„Egy öt esztendővel ezelőtt megjelent esszét lapoztam fel ismét, mert úgy emlékeztem, a benne foglalt gondolatoknál lesújtóbb véleménnyel még nem találkoztam a századvég magyar irodalmával kapcsolatosan. A vizsgálódás a magyarországi magyar irodalomra szorítkozik, így homokba is dughatnánk babérra számító nemes koponyánkat, vagy kemény, busa magyar fejünket, áltatván magunkat, hogy jó, nem is ránk vonatkozik, ám nem tehetjük. Nem, ha magyarul írunk magyaroknak. Bármennyire is külön sajátossággal, külön vonatkozásrendszerrel bír a vajdaságban született literatúra, beletartozik a kosárba, amelyből Petőfi óta mindenki egyaránt vehet, és vice versa, illő ennek a kosárnak a feltöltéséhez is hozzájárulnia. Nem ingem, nem veszem magamra – mondhatnánk, de előbb-utóbb csak fel kell öltözködnünk. Sneé Péter írja az említett, Valami más? című esszéjében, a Hitel 1995. májusi számában – idézem: »Gyanítom, hogy ami a nyolcvanas évek közepe óta új irodalomként jelent meg nálunk, az humbug. Legfeljebb héj egy tojásból kibújni nem bíró – mert szerepében, helyzetében, törekvéseiben félresikeredett – korszakocskán. Merre járnak az írók? Hol az irodalom? Van másik?« Nem valószínű, hogy ennyire szigorú az irodalmunkról kialakult összkép. De ha csak árnyalattal is módosíthatunk a lesújtó véleményen, ha utána tudunk nézni, hol vannak íróink, leendő alkotóink, nem teszünk rosszat. Persze, hogy nincs minden rendjén a szépirodalmi alkotás terén. Aszkétai magányomban, csupán levelezésemre hagyatkozva mégis olyan véleményekkel találkozom, hogy az elmúlt tíz esztendőben például a folyóiratokban a változást, az idővel való haladást csupán az évfolyam jelzésén tapasztalhatjuk. Igaz, az elmúlt tíz évben annyi minden történt velünk, de ennek nem tapasztalható igazi irodalmi lecsapódása. Egy-egy versek éve összeállítás átnyújt ugyan néhány csokornyi panaszdalt, de szemléleti változásról még nagyon korai lenne beszélni. Talán médiaváltásra van szükség. Ebben jelentős szerepet játszhat a zEtna internetes folyóirat, vagy talán még a Hangoskönyv című hangos folyóirat is. Ha csak morzsányit, már érdemes volt” – mondta el Fekete J. József irodalomtörténész, kritikus, író és újságíró, szerkesztő, a Zombori Rádió hangos irodalmi folyóiratának, a Hangoskönyvnek abban az adásában, amely a fennmaradt archívumban található datálás szerint – elvileg – 2000 májusában hangzott, hangozhatott el. De, mint tudjuk, az elveket és a gyakorlatot már az önigazgatású szocializmus időszakában is nehezen lehetett összeegyeztetni. Hát még utána…

Írtunk már arról itt, a Yuharon, hogy így, csaknem két évtized távlatából milyen problémák és akadályok nehezítik annak meghatározását, hogy egyik-másik Hangoskönyv-felvétel anno mikor került adásba. A felesleges és unalmas önismétlés helyett egyszerűbb hát, ha idetesszük a linket…
Itt minden fontos részletet megtalálhatnak ezzel kapcsolatban olvasóink:

Hangoskönyv az idő forgatagában

„Sem a szerzők, sem az előadók nem kaptak tiszteletdíjat, a CD-ket, amelyeken a műsorokat továbbítottam a rádióállomásoknak, magam vásároltam és a magam költségén továbbítottam” – írta nemrég a Yuharnak a Zombori Rádió egykori, Hangoskönyv című műsorának történetéről készült összefoglalójában az adás volt (fő)szerkesztője, Fekete J. József író, újságíró, kritikus.

„A mai adásban Csányi Erzsébet A költő, mint utas című esszéje, Csernik Előd Demian helyett Senki című elbeszélése, Silling István versei és a könyvének ajánlása hangzik el. Olvassuk együtt, hallgassuk együtt!” – ismertette a műsor tartalmát Fekete J. József.
Olvassuk és hallgassuk hát most mi is, nagyjából húsz év elmúltával együtt ezeket az írásokat…

 

 

A költő mint utas

Baudelaire és Rimbaud önmetaforái

Hadat üzenve az irodalmi kommunikációs helyzetek egyszerűségének, a modernitás előjelei a szenvedélytelen és személytelen ábrázolási törekvésekben tárulkoznak fel. A versnek mint hieroglifának korai, XVIII. századi elméletei megalapozzák Baudelaire ún. absztrakt költészetét. A vallomáslíra, az alanyi költészet szerinte mindig szentimentalizmusról árulkodik, s ezt a romantikus alapállást a modern életérzés elutasítja. Baudelaire verseiben egy megalkotott én („persona”) beszél, s ezt az én-t a költő eltolja önmagától. A beszélő nem azonosítható vele, így egyetlen verse sem vezethető le életrajzi adatokból. Úgy is mondhatnánk: a valóságmozzanatok függetlenednek a biografikus értelemben vett szerzőtől.
A beszédhelyzet elszemélytelenítése, deperszonalizációja nélkül modern költészetről nem lehet szó. A mű világába emelve minden mozzanatnak metaforikussá, jelképessé kell válnia. A banális valóság reáliáit a szimbolista művész először szétszedi, deformálja, majd a fantázia érzékenységével kialakít belőlük egy új világot. Öntörvényű kozmoszában a Baudelaire-vers kristályosan tökéletes, s véletlenül sem szolgál realista törekvéseket. A műgonddal, szigorú formatudattal megalkotott vers és a megalkotott költői szubjektum kizárja az ihlet vájta spontán lehetőségeket.
Az olvasó jelképek sűrű erdejében jár, s ezek az érzéki jelek nem képesek néven nevezni, csak utalnak a titokzatos, bonyolult kapcsolatok mélyebb valóságára. A megérzékített benyomásban áttételesen jelenik meg a rejtett lényeg, ezért a vers értelmezésirányai a jelképfüggönnyel szembesülve a konkréttól az absztrakt felé mutatnak. A szimbolista költői nyelvezet sokértelmű, hieroglifikus szövevényt hoz létre, a burkolt beszéd a Kimondhatatlan érzéki kódjává lesz. Mindez együttvéve eredményezi az absztrakt költészet világának elvontságát.
Baudelaire Az albatrosz és Rimbaud Álom, télire című verse éppen ennek az elvonatkoztatási mechanizmusnak a vonalát engedi szemügyre venni. Mindkét költő egy központi szimbólum köré szervezi az igen eseményes anyagot: Baudelaire az albatrosz, Rimbaud a pók alakja köré. A költőt jelképező madár és a csókot helyettesítő féreg oly mérvű szimbolizációs folyamatot indít el, hogy a szöveg allegorikussá válik. A cselekménymozzanatok érezhetően egyre súlyosabbá lesznek, jelentéssel töltődnek föl, a szereplők bábszerűvé alakulnak.
A két vers – minden látszat ellenére – ugyanarról szól: a költő mibenlétéről, arról, hogy mi a költő. S különös módon egyforma választ ad: a művészt mindkét mű utasként határozza meg. A költő utas, aki valami felé utazik. Baudelaire esetében „sós örvények”, szép dühű vihar, „kéklő lég”, kalandok felé. Rimbaud-nál három síkon is utazik a vers szubjektuma: a valóságban (a vagon külön kis világában), álomban (a behunyt szem mögött) és utazik a szeretett lény testén a csók/pók nyomában.
A költő mindkét esetben a mámorító ismeretlen világ felé veti magát, ez az életközege. Az elvágyódás a transzcendens felé mutat, s elrugaszkodást jelent a hétköznapiságtól. A rejtelmes mögöttes szférákról csak jelképek hozhatnak hírt, tehát utazás ez az absztrakció felé.
A térbeli elmozdulás síkjai is kirajzolódnak mindkét költeményben. Baudelaire terét a lenn és fenn pólusai határozzák meg, egy vertikális tengelyre rakódnak rá a fent és a lent értékei. Rimbaud utasa a „fintorgó démonok fekete söpredékétől” menekül, vagyis a külső világból a belső világba, befelé, a vagonba, az álomba, a szerelembe egy vízszintes tengely mentén.
A mélyebb valóság keresése a szimbolista költő számára olyan önmetaforák megteremtésével jár együtt, amelyek egyértelműen utasként jelenítik meg őt, a „szép csodát”.

Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr – A költő mint utas

Hadat üzenve az irodalmi kommunikációs helyzetek egyszerűségének, a modernitás előjelei a szenvedélytelen és személytelen ábrázolási törekvésekben tárulkoznak fel. A versnek mint hieroglifának korai, XVIII. századi elméletei megalapozzák Baudelaire ún. absztrakt költészetét. A vallomáslíra, az alanyi költészet szerinte mindig szentimentalizmusról árulkodik, s ezt a romantikus alapállást a modern életérzés elutasítja.

„Dr. Silling István nyelvész, néprajzkutató 1999 végén verseit is közzétette Útjaim címen. Ebből mond el hármat a szerző.”

 

Útjaim

(részletek)

6.

emlékszel a luxemburg-kert
pompás gesztenyéire
a szabályos lombok
szabálytalan árnyékában
a délelőtti órákra
a távolban egy sétahajó
halkan füttyentett
indult a szajna hídjai alá

s emlékszel a szigeten
suttogott szavakra
gyertyagyújtás közben
a színes
vitrázsrozettákat csodáltad
megszámoltad akkor
a szobrokat a homlokzaton
emlékszel még
hány volt
s milyen magasak
a csonka tornyok

16.

emlékszel kedves
milyen feszülten figyelt a csönd
síkságunk egyetlen várában
hajdani hangok helyén

félve szemléltük a bástyafokon
az enyészet győzedelmét
miközben cseppenként hullott
a gyöngy
ijedt torkunkból

istenem mivé lettünk
s ránk még mi vár
riadtan fojtottuk
a szót
a gondolatot
meg se szülessen
eltemettük
e vidéken talán az utolsót

azóta egyre üresebben
tátog a szánk
és lézeng bennünk a rettenet
a végső semmi előtt

19.

emlékezhetsz kedves
te is jártál ott
becskereki kollégáiddal
s többet is láttál
a tűzhányót
az elpusztult várost
s magát a halállal felérő tengerpartot

míg engem zuhogó eső kísért
szent januárius dómja felé

könnyen megtalálnám
il duomo
csak ez az egy van
előtte a királyi címerben
látszik a magyar vonás
mellette pedig egy középkori templomban
árpádházi királylányunk életének képei

de a halpiacot sehogy sem találtuk
amikor a kikötő felé lógtunk
látni is valamit e délutánban úgy
ahogyan mi akartuk

a tenger fölé sötétszürke hályog borult
a nagy hajók között a víz ólomszín
mi meg bóklásztunk bambán
tartva is kissé idegenségünk miatt
hátha tilos vagy netán veszélyes
olaszul meg csak ennyit: pane

de a kikötői matróztanyán
finom tengeri falatokat ettünk
s kellemes fehér házi bort ittunk duplázva
miközben halk mandolinzene szólt
a helyi rádiók valamelyikéből

séta a sikátorokban
kapuccinók a teraszokon
utcákról nyíló szobák nyílt ajtajában
önfeledt hangos szórakozás
társam a berlini ösztöndíjas nyűszített a szépek után
a másik, komoly iskolaigazgató, felnőtt gyerekek apja
meg a la cucaraccát énekelte nekik:
istenem a jó negyveneseket
megérintette ez a merész dél
meg a reneszánsz

és a commedia dell´ artet
magunk játszottuk el
a városból kifelé jövet
hogy mindenki visszaintett
a szabadságtól ittas
szárazföldi truppnak

nem szabad vállalni a halált
ha nápolyt csak egyszer láttuk

Silling István: Útjaim – versek

Eddig megjelent kötetei: Ismeretlen anyám (Kupuszinai népballadák és balladás dalok), Rónay István: Késő álmok (versek) [ A verseket összegyűjtötte, a bibliográfiákat készítette és a bevezető tanulmányt írta S. I.]

Demian helyett Senki

Demianba járni hált a lélek, s négyszer átesett a küszöbön, mire kezelésbe vettük.
Orvost hívtunk, aki megvizsgálta, és drámai szavakkal tudtunkra adta, hogy a halál a közelben jár. (Mondtuk neki, hogy ez itt próza, viselkedjen ehhez illően.)
Becsuktunk ajtót, ablakot, elsötétítettük a házat, eltakartuk az elbeszélés címét, hátha ráharap a fenéje, de a halál lecövekelt a ház előtt, szobrozni kezdett, és kőmély, sziklaszilárd, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy minden hiába. (Ez nem kézművesség, hanem irodalom, szerettük volna mondani, de nem volt időnk vitatkozni.) Összedugtuk fejünket, számbavettük a tényeket, majd csámcsogni kezdtem rajtuk. Demiant nem zaklatta fel saját nyomorúságos helyzete, egy reménytelen haldokló lemondásával ásítozott, állkapcsai fenségesen a láthatár felé feszültek, mint aki még egy utolsó kísérletet tesz, hogy végtelen unalmával elnyelje a világot. Úgy tűnt, a halál tényleg elviszi, de aztán mégse így történt. A ránk nehezedő gyászos csámcsogásom Senki törte meg.
Tennünk kell valamit, mert különben vége nekie, mondta Demianra bökve, majd eszelősen az orrába túrt.
Ekkor következett be a váratlan fordulat.
Senki sötét agyában egy hősies, önfeláldozó tett kényszerképzete lila lángra lobbant. Úgy érezte, menten cselekednie kell. Így is lett.
Döngő, padlórecsegtető léptekkel nekifutott, és kiugrott a vakablakon.
Ami ezután történt, a másnapi újság szenzációként kürtölte világgá. Senki nem halt bele az esésbe, de végzett vele egy vasmacska, amit egy bostoni tengerész akart szajha, kéjsóvár feleségéhez vágni, ám a femme fatale az utolsó pillanatban hajóra szállt, és Londonba menekült, ahol most az anyanemzetnek szolgálva laktanyákon csácsácsázik. Egy vasmacska nem tomahawk, így személyt és országot téveszthet, és ennek köszönhetően, mint már sejteni lehet, Senki fűbe harapott.
Senki utolsó szavait senki sem hallotta.
A szemtanúk nevetőgörcsöt kaptak, amit dühöngő elmebaj követett, sürgősen ki kellett hívni a mentőket, de a mentőknél éppen pizsamabuli volt (ezt hozták fel később saját mentségükre), így a másnapot csak a süketnéma, félvak, vasorrú bába élte meg, mert a történtek előtt fél órával, a kispadon kotlódva, mélyen a béka feneke alá süllyedt. A bába bánatának konkrét oka volt: levelet kapott Jancsikától, amelyben a bátor mesehős értesíti, hogy nemrég ellátogatott Hófehérkéékhez, és találkozott a szép, de gonosz királynővel, akinek láttán olyan szorongás fogta el, hogy hozzá mérve a vasorrú bába által kiváltott félelme az ő félelemskáláján egyenlő azzal a fokkal, amit ő „macskafing”-nek szokott becézni. Ez a gúnyolódó levél mellbe vágta az öreglányt, hogy az bizony vért köpött és krákogott, utólag azonban életmentőnek bizonyult, mert a depressziónak köszönve fagyos közönnyel tudta fogadni a szeme előtt lejátszódó komitragikus eseményeket. Mindezt követően az egyre türelmetlenebb halál gyorsan lecsapott Senkire, mert az általános felfordulásban nem vette észre, hogy senki nem Demian, figyelmetlenül összecserélte áldozatát valaki mással (Senkivel), mert a vasorrú bába (mint halhatatlan díva, aki a róla szóló történeteknek köszönhetően belépett az örökéltűek sorába) erősen az idegeire ment, s minél hamarabb ki akart lépni ebből kínosan elhúzódó bekezdésből.
A dolgok így végül rendeződtek. A nevetőgörcs névtelen áldozatai feledésbe temetkeztek, Demian hamarosan felépült, és élete végre jobbra fordult, miután megzsarolta atyját és teremtőjét, Hermann Hesset, hogy az vagy ad neki egymillió márkát, vagy ő végleg kilép a nevéhez fűződő regény szűk keretei közül, és vég nélküli vándorútra indul távoli szövegek felé.

Csernik Előd novellái

Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK állományából.

 

Olvasóink figyelmébe ajánljuk még a témával kapcsolatban:

Az éterre bízott Hangoskönyv

A Hangoskönyv a Zombori Rádió havonta jelentkező, hatvanperces irodalmi magazinja volt 1994 és 1999 között, amit párhuzamosan sugárzott a Magyar Rádió Pécsi Stúdiója, időnként a Kossuth Rádió, az Újvidéki Rádió, a Bajai Rádió, a szlovéniai, Muravidéki Magyar Rádió, az Eszéki Rádió és más adók is.

FRISSÍTÉS: Hangoskönyv az idő forgatagában

„Nagy Farkas Dudás Erika Kishegyes lankásain él. Novelláit, esszéit, publicisztikáját többször díjazták, jutalmazták, versei is megjelennek. Műsorunkban A semmiből a semmibe című írása hangzik el Pozsárkovics Erika előadásában” – mondta el Fekete J. József a Zombori Rádió egykor volt, szép emlékű Hangoskönyv című műsorában.

Hozzászólások

hozzászólás