségben akarták szolgálni az uralkodót. Ezek számára kegydíj, járadék kiutalását javasolják a Titkos Pénztárból (Bolsillo Secreto).
A szegényeket három csoportra osztja e feljegyzés: az igazi katonákra illetve a fiatal férfiakra, akik a hadseregben szolgálhatnak. A szegényeket pedig „Magyarország valamely területén kell letelepíteni”. A feljegyzés 400 családdal, kb. 1500–2000 személlyel számolt, akikből két kolóniát lehetne létrehozni. Ezek elegendő megművelhető földet kapnának. A terv a szükséges vetőmagra és állatokra 1000-1000 forint kiutalását javasolja, valamint 10 évig adómentességet. E terv biztosítaná, hogy a katolikus és spanyolul beszélő csoport együtt maradjon. A Spanyol Tanács papokat is küldene e kolóniákra, amelyeket valahol Temesvár környékén, a Bánságban javasoltak létrehozni. E feljegyzés azután különböző értekezletek, tanácskozások témája is lett, mutatja be Alcoberro. Az e vitákban megfogalmazott kritika elsősorban arra utalt, hogy e száműzöttek a paraszti munkához nem szoktak, nincsenek ilyen tapasztalataik, hiszen hivatalnokok, katonák vagy házi cselédek voltak. E térségben gyakoriak az árvizek és a járványok, érveltek, emiatt egészségtelenek. A bírálók kétségesnek tartották, hogy a száműzöttek maguktól vállalnák ezt az életet.
A végső döntést arról, hogy a száműzötteket a Bánátban kell letelepíteni, az 1734. október 4-i értekezleten hozták, ám ott már csak 500-500 forint támogatásról esett szó. A családok első csoportjai 1735. november-decemberben érkeztek a Bánátba, a német iratokban a Carlobagen, illetve Carlagaaben néven létesítendő kolónia megalapítására, hogy aztán 1738 júniusában már az utolsó telepesek is elhagyják a Bánátot, ahol a pestis is megjelent.
A következőkben a telepítés tanulságait foglalja össze Alcoberro. A telepítéssel kapcsolatosan igen gazdag iratanyag maradt fenn, írja, s jelzi, Fallenbüchl is azokat a névsorokat-listákat dolgozta fel, amelyeket ő is bemutat. Alcoberro több, részadatot tartalmazó listát is bemutat. Összességében azonban elmondható, hogy az a 852 személy, akinek nevét a listákból megismerhetjük (ezt az összesítést egyébként Fallenbüchtől vette át), érdekes összképet ad. Meglepetésünkre a névsorokban szerepelnek arisztokraták, katonatisztek is és számos hivatalnok. Életkoruk meglehetősen magas, egy ilyen adatokat tartalmazó 97-es listából 42-en 50 év felettiek, 32-en 40-49 év közöttiek. Többségük tehát a spanyol örökösödési háború után jött el Hispániából. A 250 gyermek többsége viszont már a száműzetésben született. Sok az egyedül álló özvegy, az árva, a rokkant, munkaképtelen is. Többségük katalán (Katalóniából, Valenciából, Mallorcából és Aragóniából), de találhatók itáliaiak is a csoportban. Figyelemre méltó, hogy a Bánátba küldött csoportok több helységben lettek szétosztva: Pancsova, Versec helységekben. Fallenbüchl ezen túl másik öt helységet is megemlít, ahol spanyol száműzötteket helyeztek el.
Alcoberro tájékoztatása szerint Nagybecskereken a tervezett Új Barcelona megalapítására szolgáló építkezések csak 1737 augusztusában kezdődtek egy Bécsben elfogadott városépítési terv szerint. Ám közben a pestisjárvány is elérte e vidéket, magas lett az elhalálozás, ezért szinte ugyanekkor, 1737 nyarán már elkezdődött a visszatelepülés is, és 1738 nyarán már 263-an éltek ismét Bécsben, foglalja össze Alcoberro a történetet. Akik tehették, visszatértek a hadseregbe. Az 1738–39-es török elleni háborúk pedig végképpen eltemették az Új Barcelona megalapítására szőtt terveket.
A száműzöttek közül sokan Pesten, Budán és más magyar városokban találhatók az 1740-es években. Alcoberro Fallenbüchl adatait idézi, aki 409 spanyol száműzöttet regisztrált magyar földön. A bécsi Spanyol Kórház listáin pedig kb. 400 nevet talált Alcoberro az 1740-es években.
A szerző jelzi, hogy Károly császár halála után Maria Terézia már 1742-ben ösztönözte volna a száműzöttek Spanyolországba való visszatérését, s ilyen álláspontot foglalt el sok spanyol-katalán előkelő is. Bár Bécsben és a magyar városokban továbbra is sok spanyol élt, tagjaik egyre inkább integrálódtak a többségi társadalomba. Alcoberro, Fallenbüchl adatait felhasználva, számos konkrét példával illusztrálja e helyzetet.
A kötet befejező fejezete tulajdonképpen ennek az elfeledett katalán száműzött csoportnak a historiográfiáját vázolja fel. Ebben első helyen Alcoberro Fallenbüchl Zoltán már említett 1979-es madridi francia nyelvű közlését emeli ki, amely a spanyol-katalán történetírást először szembesítette ezzel az elfeledett történettel. Ez még akkor is így van, hangsúlyozza, ha az első, levéltári forrásokon alapuló tanulmányt az osztrák történész, Rudolf Till közölte német nyelven Bécsben 1947-ben – de ennek nem támadt visszhangja (mellesleg, Tillre is Fallenbüchl tanulmánya hívta fel a figyelmet!).
Fallenbüchl után kezdődött a katalán történetírás ráhangolódása e történeti kérdésre, s Alcoberro kétkötetes munkája a legfontosabb, legrészletesebb katalán szintézis a témakörben. Ennek összefoglalását adja az ezen írásunkban bemutatott kötet.

August Alcoberro: La „Nova Barcelona” del Danubi (1735–1738). La ciutat dels exiliats de la guerra de successió. („Új Barcelona” a Duna mentén (1735–1738). Az örökösödési háború száműzötteinek városa). Barcelona, Rafael Dalmau Editor, 2011, 122 o.

Anderle Ádám

Azt persze már ennyiből is láthatjuk, hogy más formában használta a soha végérvényesen meg nem épült, meg nem alapított város nevét Anderle és a Torontál korabeli száma (a szerző is ismeretlen… avagy: „ja sam udovica neznanog junaka”…), de ennyit talán még ráfoghatunk a helyesírási (bocsának: hejessírási…) szabályok időközben történt változásaira.

A magyar blogvilág, vagy blogsajtó egyik különleges, izgalmas, s kissé talán egzotikusnak is mondható gyöngyszeme A Wang folyó versei című oldal. Hadd ne bonyolódjak itt most bele abba, hogy az alapítók, szerkesztők, fenntartók, üzemeltetők miért választották épp ezt a címet lapjuknak; a blogban minden erre vonatkozó fontosabb információ megtalálható, ajánlom hát olvasóink figyelmébe ezt is – itt érhetik el:

A Wang folyó versei

Wang Wei (699-761) gyakran vonult vissza az udvarból birtokára, a Wang folyó völgyébe, ahol – mint Julio César Abad Vidal írja Pilar González España által fordított verseinek előszavában – „hagyta, hogy az órák teljenek, s elvégezzék benne munkájukat”. Barátjával, Pei Divel hosszú utakat tett a völgyben, s amit láttak, egyfajta költői játékként mindketten leírták a másik számára.

A Wang folyó szerkesztői is mint egyfajta érdekességre figyeltek fel Uj-Barcelona (úgy tűnik, én már végérvényesen megtartom ezt, a Torontál régi számából átvett írásmódot…) történetére, s néhány évvel ezelőtt egy összefoglalót készítettek az elérhető információkból.
A hat évvel ezelőtt, vagyis 2012-ben, szerző megjelölése nélkül közreadott cikkük további érdekes részletekkel egészíti ki a fentiekben már elmondottak, s némileg talán árnyalja is az eddig kialakult képet.

Új-Barcelona a Délvidéken, 1735

„A kormányzó eljött egészen Új-Barcelonáig, amelynek nevét a spanyolok követelték ki maguknak. A régi és elnéptelenedett Becskerek török-szerb neve ugyanis kiejthetetlen volt számukra. Nagy reményekkel vonultak be elveszített uralkodójuk, Károly földjére. De a szerencsétlenek képtelenek voltak megszokni az itteni klímát. A Temesvár felé vezető csatorna mocsaras földeken vezetett át, ezek pangó vize vette körbe a vidéket, s az áradások után visszamaradt halak milliói rothadtak a tűző napon. Pestis itatta át a vidék levegőjét..” (Adam Müller-Guttenbrunn, Der Grosse Schwabenzug, Leipzig, 1931)

Nagybecskerek, szerbül Bečkerek, németül Großbetschkerek, románul Becicherecul Mare, a jelenlegi Zrenjanin városát már az 1528-as Tabula Hungariae is kiterjedt mocsarak között tüntette fel. A várost 1551-ben foglalták el a törökök, majd 1716-ban került a Habsburgok kezére, akik nagy erőfeszítéssel igyekeztek feljavítani az elsősorban sváb bevándorlókkal újratelepített vidéket. Többé-kevésbé ilyen volt a hely 1735-ben, amikor a spanyolok ide érkeztek, hogy megalapítsák Új-Barcelona városát.

Néhány napja írtunk az Angyal Köztársaságának megalapításáról Vilnius mellett, a folyó túloldalán. E másik folyón, a Dunán túli, s a Béga partján fekvő alapítás históriája azonban sokkal kevésbé vidám és megható, és vége sem örömteli. Szereplői olyan spanyolok, elsősorban katalánok voltak, akiknek sorsa két bonyolult történetbe szövődött bele: az egyik a spanyol örökösödési háború vesztes Habsburg-párti híveinek száműzetése, míg a másik a Habsburgok területi politikája a török határvidéken, közelebbről a Bánátban, a töröktől utolsónak, 1716-ban visszafoglalt egykori temesvári vilajetben.
A Bourbon-elnyomás rendkívül kemény volt katalán földön 1714. szeptemberétől kezdve, amikor az új király, V. Fülöp csapatai több mint egy év ostrom után bevették Barcelonát. A Habsburg-párti katalánok menekülése már 1713-ban megkezdődött, noha a Bourbonok elleni gerillaharc még 1718-20 között is hevesen folyt. Lassanként azonban ez az ellenállás is felmorzsolódott, s egyik legkitartóbb vezetője, a fáradhatatlan és pittoreszk Pere Joan Barceló, avagy Carrasquet (itt egy mai rajzon) ugyancsak jelen volt a bánáti Új-Barcelona megalapításánál, hogy végül a Rajna mentén, a brisachi erőd falainál érje a halál 1743-ban.
Néhány fennkölt szellemű száműzött nagy és utópisztikus terveket kovácsolt egy új spanyol város alapításáról távol Spanyolországtól. A Mária Terézia főhercegnő által 1773-ban alapított milánói Brera könyvtár különös kéziratot őriz, amelynek szerzője, Josep Plantí a lángokban álló Trójához hasonlítja Barcelonát, amelyből Aeneas és társai mintájára száműzöttek serege kél útra, hogy új, szebb hazát alapítson VI. Károly Habsburg-császár pártfogása alatt. A mű részletesen leírja eme ideális város eszményét és felépítését, amelyben a spanyolok békében és harmóniában élhetnek magyar földön.

Urbem, quam statuo, vestra est, subducite rebus experti revocatae animos maestumque timorem mittite forsan, et haec meminisse juvabit. Tendimus Ungariam, sedes ubi fata quietas ostendunt, illic fac regna resurgere Ibericae. Durate et vosmet rebus servate secundis. […]

A város, amelyről szólok a tiétek: eredjünk, lássunk munkához nagy tapasztalattal, félelmet félretéve. Emlékezzetek rá: Magyarországra tartunk, ahol a sors nyugodt székhelyet kínál nekünk, ahol újra feltámasztjuk Ibéria királyságát. Tartsatok ki, és álljatok a balsorsban szilárdan.

Josep Plantí: Buzdítás VI. Károly császárhoz, in: Hemistichia ex Virgilio lib. 1 Aeneidos (1725 után)

Nincs rá utalás, hogy a kézirat eljutott volna bármelyik miniszter kezébe. Annyi bizonyos, hogy az idő gyorsan múlt. A spanyol száműzöttek, akik bőkezű fogadtatásban és különféle életjáradékokban részesültek Bécsben és Budán, egyre nagyobb anyagi terhet jelentettek vendéglátóiknak, miközben délkeleten nagy és potenciálisan termékeny földeket foglaltak vissza a töröktől, amelyek új telepesek után kiáltottak. Így tehát a Bánátot jelölték ki számukra lakóhelyül, amely azonban igen kemény vidék volt olyan spanyolok számára, akiknek többsége már nem volt fiatal, s nem szokott hozzá az ott rájuk váró földműves munkához.

Ennek következtében végül is a több mint nyolcszáz spanyol közül, akik három szakaszban érkeztek ide, a leghihetőbb számítások szerint a telep felszámolásakor csupán 347-en tértek vissza Budára és Pestre, ahonnét többen Bécsbe mentek tovább. A pestis és más betegségek voltak a legrosszabb ellenségeik. A délvidéki kaland 1735-től 1738-ig tartott, ekkor hagytak fel véglegesen Új-Barcelona tervével. Mária Terézia nagylelkűen még két évnyi járadék előzetes kifizetését ajánlotta fel mindazok számára, akik vissza kívántak térni Spanyolországba. A negyedik török háború (1737-1739) kitörése után a Bánát ismét hadműveleti területté vált. A történet főszereplőinek kalandos életét nagyrészt homály fedi. Ami idáig napvilágra került róluk, azt Agustí Alcoberro néhány hónapja megjelent kiváló összefoglalása tartalmazza: La «Nova Barcelona» del Danubi (1735-1738). La ciutat dels exiliats de la Guerra de Successió, Barcelona, 2011, de minden bizonnyal számos rájuk vonatkozó dokumentum vár még felfedezésre Bécs és Budapest levéltáraiban.

(A Wang folyó versei, 2012. február 2.)

Új-Barcelona a Délvidéken, 1735

„A kormányzó eljött egészen Új-Barcelonáig, amelynek nevét a spanyolok követelték ki maguknak. A régi és elnéptelenedett Becskerek török-szerb neve ugyanis kiejthetetlen volt számukra. Nagy reményekkel vonultak be elveszített uralkodójuk, Károly földjére. De a szerencsétlenek képtelenek voltak megszokni az itteni klímát.

A forrásaink tehát nagyjából összhangban vannak, többnyire megerősítik és kiegészítik egymást, csak néhány apróbb részletben térnek el, itt-ott más és más adatokat megadva, de teszik ezt úgymond a hibahatáron belül mozogva, hiszen ilyenkor sem kerülnek súlyosabbnak tekinthető ellentmondásba egymással, nagyjából csak megközelítés kérdése, hogy ezt-azt másként értelmeznek, így tehát másként is értékelnek – és ami számunkra most a legfontosabb: másképp interpretálnak.
A legszembetűnőbb különbség tulajdonképpen abban van, hogy ki és hova helyezi el Uj-Barcelona helyét. Egyes forrásaink ugyanis úgy beszélnek róla, mint egy Becskerek mellett felépíteni tervezett új kolóniáról, tehát egy másik településről vagy településrészről, mások viszont úgy tekintik, mintha a város átnevezéséről lenne szó, az utóbbiak tehát kiegyenlítik Uj-Barcelonát Nagybecskerekkel. De, mint fentebb már utaltam is rá, ez csak részletkérdés, hiszen mára már minden bizonnyal összenőtt volna a két település, tehát még ez a két interpretáció között sincs lényegesebbnek, jelentősebbnek tekinthető eltérés. A két fogalom az időközben eltelt évszázadok során tehát mindenképp kiegyenlítődött volna. Ha akarják a nemes katalánok, ha nem…

Ma már azonban viszonylag nehéz feladat lenne meghatározni Uj-Barcelona pontos helyét, hiszen a mai becskerekiek sem tudják, hova tervezték több száz évvel ezelőtt a spanyol-katalán kolónia felépítését. Ez a momentum valahogy nem maradt fent a lokálpatrióta köztudatban… Jómagam beszéltem nemrég idősebb – a múlt század harmincas éveiben született – becskereki magyarokkal, akik még emlékeztek arra, hogy gyermekkorukban a szüleik megmutatták nekik, s egyfajta anekdotaként, helyi különlegességként mesélték, hol épült volna fel Uj-Barcelona, de a későbbiekben már csak néhány „kallódó” vezetéknév emlékeztetett Bánátban az egykori spanyol-katalán jelentére. Így a pontos helyszín is feledésbe merült… Utaljunk itt vissza a Torontál cikkére: „…körülbelül ott, ahol most a Berberszki és a Mleskey telep van”. Tehát már a lap szerzője már húszas években is – nagyjából száz esztendővel ezelőtt – csak feltételes megszorításokkal tudta meghatározni Uj-Barcelona helyét.
A katalánokhoz hasonlóan eltűntek, beolvadtak a napóleoni háborúk után betelepített franciák is – pedig Bánátnak egy időszakban még francia kormányzója is volt –, az ő nyomaikat is csak néhány furcsa, szokatlan, környezetidegen név őrzi, vagy legalábbis őrizte a legutóbbi időkig. De például – eredendően – francia vezetéknevű, bánáti származású politikus még Josip Broz Tito második világháború utáni első kormányában is volt… Pont abban az időszakban azonban már a németeket is elüldözték, kitelepítették, ma meg a környékbeli magyarság lélekszáma fogyatkozik rohamtempóban.
Az egykor volt nemzeti sokszínűség tehát lassan, de biztosan eltűnik a környékről.

Nyitóképünkön: Vidak Vuković becskereki múzeumigazgató 1992-ben arról beszélt a La Vanguardia című spanyol lap munkatársának, hogy kevés tárgyi emlék maradt fenn a katalán betelepítési kísérletek időszakából. Azért választottuk lapélre ezt a felvételt, mert néhány fontosabb ereklyét mégis sikerült megőrizni, s ezeket meg is mutatta a külföldi újság fotósának, így most mi is továbbadhatjuk olvasóinknak… 

Az El Paisnak a témával foglalkozó cikke, amelyhez spanyol nyelvtudás szükséges, itt érhető el:

Barcelona al Danubi, 1735

DEL DANUBI (1735-1738) Agustí Alcoberro Rafael Dalmau Editor 128 pàgines. 13 euros Malauradament, la his-tòria de Catalunya és plena d’exilis; plena de situacions en què les derrotes polítiques i militars obliguen a fugir, on la dissidència és incompatible amb la convivència pacífica.

Láthattuk a fentiekben azt is, hogy Anderle Ádám és A Wang folyó szerzője más formában említi Plantí nevét. Az előbbi Josefként, utóbbi pedig Josepként aposztrofálja őt, de a korabeli zavaros névátírásoknak köszönhetően gyakran találkozhatunk akár a Ioseph Plantí formával is. A cikkek átvételekor minden esetben tiszteletben tartottam a szerző által használt névváltozatot, hiszen ennyi idő után már felesleges is volna vitatkozni… 😀 S persze spanyol nyelvtudás híján nem én leszek az, aki ebben a kérdésben igazságot tesz.
Azon persze érdemes lenne talán elgondolkodnunk, hogy mennyire jött volna jól nekünk, ha az adott pillanatban megvalósulnak a tervei. Mert egészen más egy telepesváros létrehozása, ahol a számunkra idegen és távoli háborúk menekültjeit befogadó módon, jóindulattal letelepíti a közösség – mint például a mai Beloiannisz település esetében is történt Magyarországon –, s egészen mást képvisel egy, a befogadottak által nálunk megalapítandó új államalakulat, esetünkben legyen akár Transhispánia, egy messzi királyság újjáéledése.
Képzeljük csak el, hogy miféle zavarokat okozott volna – s mennyire megbonyolította volna az amúgy sem egyszerű helyzetet –, ha az első világháború végén van ott még Bánátban egy Transhispánia is, ilyen-olyan területi követelésekkel, igényekkel, függetlenségi törekvésekkel, birodalmi ambíciókkal.
Hogy bezavart volna ez a nagyhatalmi osztozkodásokba és az érdekszférák kialakításába, amikor a térképek fölé görnyedve rajzolgatták az újabbnál újabb határokat a tudós elmék… Mert: Mit nekik egy girbe-gurba piros vonal a papíron?!

Szóval Uj-Barcelona!
Ha a mai Becskerek területén már nem is azonosítható az egykor tervezett Uj-Barcelona pontos helye, a Berberszki és a Mleskey telep még mindig megtalálható (egy közepesen felkészült helytörténész is kapásból rávágja…). Így ezek környékén járva, az utcákon bolyongva viszonylagos közelséggel – hibahatáron belül – meghatározhatjuk, hogy hol telepítette volna le a korabeli elképzelések szerint a bécsi udvar a Habsburg-hű katalánokat.
Hueber József komiszárus véleményét azonban ennyi idő távlatából semmiképp sem oszthatjuk, hiszen ha harcosok, katonák is voltak, akik nem értettek a fölműveléshez és a gazdálkodáshoz, s ha egyebekben nem is volt „civil” foglalkozásuk, mégsem valószínűsíthető, hogy semmihez sem értettek volna, az a megjegyzése pedig, hogy ez egy naplopó nemzet, naplopó népség lett volna, amely csak koldulásból tengette életét, nem tanúskodik másról, mint az előítéletekről. No meg persze arról, hogy a helyi hatóságok nem nőttek fel a feladathoz, képtelenek voltak kezelni az érkezésükkel járó feladatokat, akár a többletterheket is. „Ezzel szemben a nők gyönyörűen szőnek és hímeznek.” Biztosra vehetjük, hogy amennyiben sikerrel járt volna a betelepítésük, s hosszú távon alkalmazkodni tudnak a helyi viszonyokhoz és követelményekhez, akkor minden bizonnyal a helyi életmódot is megszokják, átveszik. Vagyis hosszú távon mindenképp helytálltak volna. S akkor talán ma épp a miénk lenne a világ egyik legjobb focicsapata, az Uj-Barca…

Köszönetet mondok Roginer Oszkárnak a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért.

______________________________________________

[1] Fallenbüchl Zoltán: Spanyolok Magyarországon a 18. században. Századok, 1977, 6. szám, 1192–1230. Lásd még e témáról Anderle Ádám: A magyar-spanyol kapcsolatok ezer éve. Szeged, 2006, 53–59.

[2] Erről lásd Anderle Ádám: „Egy spanyol plebejus utópia”. Világtörténet, 1989, 4. szám.

Hozzászólások

hozzászólás