1934,  Képzőművészet

Tóth József: Halászok

KÖZHÍRRÉ TÉTETIK: Lezárult a Yuhar második nyereményjátéka – És most eredményt hirdetünk!

Közhírré tétetik, hogy eredményesen zárult második nyereményjátékunk is, pedig játékosainknak ezúttal nehezített pályán kellett versenyezniük és helytállniuk. Minden résztvevőnek ezúton is gratulálunk! Olvasóinknak a mai cikkünk nyitóképeként mellékelt domborművet kellett felismerniük, és azt kértük a Yuhar hivatalos Facebook-oldalán, hogy jelöljék meg kommentben az alkotó nevét, s külön extra nyereményt ígértünk azoknak, akik a mű címét is meg tudják nekünk – és már csak az internet alapvető jellegzetességeiből adódóan: mindenki másnak is – mondani. Ismerve a Yuhar koncepcióját, azt talán mondanunk is felesleges lett volna, hogy egy olyan művészről van szó, aki valamilyen módon kötődött az egykori Jugoszláviához, s nagy lehetett a valószínűsége akár annak is, hogy vajdasági magyar szobrászról van szó… Nos, az extra jutalom egyelőre nálunk marad talonban – köszönettel félretesszük az eljövendő újabb pályázatainkhoz! –, az alkotó neve azonban kiderült. Mint a címből már egyértelműen és ellentmondást nem tűrően látható, a fiatalon elhunyt zentai hadiárva, Tóth József (1916–1935) szobrászművész Halászok című alkotása szerepelt játékunkban feladványként. A domborművet a nagyközönség nem kevesebb mint nyolcvannégy esztendővel ezelőtt láthatta először, a Híd folyóirat 1934. augusztus 15-én megnyílt, a tehetséges fiatal, pályakezdő művészek megsegítésére szervezett kiállításán, a zentai Royal Szállodában. Szerdai nap volt… Éppen ezért – mármint nem a szerda, hanem a tárlat miatt 😀 –, a honlapunk jobb szélén található kronológiánkban most ezt a dátumot szem előtt tartva ehhez az évszámhoz igazítjuk a bejegyzésünket. Azt pedig, hogy játékosaink nehezített pályán mozogtak, azért mondtuk, mert Tóth József egy kevésbé ismert, a későbbiekben már igencsak ritkán látott alkotásáról van szó, ugyanis a mű később magángyűjteménybe került. A fent látható fényképet is csak azért tudtam elkészíteni, mert Tripolsky Géza (1926–2002), az akkor már nyugalmazott zentai múzeumigazgató, múzeumalapító megtisztelt a bizalmával és beengedett a szobájába, ahol ez a dombormű ki volt függesztve a falra…

Előző nyereményjátékunk eredményhirdetését itt érhetik el olvasóink:

Volt egyszer egy Két ballábas bakancs

Örömmel jelenthetjük, hogy Facebook-profilunkon lezajlott a Yuhar első nyereményjátéka! Április 26-án tettük fel a kérdést olvasóinknak, hogy melyik lapban, vajdasági magyar kiadványban jelent meg a fent látható illusztráció. Éjfélkort járt le a „beküldési határidő”, és úgy fogalmaztunk felhívásunkban, hogy az eredményhirdetést ma délben tarjuk meg, vagyis a nyertes nevét pontban tizenkettőkor hozzuk nyilvánosságra.

„Tóth József szobrász művei a fejlődő tehetség bizonyságai. Faszobraiban és fametszeteiben lüktet a mozgás és az élet s mindegyikből kitűnik a megfigyelés nehéz művészete. A Halászok és Munkás fametszete a kiállításnak legapróbb részletekig kidolgozott legjobb darabjai. Az Akt, a Bánat, Csibész és Halász apró faszobrai kiáltanak a támogatás után, mert mindegyike elárulja a kezdő művész készségét és hajlandóságát az alkotásra” – így tudósított 1934-ben a Szentai Friss Újság című lap VIII. évfolyamának sorrendben kilencvenötödik számában, amikor beszámolt a Hídnak a Royal Szállodában megrendezett kiállításáról. Számunkra most külön jelentőséggel bír, hogy a szerző külön kiemelte alkotásai közül (néhány más műve mellett…) az itt átható Halászok című domborművet.
Ugyancsak 1934-ben, a Sentai Újság XIII. évfolyamának hetvenkilencedik száma írt arról, hogy Tóth Józsefet néhány munkáját beajánlották a kor neves szobrászművészéhez, a horvát Ivan Meštrovićhoz (1883–1962), aki azt javasolta neki, hogy iratkozzon be a zágrábi képzőművészeti főiskolára, sőt, vállalta azt is, hogy ő maga is tanítani fogja a fiatal tehetséget. A Tóth családnak azonban a kor adott viszonyai mellett nem lett volna pénze a taníttatására, ezért három mecénás – Szőke Béla, Schwarzer Gyula és Tripolszki Aladár – vállalta, hogy előteremti a szükséges anyagi fedezetet. Azt hiszem, mindhárman megérdemlik, hogy feljegyezzük nevüket… (Megjegyzem, mai szemmel visszaolvasva ezeket a sorokat, kifejezetten megmosolyogtató, ahogy a cikk szerzője „a világ legnagyobb szobrászművészének” nevezve őt, körberajongja Meštrovićot; már csak a „minden idők legnagyobb alkotója” hiányzik ezekből a sorokból, de mintha az is ott tündökölne a mondai közé csempészve, kódolva… S tegyük hozzá gyorsan: a szerző pillanatnyi esetlensége azonban még így sem homályosítja el sem Meštrović, sem Tóth József nagyságát!…) A fiatal zentai hadiárva ebben az időszakban asztalosinasként dolgozott, ebből igyekezett eltartani magát, vagy, ha tanulóként ugyan nem is fizették volna túl, legalább valamicskét hozzájárulni a családi költségvetéshez. Így azonban mindenképp pártfogói támogatására volt szüksége ahhoz, hogy megkezdhesse zágrábi tanulmányait Meštrovićnál, s ehhez járult hozzá a Royal Szállodában megszervezett kiállítással a Híd szerkesztőségének gárdája is.

Tóth József (1916–1935)

„Tóth József hadiárva négy szobrát mutatták be Mestrovics Ivánnak, a ma élő legnagyobb szobrászművésznek. A művész két szoborra azt a megjegyzést tette, hogy a kúszó férfi és Tóth Margit szobra is nagyon jó, de a két akttanulmány nagyon tehetséges alkotás. Megígérte, hogy az elhagyatott, szegény kartársa további sorsát is figyelemmel kíséri, később ő maga is vezeti. Azt a tanácsot adta, hogy írassák be a zagrebi képzőművészeti főiskolába, mert ott kiképezheti magát. – A szentai egyetemi hallgatók, Szőke Béla állatorvosi egyetemi hallgató, Schwarzer Gyula végzett jogász és Tripolszki Aladár orvostanhallgató a hadiárva szobrászművész sorsát kezükbe vették és elhatározták, hogy nagyarányú segélyakciót indítanak, hogy Tóth tanulását lehetővé tegyék és zagrebi tartózkodását biztosítsák. Tóth különben rajzban és festészetben is szépen halad, Szabados Gábor festőművész készíti elő rajzra és festészetre, teljesen díjtalanul. – Lapzártakor értesültünk: Tóth József hadiárva, a tizennyolc éves szobrásztehetség életében fordulat történt. A »Politika« közli, hogy a fiatal tehetséget, a szegény asztalosinast, magához veszi egy évre Mestrovics Iván, a világ legnagyobb szobrászművésze” – írta hát 1934-ben a Sentai Újság.
A fent említett augusztusi kiállítás viszonylag rövidnek mondható, ugyanis alig négynapos volt, 19-én, vagyis vasárnap este zárult, viszont a korabeli tudósítások teljes erkölcsi és anyagi sikerről számoltak be: „Az ifjúság törekvését siker koronázta, mert a kitett gyűjtőíven minden különösebb felhívás nélkül több mint huszonöten jegyezték fel állandó havi adományaikat, amelyek folytán máris lehetségesnek látszik Tóth József tovább képeztetése. A társadalmi és kulturális egyesületek adományai még nem folytak be, de mértékadó köröktől nyert értesülésünk szerint Tóth Józsefet már a szeptember havában Zágrebba küldik, mert biztosra veszik a tanítási költségek előteremtését, annál is inkább, mert az egyesületek ígéretet tettek a megfelelő segélyösszeg befizetésére” – tudósított a tárlat zárásáról a Szentai Friss Újság 1934-es kilencvenhetedik számában.
Mindebből tehát láthatjuk, hogy a tehetősebb korabeli zentaiak igenis felkarolták a szegény sorsú ifjú tehetséget, az első világháborúban árván maradt alkotót, ezzel azonban – habár ezt természetesen akkor ők még nem tudhatták, de még csak nem is sejthették –  közvetett módon a tragikus végzetéhez is hozzájárultak…

A korabeli zentai lapokról itt olvashatnak még részletesen Pejin Attila nagyszerű munkájában:

PEJIN ATTILA: A ZENTAI HÍRLAPOK TÖRTÉNETI BIBLIOGRÁFIÁJA

A hírlapok ilyen részletező, bibliográfikus feldolgozása már önmagában egyfajta történeti vázat kínál. Mivel azonban korábban csak szerény próbálkozások voltak, hogy a lapkiadás történetét feldolgozzák, s a helyi nyomdák működésével kapcsolatban is csupán elvétve találhatunk publikált adatokat, most lehetőség nyílt arra, hogy a kettőt egy helyen egyesítsük, és felkínáljunk egy sokoldalúan megírt sajtótörténetet.

Eredményhirdetés

A helyes megfejtésért értékes könyvjutalomban részesül Basity Gréta szabadkai olvasónk.

Persze, nem teszünk úgy, mintha nem ismernénk egymást, hiszen Gréta újságíróként nemcsak a kollégánk, de a barátunk is, akinek mellesleg a Yuhar is nagyon sokat köszönhet, hiszen még márciusban ő volt az első, aki a Vajdaság MA hírportál oldalain beszámolt honlapunk indulásáról.
Az akkor velünk készített interjút itt érhetik el olvasóink:

Mentéskényszerből digitális adattár

„Nem volt célunk, hogy egy kész, lezárt, a teljesség igényével megszerkesztett adattárral álljunk elő, hiszen erre nem is lettünk volna képesek, sem annyi szabadidőnk, sem kapacitásunk nem lett volna. Ha ezt az utat választjuk, akár még évekig halogathattuk volna a honlap elindítását. Ezért tulajdonképpen az adatbázis mértékét, nagyságát sem tudjuk, nem is próbáltuk meg felmérni.

GRATULÁLUNK!

Nyertesünkkel már felvettük a kapcsolatot, tehát folyamatosan egyeztetünk a jutalom kézbesítéséről.

Tóth József: Önarckép

Az összegyűjtött támogatásoknak köszönhetően Tóth József 1934 szeptemberében kezdte meg tanulmányait Zágrábban. Életének arról az időszakáról, amelyben eltűnt a zentai barátai, ismerősei, kollégái szeme elől, a családjának írt leveleiből értesülhetünk. Így megtudhatjuk, hogy habár a lakhatása biztosított volt a horvát fővárosban, ennivalóra és tüzelőre nemigen jutott neki, sokat éhezett és fagyoskodott tehát, s tulajdonképpen továbbra is szegényesen élt. Zágrábban gimnáziumba járt, leveleiben arról írt, hogy sokat tanult és rengeteget rajzolt, egy orvos pedig anatómiára is oktatta. Anatómialeckék – jut eszembe erről, persze, Danilo Kiš, de ez egyáltalán nem mérvadó, mert nekem mindenről és mindenkiről ő jut eszembe… 😀
A hideg, fűtetlen lakáskörülmények azonban nagyon hamar megtették a hatásukat. Tóth József kénytelen volt elhagyni Zágrábot, az iskolát, Meštrovićot… Hazatért Zentára. Erről az időszakról, ezekről a napokról számolt be az 1968-ban megjelent visszaemlékezéseiben Tripolsky Géza, aki mellesleg a Tóth család szomszédja volt már akkoriban is, innen a közeli ismeretség: „Aztán a tizennyolc éves Jóska eltűnt a szemünk elől. Hallottuk, hogy Zágrábba ment tanulni és lassan felejtettük. A fakóepret azonban csak egyszer ráztuk le a következő évben, s egy napon árnyék jelent meg az udvarban, amely Jóskára hasonlított. Nem röpködött tovább a kő- és faforgács. A sápadt ifjúnak már nehéz volt a véső, csak a ceruzát tudta még fogni és az ágyban rajzolt. Sokat ültem az ágy végén és figyeltem ügyes mozdulatait. Egy napon fiákerek jelentek meg a csendes utcában és belőlük négy orvos szállt ki. A szomszédok gondterhelt arccal figyelték az eseményt. Volt rá okuk, mert Jóska kezéből hamarosan kiesett a ceruza is, örökre. Azon az ágyon halt meg 1935 nyarán, amelyen édesanyja néhány évvel azelőtt. Kezelőorvosa, a csupaszív Prekajski Dejan doktoremlékszik rá, hogy ízületi gyulladás következtében kapott mandula- és vesegyulladást, és súlyos szervi szívbajt.” Tóth József nyolcvanhárom esztendővel ezelőtt, 1935. június 10-én hunyt el zentai otthonában.
Nyugodjék békében!
„Amikor egy művészlélek meghal, fájdalommal gondolunk az emberiséget ért veszteségre. – Született tehetség, művész volt Tóth József, és felfelé ívelő pályája nagy reményekre jogosított…” – így búcsúztatta őt a Szentai Friss Újság 1935-ben, IX. évfolyamának sorrendben hatvankilencedik számában.

Ács József: Thiel Tóth Margit

Tóth József nővére, a legidősebb gyermek a családban, az 1912-ben született Tóth Margit (ha élne még, az idén lenne 106 éves…) a férjével, Fritz Thiellel 1955-ben költözött ki Németországba, hátrahagyva szülőföldjét, szülővárosát. A megváltozott életkörülmények tették, hogy a festészet iránti rajongása, elkötelezettsége ettől kezdve a műgyűjtésben teljesedett ki: vajdasági tájképekkel és itthoni alkotók más munkáival vette magát körül, s kollekciója nem egész tizenöt év alatt több száz darabos, tiszteletet parancsoló tekintélyes gyűjteménnyé teljesedett ki. Egy vajdasági ihletésű, vajdasági elkötelezettségű művészeti gyűjtemény az akkori Nyugat-Németországban, Urbachban. S ezen a ponton olvadt össze a gyűjtőszenvedélye a Zentai Művésztelep történetével, hiszen hazalátogatásai alkalmával rendszerint a telep munkájában résztvevő alkotók műveiből válogatott, de sokszor kapott képeket ajándékba is, hiszen személyesen is ismerte a művészek többségét, volt, s volt köztük olyan is, akihez baráti, máshoz rokoni szálak fűzték. Thiel Tóth Margit ugyanis népszerű jelenség volt a festők, képzőművészek között, de erről majd máskor, ugyancsak itt, a Yuharon…
Zenta életében 1970 különösen nehéz esztendő volt, a Tisza áradására felbolydult az élet, nemcsak a folyóparti utcákban, de az egész városban is. Az árvíz híre pedig természetesen Németországig is eljutott. A környékbeliek, a Tisza-parton élők által mindig is szeretett, ám a tiszteletet és megbecsülést, ha kellett, hát erőszakkal is kikényszerítő folyam sokak otthonát fenyegette pusztulással…
Az otthonról érkező levelek, tudósítások ébresztették fel Thiel Tóth Margitban a segíteni akarást, a segítő szándékot. S persze, hát a távolból nem tudott tevőlegesen és aktívan is bekapcsolódni az árvízi védekezésbe, hazarohanni homokzsákokat rakni sem lett volna túl sok értelme… Valami egészen más fogalmazódott meg benne ezekben a napokban: gyűjteménye nagy részét ajánlotta fel a szülővárosának – ajándékként. Különösebb követelései, feltételei sem voltak az adományozásnak, csak annyit kért cserében, hogy a festményekből hozzanak létre egy alapítványt, amely a korán elhunyt öccse, Tóth József nevét viseli, s a gyűjtemény átadott részének egy töredéke pedig méltó körülmények között legyen állandóan elérhető a városban a nagyközönség számára.
A felajánlásról szóló levél valamikor 1970 végén érkezett meg a zentai illetékesekhez. Gyetvai Lajos, a községi képviselő-testület akkori elnöke később így emlékezett a postai küldemény kézhezvételére: „1970-ben, a nagy árvíz évének végén levél érkezett hozzám Urbachból, Nyugat-Németországból. Thiel Tóth Margit írta a közvetlen, meleg hangú levelet – olyant, amilyen csak a távolból jövő üzenet lehet, ha szülővárosára gondol valaki. A föladó tudomásomra hozta szándékát, miszerint képgyűjteményének jó részét Zentának kívánja ajándékozni.
Városunk történetének egyik legnehezebb éve volt ez, éppen azért lepett meg a levél, amely nem kért, hanem adott. közismert dolog, egyszerű megállapítás, hogy mi nagyon szeretjük városunkat és büszkék vagyunk rá. A külföldről hazasugárzó szeretet, a nemes emberi cselekedet mégis váratlanul ért. Ilyen ajánlatot és ezzel járó föladatot még nem kaptam.” Gyetvai természetesen azonnal értesítette Tripolsky Géza múzeumigazgatót, aki ekkor ugyan tudott már arról, hogy mire készül Thiel Tóth Margit, de még így is nagyon fontos volt számára a hivatalos megerősítés… Miszerint:

Igen, megtörtént!

Tripolsky Géza két évvel később így idézte fel az eseményeket: „Mit mondhat az élenjáró, ha intézményét megjutalmazzák?
Elég-e annyi, hogy: köszönöm?
Ezt a szót naponta használjuk, több ízben és nem mindig kellő súllyal.
Többet kellene tehát mondani. Azt, hogy nagyon köszönöm?
A szavak kifejező ereje halván ilyenkor. Talán még az örömtől csillogó szemek is többet mondanak.
A képviselő-testület elnöke hívatott, valamikor 1970 végén. »In medias res« tudomásomra hozta, hogy levél jött Urbachból, Thiel Tóth Margittól, aki kétszázötven képet ajándékoz Zentának. A gyűjteményt természetesen a múzeum kezeli.
Tudtam a szándékról, a biztonság érzése mégis elnémított. Agyamban viszont számok jelentek meg: kétszázötven meg kétszázötven az ötszáz. Szóval a meglevő meg a fölajánlott képekből szép kis gyűjtemény kerekedik ki. Ötszáz műalkotással rendelkezik majd az a múzeum, amely fölött már megszólalt a lélekharang, mert nem voltak életföltételei.
Egy újabb impulzus jött akkor, a remények tüzére új rőzsekéve.
S ne merje valaki azt vallani, hogy álmos a mi városunk!
Nem szálfák égnek itt, de nem alszik ki könnyen a tűz – még a kultúra tüze sem.
Az adomány jókor jött. Bizonyára belevilágított a lelkekbe. Ha a várostól ezer meg több ezer kilométerre szakadt zentai is itt maradt lélekben, akkor nekünk nagyon itt kell élnünk és alkotnunk. Munkánkért még fizetség is jár: Zenta sok kellemes élményt tartogat számunkra. Mások is vallják, hogy ezt a várost nagyon lehet szeretni” – fogalmazott Tripolsky Géza, aki az erre a célra létrehozott zentai bizottság élén – Ács József és Benes József társaságában – 1971 tavaszán utazott ki először a baden-württembergi Urbachba, az 1956-ban született Eleonore Dehnerdt írónő, valamint Theodor Bäuerle (1882–1956) és Hermann Nuding (1902–1966) ismertebb német politikusok szülővárosába, felmérni a felajánlott adományt, illetve annak értékét. Thiel Tóth Margit a felajánlásban szereplő kétszázötven helyett végül 267 képet ajándékozott szülővárosának, a kiküldött bizottság ezek pontos listájával tért haza, a zentai képviselő-testület pedig 1971. május 31-én hozta meg a döntést az ajándék elfogadásáról. A festményeket még abban az évben, ősszel szállították Zentára, ahol létrejött a Tóth József Alapítvány, amely a következő évben egy elegáns kivitelű katalógust adott ki a gyűjteményről…
Ezt most a lap alján át is lapozhatják olvasóink!
A kiadvány beköszöntőjének megírására természetesen Thiel Tóth Margitot kérték fel, aki így fogalmazott:

„A képzőművészet iránti érdeklődésem és őszinte vonzódásom nagyon régi eredetű. Egy döntő eseménnyel kezdődött a festészet elbűvölő hatása. A harmincas évek közepén egy velem egykorú festővel barátkoztam. Fiatal volt, tele idealizmussal és ambícióval. A művészet iránti szeretetet át akarta vinni másokra is. Abban az időben egy nagy méretű kiállítást rendeztek Belgrádban, s ezt, a festő hosszas rábeszélésére, együtt néztük meg.
Vagy kétszáz mű mutatta be az olasz reneszánsz kiváló alkotásait. Az ismert olasz mesterek tájképeivel és portréival nem tudtam betelni.
Nagy élmény volt ez számomra. Csodálatos világ tárult elém. Megkapott a festészet varázsa, amely azóta is hatalmában tart. A kiállítás megtekintése után szenvedélyes képgyűjtő lettem. Szenvedélyemnek persze akkor még igen gyenge anyagi fedezete volt. A képek azonban, ha lassan is, de szaporodtak.
Életemnek másik döntő eseménye 1955-ben volt, amikor családostól külföldre költöztem. Alig, hogy elhagytam szülővárosomat, olyan honvágy kerített hatalmába, amelytől a mai napig nem tudtam szabadulni. Minden erőmet arra összpontosítottam, hogy sok tájképet szerezzek a szülőföldről, Vajdaságból. Azt akartam, hogy az idegenben a képeken keresztül velem legyen Zenta és a Tisza, amelyektől elszakadni soha nem tudtam.
Pár évvel ezelőtt hallottam, hogy Ács József s még néhány értelmiségi kezdeményezésére korán elhunyt öcsém, Tóth József munkáiból a Forum monográfiát ad ki. Akkor vetődött föl bennem először a gondolat, hogy csaknem négy évtizedes munkámnak eredményét, gyűjteményemet szülővárosomnak, Zentának ajánlom föl. Az adományt szerintem teljesíthető föltételekhez kötöttem: gyűjteményemből létesítsenek alapítványt, s ez Tóth József nevét viselje.
Képgyűjteményem nagyra növekedett, s ez nem kizárólag az én érdemem. Kihasználom az alkalmat arra, hogy köszönetet mondjak festő ismerőseimnek és barátaimnak a megértésért és nagylelkűségért. Az ő hozzájárulásuk nélkül nem adhatnék Zentának ennyi képet.
Nagy megnyugvással tölt el a gondolat, hogy az annyira hozzám nőtt, szeretetben és becsben tartott képek, amelyek hosszú évek folyamán a szülőföldet pótolták, nehéz napjaimban vigaszt nyújtottak, most méltó helyre kerülnek.

Urbach, 1972. szeptember 12.

Thiel Tóth Margit

A család és az alapítvány történetét Ninkovné Kovaček Olga Mária dolgozta fel kellő alapossággal a Délvidéki Képzőművészeti Tár oldalain:

Délvidéki Képzőművészeti Tár

Délvidéki művelődési portál.

Hangya András: Margit

„Tóth József, akiről az Alapítványt elneveztük, szintén egyike volt Zenta szerelmeseinek. De ezt csak rövid életében bizonyíthatta. Szinte gyerekfejjel örökítette meg a Tisza-part emberét. Aztán rövid időre eltávozott. Alig egy esztendőt töltött Meštrović mester közelében, s máris hazajött. A távolba tekintő szemek még ragyogtak, de nem sokáig. Egy hónap múlva örök nyugalomra tért itthon, zentai földben.
Elvétettem talán a hangot? Nem így kellett volna szólnom? Lehet. De azonkívül, hogy a megőrzés feladatát vállaltam, őszintén szeretem ezt a várost. S Tóth Jóska utolsó szavai itt hangzottak el, alig húsz méterre attól a helytől, ahol most papírra vetem a sorokat” – fogalmazott 1972 novemberében keltezett visszaemlékezésében Tripolsky Géza.
Ez volt az alapítvány létrehozásának esztendeje, s a Zentai Művésztelep épp jubileumot ünnepelt ebben az évben, ekkor töltötte be huszadik életévét. Az alkalmi ünnep tehát, amely Thiel Tóth Margit gyűjteményének, illetve adományának Zentára kerülésével járt, a két évtizedes évfordulóval párosult. S az alapítvány és a művésztelep jubileumai, ünnepei a későbbiekben is közösek maradtak…
Így például a már a Jugoszlávia kilencvenes években történt szétesésének háborús időszakára eső 1992-ben is egyszerre ünnepeltük meg a Tóth József Alapítvány húszéves és a Zentai Művésztelep negyvenéves jubileumát. Az alapítványi évfordulóra ekkor már csak egy jóval szerényebb kivitelű, számítógépen nyomtatott és fénymásolással sokszorosított, alig tizennégy oldalas, A5-ös formátumú (tehát félbehajtott A4-es papírlapokról álló…) kis kiadvány készülhetett. Ennek az érdekessége, hogy két oldalról olvasható, egyik irányból szerbül (hat oldal), a másik irányból pedig magyarul (nyolc oldal). S ebből következik, hogy akármelyik irányból is lapozzunk bele, akármelyik nyelv felől is közelítsünk hozzá, a betűk előbb-utóbb fejre állnak benne. Éppen ezért itt lentebb, az oldal aljában, ahol elhelyeztem most ezeket az említett kiadványokat beszkennelve, vagyis digitalizálva, ebből két változatot is készítettem, hogy látogatóinknak se kelljen a feje tetejére állítaniuk a monitort az íróasztalukon.

Hangya András: Lány fiúval

Itt lapozhatják át a Tóth József Alapítvány létrehozása, illetve a gyűjtemény Zentára kerülése alkalmából készült, 1972-ben megjelent katalógust:

Az alapítvány húszéves jubileumára készült jóval szerényebb kiadvány magyar „megközelítésben”:

A húszéves jubileumra készült kiadványt a szerb címoldal felől indulva itt lapozhatják fel látogatóink:

Kicsit sem vagyok meggyőződve arról, hogy pont az én példányommal kellene „villogni” a Zentai Művésztelep negyvenéves jubileumi kiállítására készült kiadványból, s biztosra veszem, hogy előkerül ebből még szebb, jobban megőrzött darab is. Az én példányom ugyanis eléggé megviselt, hiszen dolgoztam belőle, nemcsak a Magyar Szót és Naplót tudósítottam akkoriban, de az Újvidéki Rádió műsoraihoz is felhasználtuk, beolvastunk belőle részleteket… Sőt, Sava Stepanov tanulmányát az akkor indult Ambrózia magazinba is átvettük. Így tehát ezt a megviselt példányt többször is összefirkáltuk, bejegyzéseket készítettünk az oldalaira, szóval mindez alaposan meg is látszik rajta…

A szerkesztő megjegyzése

Itt mondom el, hogy a témát ezzel még távolról sem tartjuk lezártnak. A Tóth József Alapítvány és a Zentai Művésztelep témájára hamarosan újra visszatérünk.

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás