Tenni valamit – leginkább ez motiválhatta azt a négy egyetemi hallgatót, akik tíz (és fél) évvel ezelőtt létrehozták a Jelfolyam on-line művészeti folyóiratot. Olyat tenni, ami jól esik, de mindenekelőtt nem behódolni senkinek. Függetlennek maradni mindentől és mindenkitől, csak alkotni gőzerővel. Ma már némileg megmosolyogtató számomra ez az elgondolás, talán 2008-ban is voltak, akik nevettek, amikor Berényi Emőke, Gedei Viktória, Török Erna és jómagam (Barlog Károly) elindítottuk ezt az új internetes irodalmi lapot. Nem sokkal később Kocsis Lenke és Franciskovity Róbert is csatlakozott hozzánk, ezért emlékeimben ez a hattagú csapat alkotja a Jelfolyam magját.

Bár sokat gondolkodtam rajta, de még most sem tudom eldönteni, honnét közelítsek ehhez a történethez, milyen úton haladjak a folyóirat bemutatása során, és hol, hogyan zárjam le ezt a Jelfolyam-sztorit. Megpróbálok a lényegre szorítkozni. Előre kell bocsátanom, hogy e cikk megírásával vállalnom kellett annak kockázatát is, hogy a felszakadó sebek fájni fognak. De hát szenvedés nélkül nincs szöveg, nem igaz?

A Jelfolyam cím Török Erna fejéből pattant ki, és ha jól emlékszem, sok-sok agyalás, SMS-váltás, megannyi elvetett névváltozat vezetett hozzá. Ekkoriban komolyan megérintettek az új szavak, és addig nem nyugodtam, amíg a mélyükig le nem ástam, ízig-vérig meg nem értettem őket. Emlékszem, azonnal rezonáltam erre az Erna által kitalált címre, mert rengeteg lehetőséget rejtett magában. Sokat beszéltünk róla, úton a lánykollégium felé (ekkoriban a szerkesztőség háromnegyede ott lakott, én meg elkísértem őket egy darabon, hogy átbeszéljük a dolgokat), később a Duna-parkban (amikor Erna a halpiac közelébe költözött), mígnem megértettük, nemcsak a folyóirat címét sikerült megtalálnunk, hanem a közös utunkat, az alkotás egy számunkra akkor még ismeretlen módját.

Nem szeretnék ezen a ködös őszvégi napon még ködösebb szemiotikai fejtegetésekbe bocsátkozni, ezért a lehető legegyszerűbben írom le, honnan jött a megnevezés, s mi hogyan is értelmeztük, mit szerettünk volna közölni vele akkor.

„Jelképek erdején át visz az ember útja” – írta volt Baudelaire. Minden, ami körülvesz bennünket: jel (verbális, vizuális stb.), amelyet értelmezünk. A jelek „áramlása” folyamatos, soha meg nem szűnő. E jelek folyamát értelmezi az ember, az értelmező munkának köszönhetően pedig megkonstruáljuk a bennünket körülvevő világot. Röviden ennyi.

Ez az elgondolás jutott érvényre a lapszámok szerkesztésekor, illetve a szövegek vizuális megjelenésében is. Már a kezdetektől úgy gondoltuk, hogy a szövegeket nem illusztrálnunk kell, hanem létre kell hozni egy olyan kép-szöveg fúziót, ahol egyik a másik jelentését nem oltja ki, nem gyengíti, sőt, erősebbé, teljesebbé teszi egymást a két alkotóelem. Azt szerettük volna elérni, hogy ahová csak néz az ember, ott (értelmezői) munka várja, az egyes vizuális és nyelvi rétegek lekapargatásával jusson el a megértésig. A képanyagot Erna készítette, a szövegekkel való társításban én voltam a segítségére, lévén nekem komolyabb tördelőszerkesztői és képszerkesztői ismereteim. A honlapot pedig Jung József Mártonnal állítottuk össze – ma is hálás vagyok neki ezért. A teljesség kedvéért azt is el kell mondani, az induláskor kik voltak a Jelfolyam rovatfelelősei, és milyen felosztásban. Emőke a kritika/tanulmány rovatot szerkesztette, Gedei Viki volt a versrovat felelőse, én a prózáé, Ernáé volt a vizuál. Később ezek a szerepkörök némileg összemosódtak.

Emlékszem, kezdetben a kopott Compaq laptopomon készült minden, azt hurcolásztam mindenhová: arról vetítettük a képanyagot a zentai Nyári Ifjúsági Játékokon, ahol a Még élünk névre keresztelt rocksátorban kaptunk helyet, hogy bemutassuk a Jelfolyamot, Hobo József Attila-előadása előtt. Ez a laptop kerepelt az ölemben Újvidéken, a Duna-parkban is, amikor megszületett az első lapszám. Igen, az elején nagyrészt a Duna-parkban dolgoztunk, és ha jól emlékszem, még tévéinterjút is szerveztünk oda. (És ezt a laptopot bűvölöm az alább közzétett videó kezdetén is.)

Számomra ez volt a Jelfolyam legszebb időszaka: az eszmélés, készülődés és az első megmérettetések ideje.

De alighogy megkezdtük a munkát, máris számolnunk kellett a külső nyomással. Akkor úgy tűnt, mindenki minket akar megnyerni magának, ami egyrészt nagyon imponált nekünk, mert azt éreztük, amit csinálunk, az jó. Másrészt azt is tudtuk, hogy előbb-utóbb le kell tennünk majd valaki mellett a „hűségesküt”. Csak szemléltetésképp írom le, hogy nézett ki 2008 októberének egyik hete: hétfőn felajánlották, hogy a Jelfolyam szerkesztősége indítsa újra az Újvidéki Műhely című tanszéki lapot, kedd reggel ingyenes tárhelyet és domaint kaptunk volna valaki mástól (a legelején egy free webhosting oldalon futott a honlapunk), szerdán irodát is ígértek nekünk, ha nemet mondok az Újvidéki Műhelyes ajánlatra. Végül senkinek nem mondtunk semmit, az Újvidéki Műhely lehetőségét szépen hagytuk elúszni, ám nem sokkal később a tárhelyet elfogadtuk (mert megszűnt az általunk használt ingyenes tárhely). Ki tud ilyen helyzetekben okos lenni, főleg, ha nem taktikázni szeretne, csak dolgozni?

Persze, a fenti megállapítások mindegyikét tovább lehetne ragozni, fel lehetne vázolni a viszonyokat: kitől jött az egyik, kitől a másik ajánlat, feltérképezhetném a honi konfliktusokat az egyetemi berkekben, de nem teszem. Azért, mert mindez nem tartozik a Yuharra, jelen cikkünk témájától pedig oly messze van, mint Délegyházától Újvidék. Elég itt annyi, hogy a Jelfolyamból történő eltávolításom legfőbb oka az volt, hogy nem éreztem szükségét a taktikázásnak, mi több, mindvégig megpróbáltam neutrális maradni, ragaszkodni ehhez a semlegességhez. Ez pedig általában gyanús… Ha valaki ennél többre kíváncsi, egy jó sör mellett elmesélhetem. Most viszont áttérnék az alcímben jelzett performance-ra.

Nagyrészt a már említett zentai bemutatkozás sikerén felbuzdulva – meg persze némi noszogatásra – döntöttük el, hogy részt veszünk a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencián, méghozzá egy olyan performance-szal, amelyben a Jelfolyam csapatát leginkább izgató kérdésekkel foglalkozunk:

mi végre születik a műalkotás? Milyen lélektani folyamatok játszódnak le az alkotóban? Van-e a befogadásnak és az alkotói szándéknak bármilyen keresztmetszete? Mi használjuk a jeleket vagy a jelek használnak minket?

A válasznak elvileg ott kell lennie az alább közölt felvételen (itt egy nyúlfarknyi kacajt hallattok), emellett kapaszkodóként szolgálhat a VMTDK kiadványában megjelent rezümé (amit ezzel a mai fejemmel talán már nem adtam volna le, de mindegy is).

Másnap előadást is tartottunk a performance-ról a konferencia képzőművészeti szekciójában, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miről beszélhettem ott. Sokkal többet tudnék írni arról, hogyan szereztük be a kettéfűrészelt próbababát a Szerb Nemzeti Színház raktárából, hogyan pingáltuk ki az arcát, majd az előadás után, miközben a szakadó esőben baktattunk haza, hogyan csorgott végig okkersárga bőrkabátomon a baba szájának vöröse, hogy azután onnan az istenért se lehessen többé eltávolítani. Vagy arról, miként vergődött hetekig a háttérvetítésben szereplő egyik bogár egy lefordított pohár alatt, Lázár Cár sugárúti albérletemben, hányszor fagyott le a számítógép, miközben a videókat vágtuk a vetítéshez, illetve miként került az egyik cipőm az Újvidéki Színház kistermének színpada előtt kifeszített zsinórra a falevelek, számítógépegér és villanykörte mellé. Bár talán ez utóbbira a legkönnyebb megtalálni a választ.

Jel volt az is a jelfolyamban. (S mintha ez egyúttal azt is szimbolizálná, hogy mi akkor valóban mindenünket odaadtuk ezért a folyóiratért.) Jel, amit mostanra magam mögött hagytam/hagytunk a szépreményű Jelfolyammal együtt.

(A cikk élén álló borítókép a Jelfolyam on-line művészeti folyóirat és a DNS kulturális folyó-irat közös lapszámából származik.)

Hozzászólások

hozzászólás