Korábban, még augusztus végén egy alkalommal, majd pedig most novemberben, a hónap elején, tehát alig néhány héttel ezelőtt két részben tekintettünk be a vajdasági magyar irodalom két világháború közötti életébe Laták István költő és prózaíró, színidirektor életművét és életútját vizsgálva. Kiváló fogódzó volt ebben, hogy hat évvel ezelőtt, 2012-ben szabadságot vettem ki akkori budapesti munkahelyemen, a Magyar Hírlap szerkesztőségében, és „elvonultam” szülővárosomba, Zentára, ahol egy héten át minden reggel úgy jártam be a Történelmi Levéltárba, mintha dolgozni mennék. Mert valójában azt is csináltam… Csak ezúttal épp kedvtelésből tettem ezt. S nem fizetésért… Ebből a munkából, levéltári kutakodásból, Laták István ott őrzött hagyatékának áttekintéséből röviddel később egy cikksorozat született, amelyik több héten át, folytatásokban jelent meg a Magyar Szó című napilap Üveggolyó című mellékletében. Ennek három részét poroltuk hát le az említett három korábbi anyagunkban, immár itt, a Yuharon. Némi „elvtársi” önkritikát gyakorolva azonban mindenképp el kell ismernem itt, hogy legutóbb – talán feleslegesen is – túlsúlyba került összeállításunkban az „adott pillanat” hatása, vagyis a cikksorozat publikálásának időszaka, amikor azt igyekeztem szemléltetni, hogy  milyen aktuális események „szegélyezték” a közreadás időszakát. Ezért most, a mérleget kicsit helyrebillentve, igyekszem helyrerakni a „túlkapásokat”, vagyis visszaigazítani némileg az egyensúlyt, és a terjedelmes kitérők helyett csak a cikksorozatra koncentrálni.

Előző cikkünket itt érhetik el olvasóink:

„…anyja soha-ki-nem-élt szerelmét is elcsókolta mámorosan”

Minden irodalomtörténeti kutatást, illetve annak prezentációját, minden kanonizációs folyamatot, valamint kanonizációs rendszert alapjaiban határoz meg – a kutatásban és a prezentációban vizsgált korszakkal ellentétben – az az (irodalom)történeti pillanat, amelyben maga a kutatás, vagy éppenséggel a kánonképzés történik. Sőt, ez utóbbi, a kánonképzés tekintetében sokszor maga a kor (és annak társadalmi-politikai rendszere…)

Történt pedig, hogy 2012. március 26-án jelent meg az Üveggolyóban a széria harmadik része Kortársak más és más közegben címmel. Ehhez mellékeltem a költőnek a hagyatéki anyagban kézírásos változatban megtalált, korábban még sohasem publikált Öreg szerelmes című versét, amely ugyancsak szerepelt előző összeállításunkban november elején. Azonban, mint minden részhez, ehhez is leadtam egy, a levéltárban fellelt, kötetbe nem sorolt prózai írást is. Ebből a lapszámból tehát még ezzel maradtunk adósak olvasóinknak legutóbb.

Itt mondom el, hogy az oldal alján látható illusztrációként Laták István első munkakönyvének néhány oldala, beszkennelt változatban, amelyet királyi Jugoszlávia hatóságai 1932-ben állítottak ki, tehát a szerző huszonkét éves korában. Habár ő már tizenhat éves kora óta folyamatosan és rendszeresen publikált, hivatalosan még csak ekkor kezdett, kezdhetett el dolgozni. Ezért mai összeállításunkat a Yuhar kronológiájában ehhez az évszámhoz igazítjuk.

Vicinálison, este

Fülledt, forró nap után csillagosodó este. Vicinális vonat döcög a síkságon, sötét erdőt játszó kukoricások között. Az egyik régi szabású kocsiban, az egyik sarokban pislogó lámpák alatt dévánkozó, álmosan pislogó utasok közt két elevenebb emberi jelenség vonja magára a figyelmet.
Az egyik magas férfi alak, jó szabású arccal, hegyvidéki lágy kiejtéssel, oldalt kicsit őszes hajjal, finoman sóvárgó tekintettel. A másik középtermetű, kissé hanyag öltözetű nő, rokonszenves arcú, duzzadt, élveteg szájának vonala játékos szeszélyekről árulkodik.
A férfi gyulladozó szemmel, orcáin égő halvány pirossággal kér, esd, udvarol, istenkedik, henceg, ígérget és újra kérlel, hogy jöjjön vele a Jelenának szólított nő.
A vonatjegyeket is a férfi fizeti ki hirtelen, mikor a kalauz jön. Az egyik kisebb megállónál, úgy látszik, jegy nélkül szálltak fel.
Kérleli a férfi útitársnőjét, évi szabadságon van, mondja kissé öntelten, mintha ezzel valami gazdagságot mondana, s ígéri, hogy viszi, elviszi, nem hallani tisztán, hogy hová. Közben egyik cigarettáról a másikra gyújt. Kínálgatja a nőt is, de az csak ritkán gyújt rá, akkor is műkedvelősen fújdogálja a füstöt. Talán csak belső izgalmát palástolni gyújtott rá egyszer-kétszer.
Az asszonykának gyönge, kacarászó, néha halk sikolyos magakelletésén érezni, hogy tetszik neki az udvarlás, menne is a hívó szó után. Finom vonásokból fakadó, vérpiros ajka kívánkozástól meg-megremeg időnként. De valami mintha visszatartaná. Kissé kuszált haját többször igazítja, hátraveti homlokából, s az ujjaival idegesen fésüli. A tűzben égő, zöldes férfiszemekről nem tudja elvenni tekintetét, s a lázas férfiarcot szinte simogatja két nagy bámuló, barna szemének lágy pillantása.
Fojtott hangon, magafeledten vitázik az emberpár. S tudomást sem vesznek a többi utasról. A zajban a fojtott szenvedélyű beszédet csak töredékesen hallják a közeli utasok.
A csinos női fej többször tagadóan ingadozik, de nem határozott ez a tagadás. S egyszer a nő le is hajtja egészen a fejét. Sötét, búzaszínű haja arca elé omlik. Úgy hallgat egy darabig, majd újra fölveti arcát a nő. Haját két kézzel megigazítja, s kinéz kémlelően az ablakon.
Ahogy az egyik állomáshoz közeledünk, lesimítja a térdén felcsúszott szoknyát, szinte lesimítja magáról többször is a varázslatot, a szavakban összehálózott férfi csapdát, és az arca melege szemlátomást kihűl.
A férfi, mintha hűvös fuvallat érné, hirtelen elhallgat. Kapkodón újra cigarettára gyújt.
Megáll a vonat. A nő feláll, az ajtóhoz lépked, s kilép a kocsiból, mikor már nem rángatózik a szerelvény. Nem is búcsúzik. Miért? Fél talán a búcsú percétől?
A férfi idegesen földhöz vágja alig szívott cigarettáját. Kihajol a nő után az ablakon, s valamit távolodó útitársnője után kiált az állomás zsivajába. Csak annyit hallani: holnap?…
A nő a lámpafényben tagadóan megrázza a fejét, elfordul és sietni kezd.
Éles füttyögések. Indul a vonat.
A férfi a kocsi fapadjára roskad vissza. Fájdalomban rángó arccal tovább utazik.
Milyen találkozás lehetett ez? Félbehagyott régi szerelem új könyörgésekkel? Vagy egy hirtelen kitört szerelmi zivatar, elnyomott, villámos sistergésekkel. Útközben indult ámokfutás a puha arcú nő után, akit egy kis időre fölmelegített a föltámadó, perzselő érdeklődés? Folytatás nélküli véletlen?
Nem tudom. Csak bámulok szótlan. Valami indult, amit a közeledő állomás félbeszakított.
A férfi tovább, tovább az egész úton szótlan, mogorva maradt. Két keze közé fogta éles vonású fejét. Senkihez egy szót sem szólt többé. Rá sem nézett a kocsi többi utasára. Most már cigarettára sem gyújtott.
S a vonat közömbösen zakatolt, zakatolt a lassan lehűlő éjszakában…

(Magyar Szó, 2012. március 26.)

Ugyanehhez a lapszámhoz a korábban már bemutatottakon kívül még az alábbi képválogatást állítottam össze Gruik Ibolyának, a melléklet szerkesztőjének – mindezek még a cikksorozatnak a Kortársak más és más közegben címmel megjelent epizódjához kapcsolódnak:

Az Üveggolyóban április 2-án folytatódott a cikksorozat:

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

A Puliszka-család

Palimpszesztek, avagy a Laták István (1910–1970) kézírásos jegyzetei, megvalósítatlanul maradt novella- és regénytervezetei között megbúvó véletlenszerű egységek tematikus csoportosítása, mint a rekonstruálás egy lehetséges módja

Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költőnek és prózaírónak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában fellelt, kötetbe nem sorolt novelláira – mint már láttuk is –, kevéssé jellemzőek a vidékies, falusias témák. (Ez alól lényegében csak a Janó bácsinál című elbeszélést tekinthetjük kivételnek…) Prózai műveinek cselekményét – ezúttal – általában városi, urbánus közegbe helyezi, még ha ezek javarészt megnevezetlen, tehát közelebbről meghatározatlan, nem definiált kisvárosias közösségek is, amelyekben viszonylag kicsi főhőseinek mozgástere.

Leírásaiból, a környezet jellegzetességeiből, szerzői ábrázolásából javarészt vajdasági, vélhetően magyarlakta kisvárosokra, községekre következtethetünk, olyanokra, amelyek nemcsak gyermekkorát, de részben – talán csak az Újvidéken újságíróként eltöltött esztendőket leszámítva – felnőtt életét is meghatározták.
Nemcsak a kötetbe nem sorolt, az életmű összességében tehát soha nem is méltatott, vagy elemzett írásai, de – egyfajta önállóan is kezelhető egységet alkotva – a meg sem írt, különböző, még csak a szerző dolgozószobájában eltervezett elbeszéléseihez készült feljegyzései, vázlatai is megtalálhatóak a szerzői hagyatékban. Ezek száma, illetve a levéltári anyag nagysága miatt mindebből egyelőre csak szemezgetni tudunk, teljességében az olvasó elé tárni alkalmasint egy sokkal nagyobb munka keretében lenne lehetséges. Tematikus csoportosításban azonban érdekes összefüggéseket találhatunk, amelyekre érdemes felhívni a figyelmet. Ilyen megközelítésben pedig kiváltképp érdekes, hogy ezek sorában mégis feltűnik a ruralitás, illetve a paraszti, falusi élet, a hétköznapok izgalmai – avagy ezek ellenpontozásaként, a kilátástalan egyhangúsága – iránti  érdeklődése. Egyik kézírásos feljegyzésében, a későbbiekben sajnálatos módon mégis megvalósítatlanul elkallódott elbeszélés-tervezetében például így fogalmazott a szerző:

„Jani bátyja szerelme a
faluban (elvált asszony
vagy nő) a század elején

___________________

Általában falusi történeteket
kérdezni, meséltetni az
öregemmel.”

Egyfajta intimitást is sugall most ez a dokumentum, mintha egy négy évtizeddel ezelőtt elhunyt szerző magánszférájába, műhelytitkaiba lesnénk be épp – amelyeket a hátrahagyott mozaikkockák alapján immár teljes egészében nekünk kell rekonstruálnunk –, s valahogy mégis illetéktelenül, hiszen ugyanezeket a jegyzeteket ő maga, amikor még megtehette volna, nem adta közre, az ezekben foglalt, ezekben megbúvó művei soha nem készültek el.
Az itt idézett töredékes feljegyzés egy nagyobb terjedelmű színmű írógépes kéziratának hátlapján található. Egyébként is jellemző Laták Istvánra, hogy újabb jegyzeteit, újabb ötleteit és vázlatait korábbi, akkorra már megjelent, folyóiratokban vagy a köteteiben publikált műveinek írógépen készült példányának hátlapjára írta fel – így hát akár egyfajta, igencsak sajátságos, a szó eredendő értelmében vett palimpszeszteknek (codex rescriptus…) is nevezhetjük ezeket. Hol véletlenszerűen (leplezetlenül…), hol meg mintegy szándékosságot sugallva, részben látványosan visszaható módon, épp ezek a korábbi művek, az azok rendszerére és konstrukciójára épülő szerkezet mentén csoportosítva vázlatait. Másfelől pedig az újrahasznosított korábbi műveinek sorrendje, oldalbeosztása, oldalszámozása is utalhat arra – ha akarjuk –, hogy milyen egymásutániságban keletkeztek a vázlatok. Ez pedig már csak azért is fontos, mert ebből következtethetünk arra is, hogy milyen hatások érték a szerzőt ezek keletkezésének időszakában, vagy épp csak a feljegyzés pillanatában. Ennek a tervezett, de aztán végül mégis megvalósítatlanul maradt, a falusias témák iránt érdeklődő novella- vagy regényfolyamnak (nem tudhatjuk, mi születhetett volna belőle, ha mégis megírja a szerző…) ilyen megközelítésben épp azok a színműrészletek váltak a szervező erejévé – kohéziós magjává –, amelyek hátlapjára Laták István elkészítette feljegyzéseit:

– 76 –

FERI:  Meg akarok házasodni, ha arravalót találok.
MARI: /Sóhajt/: Nem olyan könnyű az, arravalót találni.
FERI:  Maga is…
MARI: Persze. Mire való egy lány a világon? Nem arra, hogy férjhez menjen. De a mai világban szegényen nem vesz el senki. Félrerakott pénzem pedig nincsen. Micsoda gyűrűje van, mutassa csak. /Feri odanyújtja a kezét/: Ez micsoda benne, ez a furcsa figura?
FERI:  Kétfejű oroszlán, mindkét szájában kard van. Ez a címere a… Puliszka-családnak.
MARI: Hát maga nemes ember?
FERI: /Kis szünet után/: Mért ne volnék nemes ember? Csak éppen tönkre mentünk, aztán nem oskoláztattak. Dolgozom. Nem szégyen az.
MARI: Jaj, de furcsa, hogy összetalálkoztunk, két szegény ember.
FERI:  Zsák a foltját.
MARI: /Tűnődik, erősen nézi Ferit/: Mondja, mit csinálna maga, ha mondjuk, elvenne valami nagyon gazdag lányt, aztán sok pénze lenne?
FERI: Én nem gazdagot akarok elvenni, hanem olyat, akit nagyon szeretek.
MARI: De mégis, ha úgy fordulna, hogy nagyon sok pénze lenne?
FERI:  Gazdálkodnék. Fiúgyereket nevelnék. Hát maga?
MARI: Én? Én nem kívánom a sok pénzt. Csak egy kis boldogságot.
FERI: /Gyönyörködve nézi/: Egy kis boldogság, persze. De azt nem adják ingyen. Ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, előbb szeretni kell.
MARI: /Rugdossa a földet/: Azt… azt… hiszem, azt szeretném.
FERI: És akkor az a boldogság, hogy az a bizonyos illető is…
MARI: Igen… az… az kéne. /Feláll, egy virágot szakít le a kút mellett, szórakozottan a mellére tűzi./
FERI:  És nem szeret senkit? /Mari a fejét ingatja/: Egy kicsit se?
MARI: Nem. /El akarja terelni a szót/: De soká jönnek már.

Laták István következő vázlatát egy másik papírlap félbetépett oldalára írta, egybefolyó sorokban, a szövegtest tagolása nélkül. A neveken kívül mindent kisbetűkkel és javarészt írásjelek nélkül jegyzett fel: „Bagoly Sándor gyáralapítása és tönkremenése hogyan kezdi kis mocsaras földön kis égető nagyobb szalma-tüzelős első gyár földek szőlők bosztányosok második gyár felesége szeretői esetei városon nem káromkodik jár az egyik munkása feleségéhez [olvashatatlan szövegrészlet: …nyéli?] a cselédlányt is városban 200.000 disznó elherdálja cemendeinél (regény-tervezet), hogy jut végül semmire hányódik, vetődik”. Ugyanehhez a feljegyzéshez csatolva, de már egy külön papírlapon hozzáteszi még:

„Ezt Zsákival
megbeszélni
részletesebben”

Ezt a kézzel és grafitceruzával írott emlékeztetőjét a szerző ugyancsak az iménti színműkézirat egyik lapjára jegyezte fel, érdekessége pedig, hogy ez a regénytervezet vélhetően rögtön a Jani bácsi szerelmét feldolgozó történet (amelyikhez, egyfajta anyaggyűjtésként, még alaposan ki akarta faggatni édesapját, Laták Andrást…) vázlatának elkészítése után keletkezhetett, ugyanis a színműszöveg soron követező oldalának hátulján olvasható. Tehát nemcsak annak cselekménye folytatódik lineárisan – gondolatiságukban mintegy az elbeszélés-tervezeteket is összefűzve –, hanem feltételezhetjük, hogy a szerző munka közben hevenyészetten, vagy pihenő óráiban, a kusza ötletek rendezgetése közben, de mindenképp egy alkalommal, ugyanazon a napon, talán ugyanabban az órában jegyezte fel mindkettőt.

– 77 –

FERI:  Nagyon unja már?
MARI: /Élénken/: Nem! /Észreveszi, közömbösen/: Nem… De, hogy mi van már a tánccal?
FERI:  No hallja, nem kell azt nekünk megvárni. Itt a bál, gyerünk. /Derékon kapja/
MARI: De hol a muzsika?
FERI:  Én vagyok a muzsika. /Énekel, táncolnak/: Totót asszonynak totót a jánya, körülkacskaringos a szoknyája… /Kurjant/: Ihaj! /Nagyon ropja, Mari nevet./
MARI: Nem, nem lehet így. Na igazán, engedjen.
FERI:  Engedem, ha nekem adja azt a virágot.
MARI: Kéne?
FERI:  Nem adja nekem?
MARI: Kelkáposzta, nyúlpajtás, orrod attól fokhagymás.
FERI:  Ha nem adja, elveszem erőszakkal.
MARI: Hohó, vadász úr, így nem alkuszunk. /Hirtelen kirántja magát, elfut, nyelvét visszaölti/: Bee! Vegye el, ha tudja.
FERI:  No megállj! /Kergeti, nagy kergetőzés fejlődik ebből árkon-bokron keresztül. Mari roppant ügyesen siklik ki mindig Feri kezéből, nagyokat kacag, végre sarokba szorul/: Ide azt a virágot! /Elveszi tőle/
MARI: /Nevetve liheg/: Jaj, de elfáradtam. Alig állok a lábamon.
FERI:  Majd megmutatom én, ki az úr a háznál, nézze meg az ember!
MARI: /Lenéz a kútba/: Jaj, de mély! /Belehuhog/: Nincs visszhangja. /Feri nézi a Mari vállát, mozdulatot tesz, hogy átölelje, de meggondolja/
FERI: /Szintén lenéz/: Milyen jó tükör az odalenn.
MARI: /Lekiált/: Szervusz, Mari, hogy vagy? Jaj, de jó neked odalenn a hűvösön. /Ferihez/: Igazán, húzzon fel nekem egy kis vizet. Borzasztó szomjas vagyok.

A fentebb említett Zsáki pedig, akivel – tervezett novellatémájával összefüggésben – Laták István még egyeztetni készült, amikor itt idézett följegyzését elkészítette, a moravicai, vagyis bácskossuthfalvai Zsáki József volt, az író sógora, Laták Aranka férje. Másik nővérének, Laták Ilonának az első férje pedig az a Németh Rudolf színész és operaénekes volt, akinek fontosabb szerepei közül a következőket jegyezte fel a Magyar Színházművészeti Lexikon: „Pengő Kovács (Móricz Zs.: Sári bíró); Kuprijanov matróz (Rahmanov: Viharos alkonyat); Andris (Szigligeti E.: Csikós); Kukorica Jancsi (Kacsoh P.: János vitéz); Anderson tiszteletes (Shaw: Az ördög cimborája); Tschöll papa (Schubert–Berté: Három a kislány); Dózsa (Sárközi György).”
Zsáki József emlékét faluja máig is tiszteli és ápolja, hiszen feljegyezték róla, hogy 1944 és 1945 gyászos fordulóján – a visszacsatolás rövid időszaka után a Délvidékre bevonuló délszláv partizánok által a helyi, őshonos magyarság ellen elkövetett népirtás tragikus időszakában –, éppen az ő „közbenjárására egy moravicai sem veszett oda. Ne feledjük el, hogy Zsákit is jól elverték a csendőrök 1941-ben, 1942-ben, belőle is folyt a vér. [1944-ben] Külön barakkba záratta a moravicaiakat, és nála volt a kulcs. […] …a településbelieket 1944 karácsonyán hiánytalanul hazaengedték” – mondta el nem is olyan rég, egy 2009-es interjúban Nagy Tibor történelemtanár, helytörténeti kutató. Zsáki Józsefről később Bácskossuthfalván utcát neveztek el, a település sakk klubja is az ő nevét viseli. Joggal és okkal feltételezhetjük hát, hogy kettejük – a sógorok és barátok – magánbeszélgetéseinek is szerepük lehetett abban, hogy az író pontosan ismerje (hiszen lényegében első kézből értesülhetett…) az ekkor történt eseményeknek a későbbiekben a nyilvánosság előtt évtizedekig elhallgatott részleteit is.

A vagonajtó kilincse

A vagonajtó kilincse című novella cselekményében a legizgalmasabbak, legmozgalmasabbak egyike Laták István kötetbe nem sorolt elbeszélései közül. Főhőseit természetesen – akárcsak az elbeszélő ént is – ismét utazás közben, vasúton, talán épp a már legutóbb is látott vicinálison érjük. A vonatok iránti érdeklődését, a fülke és a kupé élettérként való értelmezését a szerző mindenképp gyermekkorából hozta magával, hiszen vasutas csemeteként nevelkedett. Az elbeszélő én ismét csak megfigyel, nem aktív szereplője a történetnek. Kihallgatja és megfigyeli útitársait. Mintha csak egy játék közben elrejtőzött kisgyermek hallgatná ki, csenné el a felnőttek beszélgetését.
Laták István ebben az elbeszélésében akárha ismét el akarná altatni az éberségünket, előbb hosszan írja le, hogyan kártyáznak a munkások a vonaton. Nem először látja és figyeli meg őket, tehát részben már a szokásaikat is ismeri, részletes leírást ad ruházatukról, öltözetük egy-egy darabjáról, festékes sapkáikról, a magukkal vonszolt ládáikról, amelyeket szükség esetén kártyaasztalként is használnak, majd pedig a legváratlanabb pillanatban, amikor már azt hinnénk, hogy éppen ez az elbeszélés központi témája, a visszájára fordítja történetet. Hirtelen húzza elő mellényzsebéből a fordulatot: bekövetkezik a tragédia. A baleset leírásában is ugyanolyan részletekbe menő, mint korábban főhőseinek jellemzésében, ezért a véres részletek helyenként már naturalizmusba hajlanak: „a vonatkerekek között elmaradt, levágott lábak a barna, kopottsarkú félcipőben”, vagy a kézfej, amelyik „ott fehérlik-piroslik a vagonok fekete hasa alatt”. Habár az elbeszélő én könnyeden, élményszerűen – barátokat látva az idegenekben – adja elő történetét, a novella már a tragédia felvezetésében is komor hangulatú, mintha ezzel is előkészítené a fordulatot, ami utóbb teljesen eluralja elbeszélt élményanyagát.

(Magyar Szó, 2012. április 2.)

A szériának ehhez a fejezetéhez – mint a fentiekből már ki is derült – A vagonajtó kilincse című Laták-elbeszélést mellékeltem:

A vagonajtó kilincse

Jó formájú, kissé hajlott korú ember volt, ráfigyeltem, egy vonattal utaztunk gyakran.
Szeme álmos mindig, a szája bizonytalan nevetésre áll.
– Szevasztok! – kiált a társainak, és kezével intve beül sietve a kupéba. Lába mellett elhelyezi festékes faládáját. Valami szörnyű vörös és fekete festékes ákombákomok vannak a láda két oldalán. Rövid ideig áll a vonat kis állomásokon, ne kelljen keresgetnie a csomagtartóban, csak fölkapja és már ugrik is kifelé a vagonajtón.
– Megint az utolsó pillanatban értél ide! – kuncognak a komái, akiknek arcán ezerféle furfangos vonás van.
– Fontos, hogy itt vagyok – mondja emberünk. Esőálló, bőrből való sportsapkáját a feje búbjára tolja föl a mutatóujjával. Tükröt vesz elő, és a sietős hajnali mosdás nyomát vizsgálja. Megtörli zöldes szemét. Talán a még bennszakadt kis darab alvás nyomát simítja ki lassan. Dörmög is hozzá:
– Majdnem elaludtam. Mostanában olyan nehezen ugrok ki az ágyból…
Megigazítja kissé vastag, de szabályos vonalú, vöröses szőke szemöldökét. Megtapogatja állát, kibújt-e már a borosta, mert sűrű, feketés szakálla szinte kiborotválhatatlan, pedig a haja puha, világos gesztenyeszínű, majdnem szőke.
– Meg is kellett volna borotválkozni – mondja még, és elteszi zsebébe az apró, csempesarkú tükröt. Aztán a melléje szedelőzködő társakra nevet egészséges fogaival.
A vonat megindul.
– Zsugázzunk? – kérdi egy nyurga fiatal szaktársa, akinek a fején fehér nyári sapka van, de már a festékektől egészen szivárványszínű. Sokat néztem ezt a sapkát is. Már törtem a fejem, hogy kerül ennek a fiatalembernek a feje búbjára is festék.
A bőrsapkás csak bólint a nyurga legény kérdésére:
– Nem bánom. Hol a pakli?
Néhány társával egyik kis állomáson szálltak le rendszerint. Majd egy óra utazás naponta, ugyanazon a vonalon, unalmas dolog. Így agyonütik az időt.
Olykor egyedül két állomással tovább utazott a bőrsapkás. Az is megesett, hogy ő szállt le és a társai még a következő kis helységig utaztak.
Munkára jártak ki a vidéki városkából, valami mesterségükhöz vágó, finom elnevezésű cégben tömörültek, és a környékben mindenfelé munkát vállaltak.
Amint említettem, unaloműzésből sokszor kártyáztak. A partnerek váltakoztak a vonatban. Ahogy beültek, egyikük zsebéből máris előkerült a kártya, és ütötték a blattot. Sosem a bőrsapkás vette elő a használt kártyacsomagot, de kis nógatás után csak behúzódott velük az egyik sarokba, a kezébe vette a sietősen kiosztott lapokat.
Érdekes csoportba ültek össze. A hajnal sugarai a párás ablaküvegen át lilásszürke sávokat vetettek az arcukra, és izgatott szemükből mintha szikrák pattogtak volna ki ilyenkor. Különösen a föléjük hajoló kibicek szeméből.
Többnyire huszonegyeztek, de nem nagy tétekben, öt-tíz dináros alapon. A szerencse szeszélye folytán mégis csinos összegek is összegyűltek egyszer-másszor a bankban.
– Kétezer? Ütöm! – rikoltotta a soronlevő.
Különösen hangos volt egy zöld franciasapkás, sebesüléstől kissé ferdeszájú, máskülönben föltűnően szép legény.
Ilyenkor a reggeli álmosságot egészen elűző izgatottság vett rajtuk erőt, és hevesebben ütötték kezük fejét az asztalkaként szolgáló, lábuk közé elhelyezett, végével fölfelé fordított faláda lapjához, s úgy vágták ki a győztesnek hitt lapokat.
Az utolsó pillanatban ugráltak le a kocsiból többször is a játékba feledkezett szaktársak, mikor már mozgásba kezdett a zörgős, vicinális szerelvény.
Egyszer nagyon jól állt a lapja az én vállas, bőrsapkás, szőke emberemnek. Erősen hangoskodtak a többiek az ő sorozatos nyerése miatt, így nem is figyelt föl időre, hogy a kalauz már indulásra sípolt. Úgy látszik, egy állomással előbb kellett leszállnia, mint a társainak. A vonat megindult.
Hirtelen kivágta a kártyát, egyetlen mozdulattal beseperte a pénzt és félredobta a lábuk közt álló faládát. Már kapott is a magáé után, s szaladt a fülke ajtajához.
Csakhogy a vonat már erősebben mozgásba jött. Ő mégis leugrott. Balszerencséjére lebegő félhosszú felöltője beakadt a régifajta vagonajtó kilincsébe.
Ahogy kiugrott, egy-két pillanatig himbálózva a levegőben kapálódzott. Aztán leesett. De úgy, hogy mindkét lába a forgó kerekek alá került majdnem combtőig. Ládája messze repült. A bőrsapka is leesett a fejéről. Egyik kezefeje is a kerekek alá szorult.
Rémeset kiáltott az elgázolt munkás. De már mások is kiáltoztak az állomásban, akik látták a veszélyes lengést a vonatajtó kilincsén. Egész nagy hangzavar keletkezett.
Hirtelen kidugtuk fejünket a nyitott vonatablakon. Ott feküdt már a sínek mellett, véres csonkokkal az előbb kiugrott ember. A mellette elforgó kerekek meg-meglebbentették széttépett ruhájának és rövid felöltőjének ugyancsak véres rongyait.
Ebben a pillanatban iszonyúan megcsikordultak a fékek. Fékezett a mozdonyvezető és fékeiket teljes erővel csavarták a fékezők is. De egy nagyobb rándulástól egyszerre megállt a lassuló vonat. Valamelyikük a vészféket is meghúzhatta. Későn.
A kupék oldalához zuhantunk. Egy koffer ránk esett. Az ajtókhoz rohanva kiugráltunk kocsinkból.
Ide-oda rohangásztak az utasok. Nagy sereg ember fogta körül a vértócsában tehetetlenül fekvő munkást. Levegőt sem hagytak neki. Egy vasutas a szolgálatos milicistával szétnyitotta a tömeget a sérült ember körül. Vastag kötszert nyomtak az elszakadt nadrágból kilógó csonkokra, hogy lassítsák a vérzést. Egy pillanat alatt csupa vér lett a hófehér, nagy halom kötszer.
Két-három utas a földön kinyílt faládát nézte tétován. Festékes dobozok, kézi ecsetek, széles és lapos oszlató ecset, acéllapú, fanyelű gittsimítók. Tiszta szalvétába csomagolt ennivaló ebédre. Most ez a csomag is kinyílt. A sült hús és a kenyér vége egy sárgás savanyúpaprikával kikandikált a szalvéta nyílásán. Egy ember szánakozó arccal visszarakta a ládába a széthullott holmit.
A pirossapkás forgalmista jött sietve. Izgatottan kiáltotta:
– Telefonáltam már a szomszéd nagyközség mentőállomásának. Autójukkal hamarosan itt lesznek. De bírja-e addig ez az ember? A belügyieket is értesítettem – mondta aztán gyorsan a milicistának, aki már a száját is nyitotta, hogy kérdezzen, miközben a sérült ember rángatódzó vállát simogatta erős kezével, nyilván, hogy nyugtassa…
A forgalmi tisztviselő a sebesült körül szorgoskodó vasutast elküldte, hogy állítsák át a váltót, mert a szembejövő vonat a kitérőre kell, hogy álljon, nem mehet keresztül a rendes vonalon. S maga látott hozzá, hogy valami kötözést rögtönözzön a vérző emberen. Orvos vagy egészségügyi ember nem akadt éppen az utasok közt.
A váltót átállították. Itt, ahol a szerencsétlenség történt, az eredeti állapotot akarják majd látni a hatósági emberek, míg a tényeket gyorsan megállapítják.
– Csak a sebesültért jöjjön már a mentőautó! – sóhajtozik a mi kocsinkból való néhány útitárs.
Szörnyű a kötszerekkel körülbugyolált csonkok véres göngyölege. És a vonatkerekek között elmaradt, levágott lábak a barna, kopottsarkú félcipőben, a segélyért kinyúló kéz szétálló ujjai. Mert ez a kéz ott fehérlik-piroslik a vagonok fekete hasa alatt. Nem szabad hozzányúlni. Nem tartozik már az erős testhez, melyet menteni igyekezett. Csuklóban vágta le az acélkerék…
A sebesült ember meg ott feküdt a veszteglő vonat mellett. Hörögve nyögött és felső teste föl-fölemelkedett.
Elájult, meg újra észhez tért. Iszonyú fájdalmak szorították csípője felől és törtek egyre fölfelé a hasában, a mellében.
Vére csak folyt. Ő ezt nem láthatta, nem is érezte pontosan, csupán egy csobogó, folydogáló valami hűtötte néha égő fájdalmát. A kívánatos, nyugodt kék eget nézte egy-egy pillanatig, reggeli fényeivel. Ó, ha a reggel tiszta erejéből meríteni lehetne, és még egyszer talpra állni… És egy élmény emléke tolult agyába: gyerekkorában egyszer eltörte a lábát. Akkor is ilyen kék ég borult föléje. Akkor fölemelték és kórházba vitték, a gipszelőbe. Tél volt akkor. Most is hidegség kezdi bénítani, mint gyerekkorában…
Csak egyszer szólalt meg fakó hangon:
– A feleségemet… telefonáljanak…
De a nagy fájdalomtól újra elvesztette eszméletét, s nem tudta befejezni mondatát… Szétroncsolt végtagjaiból lüktető hullámokban jött a vér. Különösen a bal lábából, azt mintha késsel metszette volna le nadrágszárastól a vonat érzéketlen kereke.
Mire a közeli nagyközségből kiért a nemtőautó, a munkás már nem lélegzett. Sárgásfehér arcában kifordult a szeme. Ráborították a bőrsapkáját. Elvérzett.
A fehérköpenyes orvos hiába hallgatta a szívverését. Megállapította a halál beálltát. Egyebet már nem tehetett.
Iratokat kerestek a halott zsebében. A jegyzőkönyvet fölvették, a méréseket elvégezték a hivatalos emberek. Nincs felelős. Az előzményekre sok tanú akadt. A szaktársak, az állomásszemélyzet és mi, többi utasok is a kocsiban. Szerencsétlen ember, magát hozta bajba, mert a szaladó vonatról rosszul ugrott.
…Fütyült a mozdony és tovább indultunk.
S én egyre a kupénak abba a sarkába meredtem, ahol sápadtan, kártya nélkül ültek a többi munkások, s ahol annyiszor törölgette fiatalosan magabiztos arcát a rokonszenves bőrsapkás ember. A vonat megint egyenletesen zakatolt, s mintha azt kattogta volna idegesen: festékes láda… festékes láda… Majd azt, hogy: buta véletlen… buta véletlen… Aztán meg mintha csak azt zakatolná: mért nem vigyáztál… jó ember, jó ember… mért nem vigyáztál…
Hiába néztem ki a koratavaszi, itt-ott harsogóan zöldülő vetésre. Egyre a véres földet láttam az ember csonkjai alatt, és halványsárga arcát, beesett gödrű, lehunyt szemét, a fejéről továbbröpült barna bőrsapkát, amit a csak látásból ismert felebarátom arcára borítottak sajnálkozón és megilletődéssel.
Szótlan topogva készültek kiszállásra a többi munkások. Egyedül maradtam a kocsiban nyomasztóan nehéz érzéseimmel…

(Magyar Szó, 2012. április 2.)

Ugyanehhez a lapszámhoz még a következő illusztrációkat küldtem meg e-mailemben a melléklet szerkesztőjének:

A fent idézett cikkek a Magyar Szó alábbi számaiban jelentek meg:

Hozzászólások

hozzászólás