A benzinárak az égbe mennek
Azt, hogy válság van, hogy minden szinten repedeznek a szövetségi állam eresztékei, mi, gyerekfejjel, akkoriban elsősorban a hiányjelenségekből észlelhettük, érzékelhettük
Azt mondják, a Yugo azért is kiváló autó, mert könnyű megduplázni az értékét: elég csak teletankolni, és máris kétszer annyit ér, mint előtte. Évekig vezettem Yugót, ezért hát nem is szívesen gúnyolom ki (minket pedig nagyon hosszú időn át kiválóan is szolgált a Tóninak nevezett családtag…), tény azonban, hogy rengeteg vicchez, poénkodáshoz, gúnyolódáshoz biztosított gyakorlatilag kimeríthetetlen tárházat a kragujevaci Zastava autógyár apró kis csodája. Voltak azonban idők, amikor nem is volt annyira egyszerű megduplázni egy-egy ilyen jármű értékét (mert nem futotta rá a pénztárcánkból…), ez azonban távolról sem az autó minőségi paramétereivel állt összefüggésben. Ezek voltak azok az idők, amikor a benzintartály feltöltése nem pusztán megkétszerezte, hanem megsokszorozta a Yugo értékét; megnégyszerezte, meghatszorozta, megtízszerezte, meghússzorozta…
A benzinárakra és a drágulásokra tulajdonképpen már évekkel az egykori délszláv államot szétszakító polgárháborúk, a gazdasági válság, a hiperinfláció előtt is panaszkodni kezdtek az emberek. Gyakorlatilag gyerek voltam még, nem sokra emlékszem az egészből, de a felnőttek egyszer csak panaszkodni kezdtek arra, hogy megy fel mindennek az ára, semmire sem elég a fizetés, ilyenek… Szépen példázza ezt a Szabadkai Rádió alább hallható kis riportja, körkérdése is, amit Gubás Ágota készített 1987-ben.
Nekem a legizgalmasabb ebben a riportban talán éppen az, hogyan röpködnek benne a milliók a megszólalók szájából, hiszen igazából senki sem tudja, milyen pénzegységben beszél. Ez a kettősség gyermekkoromban a mindennapjaink része volt. A szürke ezerdináros a nagyszüleink szóhasználatában egymillió volt, de Gubás Ágota pedig úgy helyesbítette egyik megszólalóját, amikor a riportban a nyugdíjának összegéről beszélt, hogy ötvenhatezer dinár…
Csak, hogy egy személyes példával is szemléltessem a bankjegy értékét: hat darab ilyen ezerdinárost vehettem fel a bankban, amikor átutalták folyószámlámra az Új Symposionban megjelent első verseimért járó tiszteletdíjamat. Hatezer dinárt, vagyis hatmilliót… Mert akkoriban még kiváló tiszteletdíjakat fizettek.
Ugyanezt a hat darab papírpénzt vittem át sebtiben a szomszédba, a zentai Városi Múzeumba, amelynek akkoriban még volt eladási galériája (nem tudom, hogy ma még megvan-e, vagy létezik-e ehhez hasonló…), és ott hatezer dinárért vásároltam meg Zsáki István remek festményét, amelyet már hónapokkal korábban kinéztem magamnak.
Az áremelkedések nem jártak egyedül, társult hozzájuk az üzemanyaghiány, és a két jelenség tulajdonképpen együtt vált emlékezetessé. Hogy válság van, hogy minden szinten repedeznek a szövetségi állam eresztékei, azt mi, gyerekfejjel, akkoriban elsősorban az ilyen hiányjelenségekből észlelhettük, érzékelhettük. Volt időszak, amikor nem lehetett kávét kapni, vagy egyszerre legfeljebb tíz dekát adtak a boltban (ezért egymás után többször kellett elmenni sorba állni érte…), meg előfordult olyan is, hogy csak úgy lehet kávét vásárolni, ha az ember vett hozzá – afféle kapcsolt áruként – ugyanannyi puliszkát is, amivel meg aztán persze nem tudtunk otthon mihez kezdeni… (Én úgy nőttem fel, hogy gyermekkoromban soha nem ettem puliszkát.)
Csak arra emlékszem aztán, hogy otthon, a konyhai fiókunkban még évekig tornyosultak a kávéhiány idején teljesen értelmetlenül összevásárolt puliszkahegyek.
Nem is tudom, mi lett később a sorsuk, talán édesapám feletette a jószágokkal, talán kidobódtak.
Az alábbi rövid kis riport, amely 1987. október 1-én került adásba a Szabadkai Rádió műsorában, szemléletes lenyomatát adja ennek a korszaknak.