-
A tankok, amelyek helyrelőtték a szovjet-magyar barátságot
„A magyar munkások többsége nem vett részt a rendzavarásokban, sőt azt mondják, hogy a csepeli munkások, akiknek nem volt fegyverük, elkergették a provokátorokat, akik a zavargásokban való részvételre akarták rábírni őket”
Miután a Buksi-sorozatunk a Családi Körben 2017 szeptemberének végén egy kis pihenőre, afféle szólásszabadságra ment, a sajtótörténeti feljegyzések ciklusában több különböző kiadványt is fellapoztunk, régebbieket, újabbakat, mindenféléket… Október 5-én és 12-én – röviden, mindössze két részben – egy alig tizenegy esztendővel korábbi alkalmi kiadványról, a Szabadság Krónika című nyomtatványról írtunk. Közeledett október 23-a, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc évfordulója, így hát logikusnak tűnt, hogy ilyen témát vegyünk elő erre az alkalomra. Akárcsak az is logikusnak tűnik most, hogy ezt a bejegyzésünket éppen ezért 1956-hoz igazítsuk a Yuhar kronológiájában. Az előzményeket itt tekinthetik át olvasóink: Az összegzés ideje Nagyjából most érkezett el az ideje annak, hogy készítsünk valamiféle összegzést…
-
„Emberi jog nemet mondani”
A pillanat, amelyben „felforrt a keserűség”, avagy az addig megszokott életünk tulajdonképpen épp azokban a napokban hullott szilánkjaira
„Véres polgárháború dúlt Horvátországban, amikor 1991 októberének utolsó napjaiban minden addigi méreteket felülmúló mozgósítási hullám söpört végig a Tisza-mentén. A katonai behívók kézbesítése folytatódott mindenszentek és halottak napján is. A felsőbb katonai vezetés zentai, adai meg a többi, zömében magyarlakta település felnőtt férfi lakosságával akarta feltölteni a horvát frontvonalak első sorait. Ekkor »felforrt a keserűség«, az elégedetlenség, a békevágy spontán tiltakozó megmozdulásba csapott át, ami ha a hatóság meg nem akadályozza, végigsöpör egész Vajdaságon és talán Szerbián” – olvashatjuk annak a meghívónak a szövegében, amelyet tíz évvel később, 2001-ben készített Zenta város önkormányzata – Juhász Attila akkori polgármester aláírásával – az évfordulós megemlékezésekre és a az emléktábla felavatására. „A behívóparancs…
-
A szólamok, közhelyek és frázisok rugalmasságáról
A különféle tévésorozatok mai hazafias szövegelései és az ötvenes évek partizándumái között gyakorlatilag semmi különbség sincs, pontosan ugyanazt a célt szolgálják, csak a körülmények és a kontextusuk változott meg időközben
Valóságos nemzedéki élményt jelentett az akkori vajdasági magyar kisgyermekek számára a Buksi című gyermeklap elindítása 1957 karácsonyán. A javarészt képregényeket közlő, és egykettőre hatalmas népszerűséget elérő újság történetét feldolgozó cikksorozat néhány részét már már olvashatták honlapunk látogatói. A Családi Kör című hetilapban közreadott Sajtótörténeti feljegyzések első ciklusának azonban lassacskán a végéhez érkezünk… Ebből már csak két rész maradt hátra, amely az alábbiakban olvasható. Mivel ezekben az epizódokban már elsősorban a Buksi megszűnésével foglalkoztunk, ezért most nem a gyermeklap indulásához, hanem a kiadvány utolsó számának megjelenéséhez, vagyis nem 1957-hez, hanem 1962-höz igazítjuk az alábbiakban olvasható összeállításunkat a Yuharnak az oldal jobb szélén található kronológiájában. A történetnek pedig egy igencsak furcsa csavart…
-
„…anyja soha-ki-nem-élt szerelmét is elcsókolta mámorosan”
Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (3. rész)
Minden irodalomtörténeti kutatást, illetve annak prezentációját, minden kanonizációs folyamatot, valamint kanonizációs rendszert alapjaiban határoz meg – a kutatásban és a prezentációban vizsgált korszakkal ellentétben – az az (irodalom)történeti pillanat, amelyben maga a kutatás, vagy éppenséggel a kánonképzés történik. Sőt, ez utóbbi, a kánonképzés tekintetében sokszor maga a kor (és annak társadalmi-politikai rendszere…) támaszt mindenféle, hol teljesíthető, hol meg jobbára csak teljesíthetetlen, nevetséges, gyermeteg, vállalhatatlan ideológiai igényeket. Ennek illusztrálásaként vagy példázataként gondoljunk csak arra, milyen munkásforradalmi, osztályharcos irodalomtörténetek születtek a kelet-európai, szovjet típusú, bolsevik, vagy marxista, baloldali, szocialista diktatúrák regnálása idején, akár Magyarországon (a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában et cetera…), de Jugoszláviában is, amikor klasszikus szerzők műveiből hagytak el olykor a…
-
„…szótlanok megnyíló szája voltam”
Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (1. rész)
Fussunk meg most becsülettel néhány nagyobb (tisztelet)kört, fenenagy nekiveselkedésünkben pedig gyűrjük fel az ingujjat, ha másért nem is – hogy ne vesszek el itt most hirtelen a fokozatosan, sorról sorra egyre inkább és egyre biztosabban magyarázkodássá silányuló indoklásban –, hát alapszinten legalább azért, hogy megrajzoljuk ennek, a Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz című ciklusunknak a hátterét, keletkezéstörténetét, de megvilágítsuk a mögöttesét, vagyis a mögötte megbúvó tartalmakat is… A kerettörténetét. Ez a história, habár a lényegi cselekménye – a Laták-hagyaték feltárása – három évvel később játszódott, voltaképpen mégis valamikor 2009-ben kezdődött, volt ugyanis akkoriban egy, a Magyar Szó hétvégi számaiban kilenc éven át hétről hétre rendszeresen megjelenő tárcasorozatom Visszapörgetés címmel, amelyben épp…
-
Csapatszellem, kitűzők és egy elfeledett ifjúsági szaklap
Egy lassan elkészülő könyv, lassan elkészülő fejezete
A cserkészet, bár Jugoszláviában hivatalosan a szerbhorvát „izviđači” mintájára felderítőknek nevezték, és a világszervezettől függetlenül működött, a jugoszláviai magyar ifjúság körében – nem minden évtizedben egyforma, de állandó – népszerűségnek örvendett. Ugyanakkor, a magyarországi mintával szemben Jugoszláviában nem történt egy olyan kikényszerített összeolvadás, mint a Magyar Úttörők Szövetsége és a Magyar Cserkészszövetség esetében, hiszen az utóbbi 1945-ben Vajdaságban megszűnt. Emellett a felderítők szervezetileg teljesen függetlenek voltak a Jugoszláv Pionírszövetségtől is. A magyar csapatok részei voltak a Jugoszláviai Felderítő Szervezetek Szövetségének, mindazonáltal azokban a községekben, ahol túlnyomórészt magyarokból állt a tagság, a hivatalos nyelv is magyar volt.[i] A cserkészeti struktúrákat és külsőségeket is megőrző szervezetnek még egy teljességében magyar nyelvű szaklapja…
-
A Cifra világban még az istenek is korán kelnek
Feketerigófüttyök a Tisza két oldalán, avagy Fehér Kálmán születésnapi köszöntése – Őrjárat a bánat csarnokában Bori Imrére emlékezve
Egy régi Magyar Szó élőújság jut eszembe gyermekkoromból, tehát valamikor a nyolcvanas évek elejéről-közepéről, amelyre apró kis csitriként még édesapám vitt el Zentán a színházba. Az Euzsénba, ahogy szülővárosomban mondták akkoriban… (Ma már ritkábban hallom ebben a formában, de könnyen lehet, hogy ez csak azért van, mert mostanában ritkábban vagyok otthon…) A helyi viszonyokban többnyire járatlan „messziről jött” vendégek közül pedig valaki egyszer csak azt találta mondani a rendezvényen, hogy „Zenta-Csóka alig tíz kilométerre van egymástól, s mégis…”, majd egy levegővételnyi szünetet tartott (legalábbis ő így gondolta…), az ekkor beállt csendben azonban valaki a közönségből bekiáltott: „Oda-vissza!” Amire természetesen az egész terem harsány nevetésben tört ki. A levegővételnyi szünet hossza…
-
Egy műsorvezető emlékei
Rádió Szubotica
Szeretem a rádiót. Gyermek- és ifjúkorom meghatározó élménye volt. Amikor családunk 1957-ben Oroszlámosról Szabadkára költözött, nagyapám rögtön vásárolt egy fadobozos, kilencfogú, varázsszemű Orion készüléket. Sokat hallgattuk együtt, főleg a híreket, a Kossuth Rádió kabaréit és a Szabó családot. Hétvégenként a szomszédok is átjöttek rádiózni és egy demizson homoki kadarka mellett politizáltak, káromkodtak és röhögtek. A pocsolyás Mlakában laktunk, a Csehország utcában, nyárutón hosszú esőzések árasztották el. Minálunk csak a konyha tocsogott, kipakolták a bútorokat, Tata az Oriont átmentette a nagyszobába. 1965-ben már a belváros peremén, a Miloš Obilić utcában vagyunk, egy hosszú, gangos parasztházban. Korán fekszünk, tíz körül, nagyszüleim a fatáblás duplaágyba, fejük felett vásári olajnyomat függ, Jézus intőn emeli…
