1987,  Irodalom

Lenni halott és fehér

Pashu, avagy egy macedón-szerb malevicsista portréja

Kazimir Szeverinovics Malevics orosz nagymester festészeti és elméleti[1] munkáinak sok tisztelője és követője volt Tito Jugoszláviájában. A hetvenes-nyolcvanas évek vajdasági/szerbiai magyar, szerb és horvát, nemzetközi elismertségű neo/avantgárd kísérletezői: a Bosch+Bosch csoport (Szombathy Bálint, Slavko Matković, Ladik Katalin, Kerekes László, Ante Vukov, Szalma László), Bogdanka Poznanović, Miroslav Mandić, Lazarov Miodrag, Vujica Rešin Tucić, Vladan Radovanović, később a fiatal titánok, Bada Dada és Máriás Béla is gyémántkeménynek tartották. Antracitfénye elhomályosította és bevilágította a 20. századi művészet horizontját. Értékelték, átértékelték, újragondolták nézeteit a homogén, „tárgynélküli világról”. „…a festők visszamennek végső következtetésükkel a minden alap formájához, a mértani formához, és színben a két alapszínhez: a fehérhez és feketéhez.” (Kassák Lajos,1922)

1987-ben a 24 órás szabadkai Költői marathon[2] egyik vendége Lazarov Miodrag Pashu belgrádi író és komponista volt: éjjel kettőtől négyig teljes egészében felolvasta a Toulouse Lautrec álnéven jegyzett, 156 oldalas, filozofikus-kombinatorikus versregényét, a Freiburg 1983-at. A szövegben Malevics kíméletlen katatóniája jelenik meg: kilépni a (kép)keretek közül, és belépni a (szín)telenség isteni, „megszüntetve-megőrzött” állapotába. Ismételni ugyanazt, vagy más ugyanazt, feketén-fehéren (szürkén), amíg „a közönség megöregszik és meghal”. Ezt szonettel, kalligráfiával, operával, body arttal is el lehet érni. És, mi jön utána? A világűr végtelen nihilje. Vagy a határtalan semmi kozmosza. Vagy a lyukidős, térpassz vaszióna világa. Páncélvonat egy futurisztikus esztétika, ábrázolás, ábrándozás sztyeppéjén…
A Pashu művészi álnév: lehet rétegnyelv Burmában, mamutfa Malajziában, falu Iránban vagy Peruban, szóval egyik sem igaz. Miodrag 1949-ben született Szkopjében. A belgrádi Művészeti Akadémia zeneszerzés-szakán diplomált Vasilije Mokranjacnál, itt védte meg magiszteri dolgozatát, amiben a nyolcvanas évek jugoszláv kísérleti zenéjének multimediális aspektusait vizsgálta, különös tekintettel a fővárosi muzsikusok körére. Elvégezte a Belgrádi Rádió Paul Pignon és Vladan Radovanović által vezetett Elektronikus Zenei Stúdiójának mesterkurzusát, és karmesteri magántanulmányokat folytatott Borislav Paščannál, a szerb operában. Zenei kísérleteit a neoavantgárd OPUS 4 csoportban[3] és a Térkutatási Alkotóközösségben kezdte. Tagja lett a Szerbiai Zeneszerzők és a Szerbiai Esztéták Egyesületének. 1986-ban megalapította és szerkesztette a nonprofit AUT független könyvsorozatot. Az AUT-kiadványok az „autonóm törekvések, autonóm művészet, outsider művészet, alternatív művészi irányzatok, avantgárd ultraindividuális áramlatok, outba [az előírt játéktéren kívülre] került alkotások” bemutatására törekedtek. Számos fontos metairodalmi-grafikai anyag jelent itt meg: Miroslav Mandić: Varšava: jedne noći jedna pesma (Varsó: egy éjszaka egy vers), Toulouse Lautrec: Freiburg 1983, Ranko Pavić: AUT FUTURA, Lazarov Miodrag Pashu: 1. 1991-ben a délszláv polgárháború elől családostul Kanadába emigrált, és Montrealban ledoktorált. Ranko Pavićal Quebeckben megnyitotta az AUT/OUT Galériát. Zeneművei elhangzottak Belgrád, Zágráb, Bécs, Budapest, Berlin, Róma, Amszterdam, Stockholm, Havanna, New York, Montreal neves koncerthalljaiban. Pashu az idén hatvankilenc éves, él és virul, mint bogáncs a virágoskertben.

Identities / of Dynamic Structures – Lazarov Miodrag Pashu 1979-es performance-ának részlete, Belgrád, Studentski Kulturni Centar (SKC)

Alkotótevékenységének jellegzetessége érdeklődésének pluralitása: komolyzenei és szépirodalmi értekezéseket, metazenei és prózai szövegeket ír, muzikális performanszokat és happeningeket mutat be, videózik. Esztétikai alapelvei: a zenei fenoménhez való reduktív viszony, különböző mediális formák kibővítése és összeötvözése, minden kinetikus sugárzású médium szabad alkalmazása, valamint bármilyen (alkotói, előadói vagy receptív) módon emanáló, nyílt szerkezeti kód. Másfelől, formai kísérleteivel új, fogékony „szépészeti” mércék kidolgozására törekszik, ami interdiszciplináris esztétikai hozzáállást feltételez. Ennek alapját a fenomenológia, strukturalizmus és szemiotika egységes mezeje képezi, figyelembe véve a művészetfilozófiát, pszichológiát és logikát. Pashu alkotói személyisége igyekszik kiaknázni minden kísérleti lehetőséget a komponálás, a művészet (de főleg: irodalom), a karmesteri munka és esztétika területén. Ilyen művészi tevékenység csak több médium jegyében realizálható: az egymásba szövődő médiumok értéke az elszigetelten, a konkrét partikularitás szintjén vizsgált kreatív individualitás értékétől függ.
„Malevicsot nem lehet megkerülni. Nem szabad. Minimalista festészetének zenéje van. Meghatározó volt Cage, Xenakis, Luigi Nono, Conlon Nancarrow kompozícióiban. Fekete? Fehér? Fehérfekete. Hangos? Halk? Halkhangos. Miért fontos ez? Nehéz meghatározni, nem lehet berámázni. Ütött, mint az istennyila. Bog i batina![4] Zsigerileg hat, ha nézed, ha hallod, nem is tudod, mi történik veled. Vagy elfogadod, fenntartások nélkül, vagy véged. Végül halott leszel és fehér, mint Živojin filmjében[5] a főszereplő. Gyorsan elhagy az élet szivárványa, kifehéredsz, mint a mésszel leöntött hekatombák, azután megfeketedsz, lassan lefoszlik a hús, és megint fehér leszel, a csontjaid… Energia, jövő, lehetőség a művészet és a világ sötét napszemüvegen át való szemlélésére, látására” – mondta a szabadkai Népszínház klubjában, kora reggel, holtfáradtan. Pashu szavai, mint a holnap kihunyó Nap fénye, örökké ÉG/NI fognak.

Kazimir Malevics: Fekete négyzet fehér alapon (1913)

Pashu

Freiburg 1983

(két részlet)

 

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm.
A hasamon.

Nincs remény, hogy bármi is megváltozna.
Egyes szám első személyben gondolkozom,
gondolkozom és traktátust írok. A neurózisról.
Mondhatni, neurotikus költészetet.

Azt akarom mondani:

Ülök.
Végigsimítok könnyedén a bőrömön.
A hasamon.

Így kezdődik az első nap.

Várok, de valójában állok.
Állok, de valójában járok.
Járok, de már futok.
Futok, de valójában sétálok.
Sétálok, de már állok.
Állok, de valójában várok.

Várom, hogy elérkezzen az én órám, az én percem, az én fényes napom.

Ma Turangalilába utaztam.

Újságokat olvasok, forgatom a szavakat, összeállítom szótáramat, a szemantikát és a kódot.

Ma Turangalilába utaztam.

Azonossá tettem arcomat valaki mással.
Én tehát nem valami másról beszélek,
hanem valaki arcáról – az is lehetséges, hogy az enyém.
Ezért:

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm.
A hasamon.

Közönséges, igen romlatlan történet.
Egyszerű ember.
Lehetséges, hogy részeg.
Botorkál körbe-körbe – fehér fal, vörös festék, fáradtság, függöny és fájdalom.
Jellegzetes fehér szín.
Belekapaszkodik a lábszárába, a székbe, az asztalba.
Belenéz a tükörbe és látja önmagát, amint:

Ül.
Könnyedén végigsimít a bőrén.
A hasán.

Lehetséges, azonban, a következő viszonylat is:

Kiegyenesedni. Lenni halott és fehér.
Mellette állani.
Várni a lehetetlent.
Várni és érett lenni.
Középkorú, szikár, kemény és erős.
Szilikonos erejű.

Árnyalatnyi, azonban, a különbség közöttük:

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm.
A hasamon.

És:

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm. És.
A hasamon.

Egyszerű, romlatlan történet.
Mély meghajlás, szék, tűz, ribizli és asztal.
Látom. Megszorította a kezével azt a helyet. Látom.
Nagyon jó. Nagyon jól megrendezett jelenet.

Szerencsés legények,
szerencsés család,
szerencsés emberek,
szerencsés fa,
árnyékok, zöldség, tél és hó.

Konstatálom:
Pont. Szép. Fogom ezért a csomagom, a hátamra veszem,
felerősítem és nekivágok a távoli, gyanús dolognak.

Időközben, visszatérek, elgondolkozom. És:

Leülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm. És.
A hasamon.

Szavak nélkül. Írásjelek nélkül.
Meggondolom, kihez intéződik ez.
Sok szövegelés nélkül. Tétovázás nélkül. Névtelenül.
Fehér fal. Fehér ajtó.
Fehér látvány. Amikor valaki halott és fehér.
Fehérség. Tiszta, romlatlan rend.

Elveszítettem a fonalat. Elkezdtem összevissza írni.
Kezdem, ezért, elölről:

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm.
A hasamon.

Átélni nyolc napot.
Mondjuk: Toulouse Lautrec-kal, Modriannal, Bélával
(én nem tudom, ki ez – de léteznie kell
valakinek, aki egyáltalában nem fontos, és aki:

Ül. Könnyedén végigsimít a bőrén. És.
A hasán.)

Nagyon lassan célozza meg azt a helyet.
Nagyon lassan fordítja el.
Végül is, nincs megelégedve.
Ezért, fut még egy kört az épület körül,
elviszi a lendület, téglát
(maltert, vasat és sót) elegyít, belép
a telefonfülkébe, és azt mondja:

Halló!

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm. És.
A hasamon.

Rendkívül fontos, meglepően fontos dolog. Tessék, így,
közönségesen:

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm. És.
A hasamon.

Tarts lépést, hiszen te húsevő vagy, őz,
valaki végzete, vidéke, bor vagy só –

– Mandić Miroslav, vagy egy ember, akit nem ismersz.
Ember, aki:

Ül.
Könnyedén végigsimít a bőrén.
A hasán.

Ember, aki eszik. Aki közlekedik. Aki el akar menni.

Beszáll, ezért, a kocsiba, beindítja a motort, tapossa a pedált,
megfordul – és nekivágódik egy fatörzsnek.
Valaki megrendezte neki a játékot.

Talán a cipője?
Talán az anyja? Talán. Ezért –

Felkel most és megy, hajtja a dolgát, fut, repül,
szalmaszálba kapaszkodik, gyűlöl, tenyerével befedi az asztalt, becézi,
(a széket is), és azt mondja:

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm. És.
A hasamon.

Semmi.
Nincs felelet. Csak hallgass (mindenki hallgat, mindenki hallgatag).
Ő – hajtja a dolgát (a szépség bármiféle képzete nélkül),
körforgás nélkül és pénz nélkül,
csak ül, csak néz, vár és
rendszeresen elvégzi a reggeli tornát.

(…)

Nesze neked. Tessék. Csak folytasd.

Mint: én.
Mint: ők.
Mint: Ön.
Mint: ön.
Mint: egyenes lenni, sovány
ékesszóló,
nemes és szeretni a szeretést.

Valahány egyforma.
Lépés hátrafelé.
Selyemkendő. Fátyol.
Alkonyat. Szépség sugárútja. Mindenmindegyek.
Intellektualizálások. Szárazságok. Milyenségek.
Csak folyók sorjázása.
Számok sora.
Sűrű, sziklás folyómeder.
Felkapaszkodom rá.
Engedem elmenni.
Magabiztosan. Énekelek.
Verekszek. Kiabálok.
Állok. Bemegyek és kijövök.
Hajtom a jószágot leölni.
Gyűlölöm. Szeretem.
Hiszek neki. Kikaparom a szemét. Megtépázom a szemöldökét.
Sejtem, hogy ez nem helyes.
Menekülök.
Újból menekülök.
Bezárkózom a szobába.
Sírok és falba verem a fejem.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Várom, hogy megérkezzen Freud.

Az időig:

Ülök.
Könnyedén végigsimítom a bőröm. És.
A hasamon.

Íme, így.
Békés vagyok.
Halott, fehér és kék.
Mondom:

Itt leszek.
Csak kicsit több időre van szükségem.

Fordította: Triceps

A versrészletek elhangzottak a Szabadkai Rádió irodalmi szemléjében, a Szép szó című műsorban, 1987. november 22-én:

Koncz István, Lazarov Miodrag Pashu

„Távoli rétet kémlel / a riadt őz, / füle feszülten a csendre / figyel, / felcsapja kis fejét, / szökell egyet, / s úgy tűnik el a képből, / mint jelentéktelen részlet / a festő emlékezetéből. / Háború lesz.” (Koncz István) Lantos László: Koncz István Koncz István: Unalmas élet.

____________________________

[1] Kazimir Malevics: A tárgynélküli világ (Die gegenstandslose Welt, Corvina, Budapest 1986), God is Not Cast Down, On Poetry (Essays on Art, 1915–33, szerk. Troels Andersen, Borgens Forlag a-s, Koppenhága 1971)

[2] Költői marathon (jugoszláv összköltészeti találkozó), Szabadka, Városi Könyvtár, 1987. október 9-10. Fellépők: Mileta Đonović, Gulyás József, Ladik Katalin, Lazarov Miodrag Pashu, Lantos László, Miroslav Mandić, Slavko Matković, Szathmári István, Sziveri János, Milko Valent, Varga Tibor + a Lüktető Létra Logika neopunk zenekar (Bada Dada, Máriás Béla, Móra András, Rátgéber László). Szervezte: a Szabadkai Íróközösség (Lantos László)

[3] Fiatal szerb minimalista zeneszerzők csoportja: Milimir Drašković, Miodrag Lazarov Pashu, Miroslav Savić és Vladimir Tošić (Belgrád, 1976–82)

[4] Bog i batina = Isten és botütés (szerb népi mondás)

[5] Kad budem mrtav i beo (Mikor halott és fehér leszek), rendezte: Živojin Pavlović, 1967

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás

1955-ben született Nagykikindán (a Vajdaságban). Színházi és filmrendező, performer, író, képzőművész és kulturális szervező. Tanulmányait a budapesti ELTE BTK magyar-szerbhorvát-esztétika szakán végezte (1974–80). Jugoszlávia, Svájc és Románia után 1993-tól Magyarországon él.Több alternatív művészeti folyóirat szerkesztője és munkatársa: Új Symposion (1984–87, Újvidék / YU), Magyar Narancs (1993-94, Bp.), Volt Magazin (1994-95, Bp.), Jump Magazin és Ex-Stasis (1997–99, Bp. / Szeged). Az Aphasia Teátrum (1988–91, Szabadka / YU) és az Opál Színház (1993-tól, Bp.) performanszcsoportok rendezője és performere. A Zrem Filmstúdió (2005–10, Bp.) egyik művészeti vezetője és rendezője. 1972-től publikál szépirodalom (vers, novella, drámai szöveg), forgatókönyv, értekező próza (színház, performansz, film, fotó, képzőművészet, képregény, zene, irodalom, multimédia) műfajban, valamint fordításokat (szerb nyelvről) és vizuális munkákat közel 60 magyar és külföldi folyóiratban. A Szépírók Társaságának tagja (2009-től). A budapesti Black-Black Galéria (1995–2001), a Merz Ház (2002–05) és a Mersz Klub (2015-től) undorgrund művészeti klubok vezetője. Kötetei: Éhségkönyv (2005), Nőket néző képek (Falcsik Marival, 2013), Semmikor (2017). Filmje Bada Dadáról: Dada Univerzoom (Gasner Jánossal, 2008).