1987,  Irodalom,  Rádió

Egy műsorvezető emlékei

Rádió Szubotica

Szeretem a rádiót. Gyermek- és ifjúkorom meghatározó élménye volt. Amikor családunk 1957-ben Oroszlámosról Szabadkára költözött, nagyapám rögtön vásárolt egy fadobozos, kilencfogú, varázsszemű Orion készüléket. Sokat hallgattuk együtt, főleg a híreket, a Kossuth Rádió kabaréit és a Szabó családot. Hétvégenként a szomszédok is átjöttek rádiózni és egy demizson homoki kadarka mellett politizáltak, káromkodtak és röhögtek. A pocsolyás Mlakában laktunk, a Csehország utcában, nyárutón hosszú esőzések árasztották el. Minálunk csak a konyha tocsogott, kipakolták a bútorokat, Tata az Oriont átmentette a nagyszobába. 1965-ben már a belváros peremén, a Miloš Obilić utcában vagyunk, egy hosszú, gangos parasztházban. Korán fekszünk, tíz körül, nagyszüleim a fatáblás duplaágyba, fejük felett vásári olajnyomat függ, Jézus intőn emeli felénk az ujját. Leoltjuk a villanyt, és Tata bekapcsolja a rádiót. Félszemmel világít a sötétben, hallgatjuk a Szabad Európa magyar adását. Sok benne a beszéd, nem fogom fel, mit mondanak: „оккупация Венгрии”, népfelkelés, komcsik, disszidensek, koncepciós per, láncoskutya, Kádár, Ceauşescu, Tito, Hruscsov. Dühös, számon kérő, elkeseredett, komoly hangok. Közben angol muzsikák szólnak, ezekért már érdemes ébren maradni, rhythm ’n’ blues, rock ’n’ roll, idegen hangulatok bizsergetnek. Ólmosan lecsukódik a pillám, soha nem látom, amikor a Tata kinyúl és a vezetékre szerelt kapcsolóval áramtalanítja. Jövőre már egyedül is zenézek, besurranok napközben, átcsavarom az állomást, és a Radio Luxembourg számaira táncolok.

Az első Orion rádió (1956)

Anyám 1968-ban hazajön Németből, és tizenhárom éves koromban magához vesz. Modern nő, a kórház fül-orr-gégészeti osztályának műtőse. Tükör nélküli pipereszekrényén vadonatúj Tesla táskagramofon és egy üveglapos „világvevő” Melodija rádió. Még nem vezették be a szabad szombatot, ezért délelőtt egyedül takarítom a lakást. A fali könyvespolc nippjeit törölgetve a mustárszínű rekamién ugrálok, a Belgrádi Rádió Minimaks rockzenei műsorára. Овај програм се емитовао, на „Радио Београду“, седамдесетих година прошлог века суботом пре подне од 8 до 12 сати. „Минимакс“ је била једна од првих емисија у којој је било доста забавне музике, а његова крилатица из најаве емисије је била „минимум говора максимум музике“. Био је један од првих неконвенционалних водитеља који је поред класичне најаве убацивао вицеве, доскочице и џинглове. Milovan Ilić szerkesztette és vezette, aki remek érzéssel (és szabadsággal) válogatott az aktuális, progresszív külföldi és jugó számok között.
1973-ban a Szabadkai Rádió Fiatalok fiataloknak című műsorát hallgattuk gimista barátaimmal. Egyórás ifjúsági zenei összeállítás volt vasárnap délben, tele sematikus szövegeléssel a szocialista „omladináról”, meg gagyi zenékkel, tiszta provincia. Nagyon nem tetszett nekünk. Elhatároztuk, hogy készítünk helyette jobbat. Fábián Imrének és Gyula öccsének volt egy szuper Revox szalagos magnója – nagy ritkaság, Imre két hónapot mosogatott érte Angliában. Felvettünk rajta egy félórás anyagot, közösen állítottuk össze, a beat-nemzedék verseiből. A ritka magyarországi fordítások számunkra (is) elérhetetlenek voltak. Szerencsénkre Buka Jucit, aki a Philadelphia Gyülekezethez tartozott, kiküldték nyáron San Franciscóba valami fejtágításra, és a City Lights Books kiadónál megvette Ginsberg, Corso, Ferlinghetti eredeti köteteit. Forró Laci lefordította őket, én lettem a „műsorvezető”. A zenéket a gastarbeiter szülők által hozott/küldött bakelitekről válogattuk: Emerson, Lake & Palmer, Pink Floyd, King Crimson, Focus, Doors… Beóvakodtunk a rádióba, a komor, vonalas Nagy József volt a főszerkesztő, aki némán meghallgatta, és azt mondta nekünk: „Minden második héten ti lesztek, aztán majd meglátjuk. De a szövegeket előtte látni akarom.” Legépeltem, bevittem, sokat kihúzott belőle. Én meg úgy gondoltam, maradok az eredetiknél, úgy sem fogja észrevenni. Kaptuk azután a durva, fenyegető hallgatói leveleket (még Szegedről is!), hát beolvastuk őket. Lement hat műsor, végül a biztosítékot Gregory Corso Aprószarás a Dzsezorian úton című szabadverse ütötte ki. Behívattak és kivágtak bennünket, mint a macskát szarni.

Az első Melodija rádió (1964)

Elzúgott sok év, a bölcsészkar Budapesten, a katonaság, azután haza, Szabadkára. 1987 januárjában a Népszínházban vendégszerepelt a nemzetközi hírű, zágrábi Kugla glumište performanszcsoport, és én annyira lehidaltam tőlük, hogy írtam egy féloldalas ismertetőt. Bevittem a rádióba, és azután rendszertelen munkatársa lettem a Szerdán kultúra műsornak, amit Nagy Mária szerkesztett. Hetente jártam moziba, hát felkért egy állandó rovat vezetésére, ami a város „filmszínházainak” (Jadran/Adria, Lifka, Radnički/Munkás és a Zvezda/Csillag) vetítéseit propagálta-értékelte. Ez volt a Filmszem, ami ’87-88 között nyolc adást ért meg. Ingyen bérletet kaptam mindegyik moziba, királyság. Hamarosan magyarországi feleségemet is behozhattam, szinkronban súgtam fülébe a fordítást. Azután ’88-ban Tilly Róbert gitáros-énekes-költővel volt egy rövid életű (hat adás) „alternatív zenei symposionunk”, a Teknőcálmok, ahol Tim Buckley, Stevie Winwood, Tom Waits és mások számait játszottunk. Már harmadik éve voltam az Új Symposion olvasószerkesztője, amikor Gubás Ágota felhívott, hogy vegyem át az irodalmi műsorát, a Szép szót, amit ő már több mint tíz éve visz, kifáradt. A férje, Gubás Jenő doktor anyám gyermekkori barátja és munkatársa volt, aki már 1970–74-ben előfizette nekem a Sympót és máig kérlelhetetlen harcosa a kortárs irodalomnak és a vajdasági magyar kultúrának, nyelvnek. Különleges könyvtárukból mindig kölcsönöztek nekem, így olvashattam például Faludy György összegyűjtött verseit, amit még Püski Sándor adott ki New Yorkban. Örömmel elfogadtam a műsorvezetést, nagy megtisztelés volt, csak rezeltem, hogy Nagy főszerk elvtárs felismer. Máig sem tudom, de a szövegeket változatlanul bekérte. Már nem szólt bele a válogatásba, csak néhány helyesírási hubát javított ki. A köztársaság-napi (1987. november 29.) összeállításom után, amelyben bizonyítottam „titokommunista” elkötelezettségemet (az is voltam), többet nem ellenőrzött. Ez volt az egyetlen „megrendelt” politikai anyag életemben: a szabadságról, a felszabadulás utáni „szabadságról” szólt, büszke vagyok rá. A műsorok bejelentőit rendszeresen közölte a szabadkai 7 Nap, a Képes Ifjúság és a szerb nyelvű Subotičke novine hetilap.
A Szép szó közel két évig (1987. április – 1989. február) futott, elkészült huszonnégy adás. Ciger Róbert, a hangtechnikus jó barátom és támogatóm lett, minden agyament ötletemet kreatívan kivitelezte. Neki köszönhetem, hogy a műsorok zöme megmaradt: a letörlendő „állami” szalagokról 2×30 perces TDK-D kazettákra másolta őket. (Amikor 1988-ban elkezdtük a Aphasia Teátrum rituális színházi előadásait, szinte minden fonikus költészeti anyagunkat vele, a rádió stúdiójában, „luftidőben” készítettük.) A Szép szó sorozatát, változtatott-bővített tartalommal később átvette az Újvidéki Rádió (Hangkonzerv, 1989-90), a müncheni Szabad Európa Rádió (Szabad, mint a madár, 1990), és a budapesti Bartók Rádió (Hangkonzerv, 1990-91). Ezeket már a remek előadó-szerkesztő, Lantos Erzsébet vezette, a felvételek, sajnos, nem maradtak meg.
A Szép szó első adása harminckét éve, 1987. április 19-én, vasárnap volt, középhullámon. A populáris Szívküldi szívnek zenés kívánságműsor közepébe (délután háromtól fél négyig) tették, hadd művelődjön a nép. Így a születési, lakodalmi, katonai üdvözletek közé bekerült Ladik Kati, Tolnai Ottó, Podolszki József, Sziveri János, valamint a Residents, a Tuxedomoon, Laurie Anderson, Diamada Galás is…

Egy fáradt szerkesztő (Szabadka, 1989)

A YUHAR-on most vasárnaptól, azonos időben, vagyis minden vasárnap délután háromtól hallhatóak lesznek a megmaradt felvételek – szellemidézés egy múlt korból, eltűnt országból.

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás

1955-ben született Nagykikindán (a Vajdaságban). Színházi és filmrendező, performer, író, képzőművész és kulturális szervező. Tanulmányait a budapesti ELTE BTK magyar-szerbhorvát-esztétika szakán végezte (1974–80). Jugoszlávia, Svájc és Románia után 1993-tól Magyarországon él.Több alternatív művészeti folyóirat szerkesztője és munkatársa: Új Symposion (1984–87, Újvidék / YU), Magyar Narancs (1993-94, Bp.), Volt Magazin (1994-95, Bp.), Jump Magazin és Ex-Stasis (1997–99, Bp. / Szeged). Az Aphasia Teátrum (1988–91, Szabadka / YU) és az Opál Színház (1993-tól, Bp.) performanszcsoportok rendezője és performere. A Zrem Filmstúdió (2005–10, Bp.) egyik művészeti vezetője és rendezője. 1972-től publikál szépirodalom (vers, novella, drámai szöveg), forgatókönyv, értekező próza (színház, performansz, film, fotó, képzőművészet, képregény, zene, irodalom, multimédia) műfajban, valamint fordításokat (szerb nyelvről) és vizuális munkákat közel 60 magyar és külföldi folyóiratban. A Szépírók Társaságának tagja (2009-től). A budapesti Black-Black Galéria (1995–2001), a Merz Ház (2002–05) és a Mersz Klub (2015-től) undorgrund művészeti klubok vezetője. Kötetei: Éhségkönyv (2005), Nőket néző képek (Falcsik Marival, 2013), Semmikor (2017). Filmje Bada Dadáról: Dada Univerzoom (Gasner Jánossal, 2008).