Egy régi Magyar Szó élőújság jut eszembe gyermekkoromból, tehát valamikor a nyolcvanas évek elejéről-közepéről, amelyre apró kis csitriként még édesapám vitt el Zentán a színházba. Az Euzsénba, ahogy szülővárosomban mondták akkoriban… (Ma már ritkábban hallom ebben a formában, de könnyen lehet, hogy ez csak azért van, mert mostanában ritkábban vagyok otthon…) A helyi viszonyokban többnyire járatlan „messziről jött” vendégek közül pedig valaki egyszer csak azt találta mondani a rendezvényen, hogy „Zenta-Csóka alig tíz kilométerre van egymástól, s mégis…”, majd egy levegővételnyi szünetet tartott (legalábbis ő így gondolta…), az ekkor beállt csendben azonban valaki a közönségből bekiáltott: „Oda-vissza!” Amire természetesen az egész terem harsány nevetésben tört ki. A levegővételnyi szünet hossza tehát sebtében, kínosan megsokszorozódott, csak hát a rekeszizmok folyamatos működése mellett kiegyensúlyozott lélegzéssé igen nehezen, és felettébb lassan csillapodott. A csókai Fehér Kálmán (1940–2017) három évvel volt idősebb, mint édesapám, így tehát amikor én megszülettem, ő már négykötetes szerzőként a harmincon is túl járt, de hát földrajzilag mégis ennyire közel voltunk egymáshoz. Oda is és vissza is…

Arról nem mernék nyilatkozni, hogy kialakult-e közöttünk bármiféle barátság (vagy, hogy azt, ami kialakult, nevezhetem-e barátságnak…), tény azonban, hogy ismeretségünk ideje alatt mindvégig jóban voltunk, és amikor úgy alakult, hát kiválóan tudtunk együttműködni. Fehér Kálmánnal én Újvidéken ismerkedtem meg, s akkor már általában mindenféle vezető pozíciókat töltött be – megjárta a szamárlétrát is oda-vissza, minden irányban, tíz, vagy akár annál több kilométeren –, volt a Forum kiadóház vezérigazgatója, majd nyomdaigazgató lett, így hát ezer okunk volt arra, hogy különböző alkalmakkal különböző okok miatt rendszeresen „összefussunk”, különösképp abban az időszakban, amikor én már a Magyar Szóban, később pedig a Képes Ifjúságnál dolgoztam. De hát, ugye, fiatalokként a legendás Új Symposion egykori főszerkesztőjét is tiszteltük benne, s különleges öröm, különleges esemény volt olyan régi lapszámokat beszerezni, amelyben még Bosnyák István, Bányai János, Tolnai Ottó vagy épp az ő neve szerepelt kiemelt helyen az impresszumban…
Aztán eljött 1999 tavasza – s addigra már meg is szűnt a legendás folyóirat, illetve átalakult, az „Új” előtagját elveszítve, de addigra nagyjából már teljessé és hiánytalanná állt össze a Symposion-gyűjteményem –, s ez a tavasz elhozta nekünk a NATO-bombázások hónapjait, amelyeket mi a családommal Újvidéken, a minden nap célba vett városban csináltunk végig. Honnan termett ott hirtelenjében annyi katonai, vagy legalábbis katonailag releváns célpont?! Azóta sem értem… Az a Jugoszlávia azonban már a teljes háborús gazdasági összeomlásban, a hétköznapi nyomor valóságában élte meg ezt az időszakot. A Forum-házban tehát a nyomdától kezdve a Magyar Szón át egészen a Képes Ifjúságig, de talán még a közös szolgálatig is, mindenki minimálbérért dolgozott. Magyarán: olyan nevetségesen alacsony fizetést kaptunk, ami nemcsak, hogy a mindennapi létfenntartásra nem volt elég, de még a lakbért sem tudtuk kifizetni belőle. Pedig nem valami csodálatos villában éltünk, kacsalábak és miegyebek társaságában, hanem egy lepukkant lakótelepi lakásban – amit mi Szamárfészeknek neveztünk – a Szatelliten. Vagyis az egyik külső, félreeső városrészben… De még arra a lakbérre is minden hónapban kölcsön kellett kérnünk… S ráadásul mi meg pont abban az időszakban csaptunk bele Újvidéken egy építkezésbe (kis híján laza, kora esti szögecselés közben ért engem is az első Újvidékre címzett NATO-rakéta becsapódása…), így hát sikerült olyan mértékű adósságokba vernünk magunkat, aminek az adott pillanatban és az adott körülmények közepette az esélye sem látszott, hogy egyszer majd valaha is vissza tudjuk fizetni…
Valami kétezer márka (akkor még, ugye, nem euróban számoltunk…) feletti összegű tartozásunk halmozódott már fel, ami iszonyatos összegnek hangzott, a korabeli minimálbér mellett több életfogytiglanba tellett volna összekuporgatnunk feleségemmel a kettőnk fizetéséből is akár…
Szóval, mire elcsitult a NATO-féle tavaszi zápor, már teljességgel kilátástalanná és tarthatatlanná vált a helyzetünk a tartományi székvárosban, ezért – bár felettébb nehéz volt, de – mindenképp meg kellett hozni egy-két fontos döntést. A bombázások napjait még végigcsináltuk Újvidéken, a városban, amelyet minden nap lőttek, s amikor a légicsapások véget étek, mi is szépen hazaköltöztünk Zentára édesapámhoz, a kisvárosba, ahol egyetlen lövedék sem esett le a háború idején. No, ezt aztán pont jól megcsináltuk! Feleségemet akkor rúgták ki először a Magyar Szótól, mondván, hogy Zentán nincs szükség több munkatársra, vannak ott már éppen elegen… Én pedig felmondtam a Képes Ifjúságnál és visszatértem tanult mesterségemhez, amire, ugye, egyetemi diplomám révén hitelesítve vagyok, a színházhoz. Szabadkára jelentkeztem a Gyermekszínházhoz, és két remek évadot töltöttem ott…
Mindezt pedig csak azért mesélem itt most ilyen részletességgel, mert Fehér Kálmán meg egy évvel később, 2000-ben ment nyugdíjba, és akkor költözött haza szülőfalujába, Csókára. Ekkor kerültünk ismét közel egymáshoz… Alig tíz kilométernyire, oda-vissza!
Ekkor kezdtem én átjárni hozzá, vendégeskedni nála, alkalmatlankodni, akár az esti órákig is…

Az istenek korán kelnek

Én szívem lassan fölenged,
Mint fagyos földből kifordult
Rög: Hova lettem? Hol vagyok?

Hiszen helyén a kés, a kenyér.
Nem mozdul a pipa, de száll a füstje.
Fekete fakadék a csöndes este.

Bőrödzik a víz, fehér lepel rejti.
Vibrál bennem egy arc: már jég fedi.
Sem Nap, sem Hold nem tudják feloldani.

Leplezetlen ajándék

Búcsú Bori Imrétől

Az áprilisi záporok ha elvonulnak,
oly szépen alkonyul, és a föld
puha. A göröngy omlós, csak morzsa.
Az a föld, amiből lettünk, mielőtt
a föld lett a miénk. Csak egy
feketerigófüttyre! És ismét
csak távozunk, megtérünk…
Mielőtt elbolyongsz
kétmaréknyi földdel,
hogy számot adj arról, amit ideig-óráig
birtokoltál: íme a megtérés két marék
föld hívó szava és a tény, hogy a Tiéd!

Csak rövid hiúság volt a vágy,
hogy a miénk marad!
Szóval, tettel, vággyal.
Ám most már láthatod, ott bolyongva
fönt a Fekete-tó partján, hogy
csak nem volt hiába: a szeretet,
a rossz szótól, a küldetés bosszútól
mentesen. A bánat csarnokában én,
Fehér Kálmán, őrködök. Kérlek,
nyíljanak meg soraid fönt az égen,
gondolj rám, és végy magadhoz,
ha úgy érzed, hasznodra válik
egy mindenkori társ-barát.
Most a földön s fönn az égben:
Uram! Légy kegyes hozzá!
Uram! Légy kegyes hozzám!

Ma, vagyis cikkünk megjelenésének napján van napra pontosan tizennégy esztendeje, hogy elhunyt Bori Imre irodalomtörténész (1929–2004), aki ugyan nem volt született csókai, Bácsföldváron jött világra 1929-ben, mégis igen erősen kötődött a településhez, hiszen 1952 és 1956 között itt tanítóskodott. Fehér Kálmán épp tizenkét-tizenhat éves kis srác volt abban az időszakban, tehát az iskolában találkozhattak ugyan, de későbbi barátságuk kialakulásának kezdetét túlzás lenne ekkorra datálni. A költő később egyébként is Zentára iratkozott gimnáziumba (1959-ig tanult ott), Bori Imrét pedig a szabadkai tanítóképzőbe vitte tovább az életútja.
Közeli barátságuk az Újvidéken töltött évek, évtizedek alatt alakult ki és mélyült el. S ennek nyomán kért mennyei kegyelmet, mint írta, a bánat csarnokában járőröző költő itt idézett versében nemcsak Bori Imrének, hanem saját magának is. (Lásd még nyitóképünket!) Mert a barátság jóval több és jóval mélyebb, mint a sorsközösség, de az előbbi mindig feltételezi ennek a másodiknak a jelenlétét is…
A 2010-ben Csókán megjelent Cifra világ vándora című cédé – amelynek anyaga itt hallható mai cikkünk alján – különleges értéke, hogy öt másik verse mellett ezt is Fehér Kálmán szerzői előadásában hallhatjuk a felvételen. „Mégsem volt hiába a szeretet…” – mondja itt Leplezetlen ajándékában. De ekkor a versben említett maréknyi földet már csak Fehér Kálmán szoríthatta markába, Bori Imre 2004-ben visszatért a földbe, amelyből lett, mielőtt még a föld lett volna az övé…

Ennek a felvételnek a közzétételével most Bori Imre emléke előtt is tisztelgünk!
Nyugodjék békében!
Mert semmi sem volt hiába, s legfőképp a szeretet nem…

A Fehér Kálmán hetvenedik születésnapjára mintegy köszöntésképp megjelent cédét 2010 májusában mutatták be Csókán. Az eseményről több tudósítás is megjelent, amelyek közül most kettőt idézünk:

Cifra világ vándora
70. születésnapja alkalmából Csókán ünnepi műsorral köszöntötték Fehér Kálmán írót

Csütörtökön este Csókán, a Móra Ferenc Művelődési Egyesület székházában 70. születésnapja alkalmából ünnepi műsorral köszöntötték Fehér Kálmán írót. Az ünneplő közönség, tisztelői és barátai jelenlétében Tóth Lívia újságíró méltatta Fehér Kálmán okleveles jogász, költő, író, műfordító, szerkesztő és nem utolsó sorban politikus, volt bangladesi nagykövet gazdag pályáját, sokoldalú publicisztikai tevékenységét. A csókai Művelődési és Oktatási Központ a helyi verskedvelők társaságával együttműködve Cifra világ vándora címmel megjelentetett egy díszkiadású CD-t a 70 éves költő verseiből készített válogatással. A Magyar Szó nevében Bordás Győző megbízott igazgató köszöntötte Fehér Kálmánt. A szabadkai magyar főkonzulátus képviseletében Tápi Lajos vezető konzul stílusosan egy lepecsételt és konzuli aláírással hitelesített hetven kilométeres sebességkorlátozást jelző táblával köszöntötte az ünnepeltet. Az ünnepségen jelen volt Pásztor Bálint köztársasági parlamenti képviselő és még sokan mások.

Gergely József
(Magyar Szó, 2010. május 15.)

Cifra világ vándora

Családtagjai, barátai és tisztelői társaságában ünnepelte meg hetvenedik születésnapját Fehér Kálmán író, költő, szerkesztő, volt diplomata, intézmény- és vállalatvezető, aki nyugdíjba vonulása után visszatért a szülőfalujába, Csókára. Az ünnepséget a helybeli Művelődési és Oktatási Központ szervezte meg a Móra Ferenc Művelődési Egyesület székházában. Az esős, szeszélyes időjárás ellenére a vendégek – közöttük Tápi Lajos, a Magyar Köztársaság szabadkai főkonzulátusának vezető konzulja, Pásztor Bálint, a szerb parlament képviselője, Böröcz József, az MNT alelnöke, Balázs Ferenc, Csóka község alpolgármestere – megtöltötték az épület nagytermét.
Az ünnepelt munkásságát Đuro Stanojević csókai irodalmár és Tóth Lívia, a Bánáti Újság szerkesztője méltatta, majd az egybegyűltek rövid, képekkel illusztrált összeállítást tekintettek meg. A Verskedvelők Társaságának tagjai, Kónya Lívia, Marija Markov Ilić, Oláj Ibolya és Tápai Tibor Fehér Kálmán verseit adták elő, a csokrot pedig Kónya Sándor és Ruzsa Anna megzenésített költeményekkel egészítette ki. Erre az alkalomra Kónya Sándor szerkesztésében Cifra világ vándora címmel CD-lemezt jelentetett meg a csókai Művelődési és Oktatási Központ.
A személyes hangú köszöntők után – melyeket Fehér Kálmán egy-egy közös történet felelevenítésével fogadott –, a jó hangulatú, bensőséges rendezvény kötetlen beszélgetéssel folytatódott.
A hetvenéves írót, költőt, aki a vele készített interjúban elmondta: egész életében mást sem csinált, mint igazgatott, politizált és szerkesztett, noha szíve szerint inkább verseket írt volna, a csókai középiskola negyedik osztályos tanulói május 20-án 11 órai kezdettel rendhagyó irodalomórára várják.

(Tha) [Tóth Lívia]
(Hét Nap, LXV. évfolyam, 20. szám – Bánáti Újság, 2010. május 19.)

Nekem mindig különleges élmény írók, költők műveit a szerző előadásában hallgatni, s különösen az, ha olyan alkotókról van szó, akikkel már ülhetünk ki ebben az kellemes áprilisi időben – amint elvonulnak fejünk fölött a fent idézett versben említett záporok –, egy kiülős vendéglői teraszra kávézgatni, megvitatni az irodalom, meg hát úgy nagy általánosságban a világ dolgait; s hogy így nézzük végig, mily szépen alkonyul a Tisza partján…
Így hát most azt is különleges élményként élem meg, hogy Fehér Kálmán megszólalhat a laptopomon.
Mintha itt lenne most is a szobában, a közelünkben, s együtt folytatnánk vándorlásunkat ezen a sorsszerű tíz kilométeren, oda is, és akár vissza is…
Mert talán épp ez az! Talán épp ez a most látott alkony az, amelyre a költő a versében gondolt…

Majd a cédé továbbpörög, változnak a hangok, már nem Fehér Kálmán szólít meg bennünket személyesen, hanem csak közvetett módon… A gondolatai velünk vannak/maradnak ugyan továbbra is, de már más tónusban szólnak, mások tolmácsolják szavait, költeményeit, mondatait.
Kónya Sándor zenésítette meg a költő verseit… (Az alább átlapozható prospektusban a kották is megtalálhatók…) „Piros rózsa a ruhámon…” Majd pedig Oláj Ibolya, Kónya Lívia, Nagy Ragyogó Zsuzsanna és Tápai Tibor előadásában hallhatjuk a költeményeket, sorban. Mintha egyfajta életút rajzolódna ki a szavaik által, hiszen Fehér Kálmán a saját hangján az imént még a kislányát szólongatta, majd következnek a szerző vándorlásai, Bangladesig is akár, számunkra szokatlan, messzi, távoli motívumokkal, de ébresztővel is a koránkelő isteneknek… „Valódivá tette napjainkat…” Mintha a csontok oszlopából akarnának szabadulni, amely, mint mondva vagyon, mindnyájunkat fogva tart, s mérlegelhetjük azt is, hogy kibírjuk-e a vereséget; vagy éppenséggel azt, mi az aljasság elviselhetőségének mértékegysége… Milyen skálán változik az értéke? Mennyit engedhetünk meg magunknak belőle? S mennyi az, amennyit képesek vagyunk még-még elviselni belőle?
Mert mi mást is mérlegelhetne a hétköznapi ember, a kétkezi munkás és a költő is egy életen, egy egész életúton át?!

De kitartunk, mint a remeték…

Szóval, mint már mondtam is, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy teljes joggal nevezhetem-e barátságnak a kialakult kapcsolatunkat, de miután Fehér Kálmán 2000-ben hazaköltözött Csókára, a köztünk lévő földrajzi távolság ismét lerövidült. S ha nem is voltam mindennapos vendég nála, időnként átjártam hozzá Zentáról, s ilyenkor hosszú órákat beszélgettünk végig. (Érdekes, hogy korábban, Újvidéken soha nem jártam a lakásán…) Nem mondom azt sem, hogy hatalmas tivornyázásokkal teltek volna ilyenkor ezek a látogatások, de azért mindig fogyasztottunk is közben valamicskét… Ez pedig csak azért érdekes most, mert tömegközlekedéssel, busszal, vonattal, sínbusszal, ugye, lehetetlen volt akkoriban már leküzdeni ezt az oda-vissza mért tíz kilométert. Gyalog a meg a fene sem indulna neki éjszaka, ha beszélgetés közben ránk esteledik… Nekünk akkor még egy régi Yugónk volt, a családban csak Tóninak neveztük, 45A jelzésű, amiben az a bizonyos A, talán kicsit nagyképűen is, de mindenképp Amerikát jelölte… Bruce Willis a megmondhatója!
Nem akartam saját kocsival menni, legalábbis úgy nem, hogy én vezessek, mert előre tudtam, hogy ha nem is sokat, de inni fogok, úgy meg már akkor sem szerettem a volán mögé ülni, amikor még szabad volt. Ezért mindig valami alternatív megoldásokat kellett kieszelnem. Szerencsére például Urbán András barátom akkoriban még ugyancsak Zentán élt, így arra is határozottan emlékszem, hogy olyan is előfordult, hogy őt kértem fel fuharosnak. Valamikor délután átvitt Csókára Fehér Kálmánhoz, s amikor már úgy éreztem, hogy itt az idő, menni kellene, akkor rátelefonáltam, hogy jöjjön értem. Ezúton is köszönöm a segítséget!
De olyan is előfordult, hogy Horváth Zsolttal, vagyis Tádé barátommal cipeltettem, hurcolásztattam magam ide-oda, szóval feszegettem ám alaposan a baráti szívességkérések lehetséges határait. Köszöntet mondok hát itt most sebtében neki is!

Órákon át beszélgettünk ilyenkor. Általában csapongva, mindenfélékről. Én pedig elsősorban azért hallgattam őt érdeklődéssel és élvezettel, mert neki olyan személyes élményei voltak, amelyek az én számomra – a köztünk lévő korkülönbség miatt is – már a legjobb esetben is irodalomtörténetnek minősültek. Némelyekről hallomásból már értesültem, felszínesen (ezekre rákérdezhettem…), másokról meg részleteket, szilánkokat összekapirgáltam ugyan addigra már mindenféle régi újságokat, iratokat olvasgatva, böngészgetve, de ő volt az, aki ezeket összefogva, összefüggéseikben is kontextusba tudta helyezni. Értelmezte a számomra…
És fontos volt az is, hogy Fehér Kálmánnal nem kellett kerülni, kerülgetni az esetlegesen kínosnak minősülő témákat sem… Hiszen voltak ilyen ügyek, amelyekben őt is támadták, cégvezetőként meg kellett hoznia olyan döntéseket is, amelyeket személyes belátása szerint nem akart, s részt vállalt olyasmiben is, amire nem volt büszke, persze; más esetekben meg máig is a negatív potentátok közé sorolták/sorolják (nem kell ezt elhallgatnunk rá emlékezve, hiszen méltósággal viselte…), s talán így is jegyzi majd az írott irodalomtörténet. Viszont azon kevesek és kivételesek közé tartozott, akik nem várták el, hogy finomkodjanak velük. Nyíltan és őszintén beszélt ezekről a témákról is, ha szóba kerültek.
Ehhez tartozik, hogy engem az adott időszakban meg már rég nem az ilyen témák foglalkoztattak. Rákérdetem néhányra, hogy ez miért volt, hogy történt, hogyan is történhetett, miért alakult éppen úgy, ahogy… De én akkoriban épp Danilo Kiš fordításokon dolgoztam, ő pedig személyesen is ismerte az írót, többször is vendégül látta Újvidéken a Forum-házban. Azt, mondjuk, értetlenkedéssel fogadta, hogy miért írtuk mi már akkor is ebben a formában, szerbesen, Danilo Kišnek az író nevét. Hosszan fejtegette, hogy régen mindig Kissnek írták… S egyetértettünk abban is, ott, Fehér Kálmán csókai szobájában ülve, hogy hiba volt elfogadni Danilo Kiš ötletét, hogy a Peščanik című regényének Fövenyóra legyen a magyar címe… Mert, mint mondta, Danilo Kiš tudott magyarul, és nagyon jól tudott magyarul, de nem elég jól… Mert líraibbnak mondják ugyan a Fövenyórát ahelyett, hogy egyszerűen csak eredeti jelentéséhez hűen Homokóra lenne, de – most őszintén – az előbbi anyanyelvünkön éppenséggel nem jelent semmit; s mint olyan, teljességgel értelmetlen. No, amikor ezt meg egyszer később megírtam már a Magyar Hírlapban, akkor épp Fehér Kálmán barátai rongyoltak nekem azzal, hogy milyen aljas hülyeségeket beszélek.
Sokszor és igen sok tekintetben tehát ő is maga volt, egyedül volt a véleményével.

Fehér Kálmán tavaly január 8-án fejezte be földi pályafutását. Temetéséről a Magyar Szó január 30-i számában megjelent tudósításának címében Gergely József ismét a Cifra világ vándorára utalt vissza:

A Cifra világ vándora hazatalált
Csókán eltemették Fehér Kálmán írót – Nyomdában a Csókai breviárium kézirata

Szombaton a csókai katolikus temetőben eltemették Fehér Kálmán író, költő, szerkesztő, volt diplomata, intézmény- és vállalatvezető földi maradványait. A hamvait tartalmazó urnát száznál is több barátja, pályatársa, munkatársa, családtagjai, rokonok és ismerősök kísérték utolsó útjára. A családi sírhelynél Szőke Zoltán színművész szavalta el a költő egy utolsó versét.

Ravatalánál, a gyászoló közösség előtt Bordás Győző, a Vajdasági Írók Egyesületének elnöke mondott búcsúbeszédet:
– Fehér Kálmán halála valamennyiünkben döbbenetet váltott ki, s barátai, költészetének tisztelői, egykori közeli munkatársai – a Forum Könyvkiadó, a Forum Nyomda és a Magyar Szó dolgozói nevében – s nem utolsósorban írótársai részvétét is tolmácsolva búcsúzom tőle a hamvait tartalmazó urnája előtt.
Nem könnyű feladat jellemezni, hacsak nem elkoptatott közhelyekből szeretnék építkezni. Azt pedig végképp nem, mert, ha valaki, hát Fehér Kálmán, a költő volt a közhelyek megrögzött ellensége, a Ratio, azaz az Értelem ellenében. De milyen is volt valójában? A céltudatosság és pontosság, valamint a szabad szellemi gondolkodás intézményének a megtestesítője. Mert igen, intézmény volt, pontosabban, azzá lett az évek, évtizedek folyamán. Ma úgy fogalmazhatnánk: igazodási ponttá vált minden munkatársa számára: ahogy nagy, okos, kíváncsi, de mégis meleg tekintetével beleásta magát a megoldandó vállalati vagy éppen társadalmi problémába, s átpréselve önmagán, leginkább bölcs megoldást kínált. Olykor úgy éreztük, szinte konok magatartással tart magánál valami virtuális mérőlécet, amellyel mértani pontossággal tudott mérni. Ilyenkor, mert biztonságérzetet adott, jó volt együtt lenni vele, együtt dolgozni. Látni, amint valami elementáris belső erővel old meg kérdéseket, miközben pipáját füstölögtető szája szegletében ott bujkált egy-egy játékos vagy éppen ironikus mosoly. Ezt a megnyugtató látványt és az ugyanakkor ama biztos igazodásai pontot is kijelölő tényt személyesen is nemegyszer megtapasztaltam, helyettese, majd utódaként több felelősségteljes poszton.
Most itt, urnája fölött, az élet és a halál gondolatkörével küszködve, eszünkbe jut, hogyan idézte Gál Lászlót, mondván: miszerint minden temetéskor titokban önmagunkat is temetjük, vagy pedig Pap József költőtársát, aki szerint az igazán fontos íróknak, irodalomtudósoknak a haláluk után növekszik műveik és személyük aurája. Ezt emlegette 2004-ben tanítómestere, Bori Imre temetésekor, de ezt hangoztatta még a múlt évben is, amikor Symposion-beli nemzedéktársait, Bányai Jánost és Gerold Lászlót temette, temettük. Ez az állítás nyilván rá vonatkoztatva is igaz lesz, mert, mint halálhíre vételekor már nyilatkoztam: tiszteletre méltó életművet hagyott maga mögött, amelyet még sokáig tanulmányoznunk kell – mondta többek között búcsúztatójában Bordás Győző.

A temetés után a csókai hotelben megtartott megemlékezésen Kálmán költőtársa, Sinkovits Péter meleg szavakkal szólt elhunyt barátjáról: – Számomra Kálmán nem távozott végleg. Sokkal inkább jelen van, mint korábban, bár őt elég nehéz volt átcipelni Zentára. Többféle arca jelenik meg előttem. Amikor nagykövetnek készült Bangladesbe, a Magyar Szóban részére szervezett búcsúztatón jól érezte magát, felszabadultnak. Amikor telefonon beszéltünk vele, a világ másik végéről elérzékenyülve szólt a telefonba, hogy van még Újvidék, Forum-ház, meg Magyar Szó, meg hogy még vagyunk egyáltalán.
– A vége felé sürgette, hogy a kötete kézbe kerüljön, a kiadóval üljünk le, intézzük az ügyeket a kiadás, a kézirat előkészítése körül. Amikor átadott mindent, a többi már a kiadó dolga, akkor látszott rajta, hogy megnyugodott. Utána, amikor kettesben maradtunk, azt mondta: tudod, az van, hogy már nincs kedvem tovább élni. Nem volt benne keserűség, sem sértődöttség, a megnyugvás, a megállapodottság hangján szólt – mondta Sinkovits Péter.

A megemlékezésen Beszédes István, a zEtna kiadó alapító-vezetője elmondta:
– Mindamellett, hogy a Csókai breviárium Kálmán Csókára való visszatérése óta téma volt, december elején hívott fel és jelezte, elkészült a kézirat. Thomka Beáta vállalta a szerkesztését. Három ciklusba rendezte a verseket. Az elsőben rövid, helyzetrajzszerű lírai darabok, a másodikban létösszegező, bölcseleti típusú versek, a harmadikban pedig alkalmi versek, búcsúversek szerepelnek.
Beáta utószóval is ellátta a kéziratot: „Azzal, amellyel a költő, a Csókai breviáriumban körülhordozza tekintetét házon, rozoga kilincsen, kerten, fán, omladozó falon, kitűzött gyászjelentésen, saját múltján, a közeléből távozókon s a gyermekkorát jelentő valamikori figurákon, helyükre kerülnek a dolgok, tárgyak, érzületek és emberi viszonyok.”
A költői életmű tudatos lezárásaként összeállított kézirat utolsó verse is üzenet, Testamentum a címe. A költői testamentum súlya pedig nagy, ám Kálmán barátai és tisztelői, valamint a csókaiak szívében már nyitva ennek a kötetnek az útja. Remélem, legkésőbb jövő ilyenkor, az első évfordulón a testet öltött könyvet kézbe véve folytathatjuk az eleven emlékezést – mondta bizakodva Beszédes.

A Fehér Kálmánhoz fűződő személyes élményeit elevenítette fel Kónya Sándor versénekes, Horváth Noémi, a Csókai Művelődési és Oktatási Központ megbízott igazgatója és Kormányos László, tartományi parlamenti képviselő. Fehér Kálmán emlékét mindannyian őrizzük, akik ismertük és tiszteltük, nem feledjük.

A Fehér Kálmánhoz fűződő személyes élményeimet elevenítettem fel most én is, még ha a temetésén nem is tudtam részt venni, sőt, a halálhíréről is jóval később értesültem. De ez már teljesen mellékes… A fontosak ezek a beszélgetések voltak, és fontosak a versek, amelyek itt alább megszólalnak. Köszönet értük minden résztvevőnek, aki a cédé elkészítésében közreműködött!
S fontos a rozoga kilincs, a kert, a fa (amely egyébként egy másik csókai költő, Cs. Simon István költészetében is kiemelt jelentőséget kapott…), az omladozó fal, a kitűzött gyászjelentés, mert mindhiába, hogy ez a költőnek a saját múltja, a személyes életútja, magántapasztalata – a közösség minduntalan bejelenti rá az igényét. Amit ugyanis az alkotó hátrahagy, az hamarost közkinccsé minősül át, és a kollektív emlékezetünket tükrözi vissza. A kollektív tévedéseinkkel együtt is akár, mert hát azok is mi vagyunk, azok is belőlünk fakadnak…

Ministránsok

Sohasem szerettük jobban a Halált:
Csak húsz dinárért
Csak fonott kalácsért
Csak egy pohár borért
Csak egy zsebkendőért

Sohasem szerettük jobban a Halált:
Cipőnkre vigyázva ha sár van
Az első hantot alig várva
A fejfát is alig várva
A szívünkben satu nélkül

Sohasem szerettük jobban a Halált:
Hangként szóként emlékként
Tigriskarmú koporsóban
Minden harang zúgásában
Zokogásban

Fehér Kálmán és Bori Imre – barátságukat ma már egy olyan világban ápolják tovább, amelyről szeretjük úgy tartani, hogy jobb a miénknél, a halandók által benépesített földinél. Odafönt hallgatják a rigófüttyölést, és már nem térnek vissza oda, ahol csak a sóhajtás tiszta, meg oda, ahol bűnösökké váltak a szeretők, rokonok és barátok… S talán mi is, mindnyájan, mint kollektív utókor!
Oda meg aztán végképp nem térnek vissza, ahol már a szülőföld is mások otthona…

Csak a kilométerek halmozódnak egyre kontrollálhatatlanabbul, oda is és vissza is, de tulajdonképpen minden létező és létezhetetlen, minden elképzelhető és egyre elképesztőbb irányban… Oly annyira, hogy már azon is érdemes lenne eltűnődnünk, hogy a levegővételnyi szünetek után képesek vagyunk-e, képesek leszünk-e még a rekeszizmok kiegyensúlyozott működését helyreállítani.

Nyugodjanak békében mindketten!

A Cifra világ vándora című cédé anyagát a csókai Művelődési és Oktatási Központ, mint kiadó, valamint az összes közreműködő engedélyével és hozzájárulásával közöljük.
Köszönjük szépen!

Hozzászólások

hozzászólás