A cserkészet, bár Jugoszláviában hivatalosan a szerbhorvát „izviđači” mintájára felderítőknek nevezték, és a világszervezettől függetlenül működött, a jugoszláviai magyar ifjúság körében – nem minden évtizedben egyforma, de állandó – népszerűségnek örvendett. Ugyanakkor, a magyarországi mintával szemben Jugoszláviában nem történt egy olyan kikényszerített összeolvadás, mint a Magyar Úttörők Szövetsége és a Magyar Cserkészszövetség esetében, hiszen az utóbbi 1945-ben Vajdaságban megszűnt. Emellett a felderítők szervezetileg teljesen függetlenek voltak a Jugoszláv Pionírszövetségtől is.

A magyar csapatok részei voltak a Jugoszláviai Felderítő Szervezetek Szövetségének, mindazonáltal azokban a községekben, ahol túlnyomórészt magyarokból állt a tagság, a hivatalos nyelv is magyar volt.[i] A cserkészeti struktúrákat és külsőségeket is megőrző szervezetnek még egy teljességében magyar nyelvű szaklapja is megjelent. Az 1969 júniusánban indult Földerítők című periodikának így összesen öt száma jelent meg a verbászi Zvezda nyomdában, ebből az október-novemberi duplaszám, a naptárt tartalmazó decemberi pedig már egyben az utolsó is. A változó mennyiségben, háromszáz vagy négyszáz páldányban kiadott, A4-es formátumú lap főszerkesztői teendőit Szűcs Lajos, a felelős szerkesztőit pedig Mengyán János végezte, mellettük pedig olyanok vettek részt a munkában, mint Cservenák Pál, Dudás Anna, Kocsis Mihály, Straub József és Vojnits Tivadar. A szerkesztők célja a regionális terjesztés volt, így a lapban arról is szólnak, hogy többek között Topolyán kívül Bajsán, Magyarkanizsán, Pacséron, Temerinben, Zentán is kézhez kapták, emellett pozitív véleményeket olvashatunk róla a Képes Ifjúságban, és az Újvidéki Rádió is véleményezte.

A kisperiodika teljes egészében a topolyai Petőfi Sándor Felderítő Szervezet kiadásában jelent meg, és ilyen tekintetben két másik kiadványra támaszkodott. Az egyik, inkább közvetett előzménye az 1955-től megjelenő Javor című, vajdasági felderítők számára Újvidéken kiadott központi közlöny volt. Lévén, hogy a topolyai felderítők zöme viszont magyar anyanyelvű volt, a szerb nyelvű szakirodalomban közölteket csak a szakasz- vagy csapatvezetők közvetítésével, valamint az ő fordításuk által sajátíthatták el. Így, mivel hasonló nyelvi gondokkal küzdöttek a Tisza-mente és más községek magyar felderítőcsapatai is, elsősorban egy, a Javorhoz hasonló magyar nyelvű szaklap kiadását szerették volna megszervezni. A kisperiodika másik, közvetlen előzménye a szintén Felderítő című, de még nem terjesztett és csak a tagság számára hozzáférhető közlöny volt. A változó oldalszámmal, rendszertelenül, de két nyelven megjelenő, sapirográffal sokszorosított kiadvány első száma 1957. május elsején jelent meg. Az első szám elé, az addigi csapatparancsnok, Kisferenc József többek között a következőket írta: „Munkánk nagyon széleskörű, gazdag, terjedelmes, de ennek ellenére a »Felderítőnek« szervezetünk tükrévé kell válnia. Ezét örökítsük meg benne sikereinket, eredményeinket vagy eredménytelenségeinket, hogy tanulhassunk belőle.”[ii]

A lap terjesztését elsősorban a szerkesztőség tagjai végezték Topolyán és a környező településeken, de elvitték az olyan távolabbi felderítőcsapatoknak is, mint a zentai, a magyarkanizsai, az adai vagy a horgosi. Az első számot még a topolyai községi vezetés támogatta, de az érdeklődés növekedésével, valamint azzal, hogy Jugoszláviában magyar nyelven más szakirodalom nem jelent meg, azoktól a községektől is érkezett némi anyagi támogatás papír- és nyomdaköltségre, ahova a lap eljutott. Bár a Földerítők elsősorban Topolyához kötődött, a szerkesztőség – ahogy az első szám végén is jelezték – Zentagunarason volt, mert Cservenák Pál, a kiadvány elindítója és a Községi Felderítő Szövetség parancsnoka ott volt munkaviszonyban történelem- és földrajzszakos tanárként.[iii] Ez különösen a jugoszláv médiatáj szerkezeti szempontjából érdekes, amely minden vajdasági terjesztésű időszaki kiadványt újvidéki székhellyel működtetett, elsősorban adminisztratív, felügyeleti és támogatási célokból, ez viszont nem különbözött a többi tagköztársaságban bevett gyakorlattól. A helyi vagy községi hatókörű kiadványokkal ellentétben, egy regionális terjesztésű lap székhelyének így a tartományi fővárosban kellett lennie, a hatvanas évek második felének liberalizációs hulláma viszont láthatóan egy ilyen jellegű, topolyai székhelyű kezdeményezést is lehetővé tett, legalábbis egy ideig.

Az első szám programcikke szerint a periodika elsősorban azért jött létre, hogy a Jugoszláviai Felderítő Szervezetek Szövetségének magyar tagjait anyanyelvükön tájékoztassa. Ezen felül a szervezet népszerűsítését szolgálta, dokumentálta volna a közösségben betöltött szerepét és tevékenységi körét, beszámolt volna az utakról, kirándulásokról, táborozásokról, emellett láthatóan nagy figyelmet fordítottak a magyar szaknyelv felelevenítésére és ápolására is. Ezeknek az igényeknek és irányelveknek megfelelően pedig mindezt egy magyar nyelvű időszaki kiadványban szerették volna megvalósítani.

A szerkesztési koncepció négy tematikai egységbe szervezte a lapot. Egyrészt a felderítő szervezet és a hivatalos hatóságok, vagyis a helyi pártstruktúrákkal és egyesületekkel, katonai szervekkel való együttműködésről írtak. Ezek a cikkek általában a hivatalos értékkánonnal való szerves kapcsolatot és a jugoszláviai magyar szimbolikus tartalmakkal való rész-egész viszonyt emelték ki. A cikkek alanyi pozíciója így mindenekelőtt egy szekuláris összjugoszláv perspektívában mutatkozik meg, emellett általában a Jugoszláv Néphadsereg vagy a Jugoszláv Kommunista Szövetség helyi szervezeti egységeivel való, eszmei alapokon nyugvó rokonságot állítja középpontba. Különösen fontosak a testvériség-egység jegyében álló interetnikus együttműködési hálózatok, a szervezet cserkészeti hagyományokra alapozott katonai struktúrájának külsőségei, a második világháború partizán hadviselése és annak mitológiája, valamint az ezt ápoló hivatalos (jugoszláviai magyar) emlékezetpolitika ciklikus gyakorlata. Így kap helyet az Emlék amelyet ma ünnepelünk – A Petőfi-brigád harci útjain[iv] vagy az A bajsai „Kiss Ferenc” földerítő csapat tagjai Batinán táboroztak[v] című cikk. Érdekes színfolt továbbá a felderítők katonai hierarchiájának összekapcsolása azokkal a demokratizálódási folyamatokkal, amelyek a korabeli munkásönigazgatás alulról szerveződő, a politikai részvételt jelentősen kiszélesítő kísérletezésben ismerhetők fel, és amelyek az 1970-es évek technokrata és dogmatikus központosításával ellentétben láthatóan az 1960-as évek viszonylag szabadelvű politikai gondolkodásának jegyeit viselik magukon.

A kisperiodika másik tematikai pillére az ehhez szorosan kapcsolódó, de inkább a helyi felderítői tevékenységre, közlönyszerű havi összefoglalókra összpontosító, tájékoztató tartalom. Az élménybeszámolók és riportok így a jugoszláviai magyar felderítő szervezetek helyi csapatait hivatottak összekötni, szorgalmazták a személyi kapcsolatok és együttműködési hálózatok kiépítését, informálták a tagságot a különféle rendezvényekről és ünnepségekről, valamint felhívták a figyelmet azokra az eseményekre, amelyekre készülni kellett. Így számoltak be A legfiatalabbak szemléjéről[vi], valamint így ismertették a Vajdasági Földerítő Szövetség munkatervét is[vii]. Harmadrészt, a folyóirat a felderítők szaktudását, valamint a gyakorlati tudás mellett a magyar szakkifejezések ápolását is fontosnak tartotta. Ennek megfelelően tagolódik Táborozás, Különpróbák-ügyességek, Tájékozódás, Elsősegélynyújtás rovatokra is a lap. A rovatcímeknek megfelelően ezekben azokról a praktikus dolgokról olvashatunk, amelyek a természetben való túléléshez, segítségnyújtáshoz, térképolvasáshoz, valamint a különféle csapatok specializált tudásához szükségesek.

Az szűk értelemben vett ideológiai és szervezeti közvetítésen, a gyakorlati tudnivalókon, valamint az unaloműzést szolgáló tartalmakon kívül a kisperiodika helyet szorított a szépirodalomnak is, amelyet a második számtól az Irodalmi sarok című rovatban közöltek. Így jelent meg már a második, majd az ötödik számban egy-egy elbeszélés Majtényi Mihály Csillagszámoló, valamint Németh István Lepkelánc című kötetéből is [viii][ix][x]. Ehhez társult még Galamb János Szín, kép, hangulat a Kotori öbölből, valamint Fehér Ferenc Újév az erdőn című verse[xi][xii]. A szépirodalmi anyag beválogatása két tekintetben is erősíti az egyébként is szigorú, de pozitív előjelű, hazaszeretetre és annak eszmei felépítményére nevelő szerkesztési elveket. Annak ellenére, hogy a lap a célközönséghez mért könnyed, az Ifjúság Szavában és a Pionírújságban használatos ifjúsági nyelvvel rokon, valamint az ehhez idomuló játékos képi világgal egy könnyen fogyasztható, magazinszerű kiadványként jelent meg, a szerkesztők külön figyelmet fordítottak egyrészt az olvasók szépirodalmi, másrészt világnézeti mintakövetésére. Fehér Ferenc, Galamb János, Majtényi Mihány és Németh István szövegeinek beválogatásával – akik a hatvanas évekre már kanonizált és széles körben ismert íróknak számítottak – a jugoszláviai magyar realista irodalom formanyelvét, továbbá a hatvanas évek végére már javában meghaladott szocialista realizmus eszmei töltetét is közvetítették egyben. A munkásosztály soraiból kikerült szereplők, a mindenkori vidék és falu mint archetipikus szövegtér, ember és természet, valamint ember és munka szerves kapcsolata, továbbá az olyan jelölők, mint a hazaszeretet, a szorgalom, a becsületes életvitel, az egyén erkölcsi fejlődéstörténete vagy az áldozatvállalás így didaktikus, de mégis szórakoztató módon került közvetítésre.

A kiadvány arculatának kialakítása Straub József topolyai képzőművészhez és Kaupert Pál karikaturistához kötődik. Straub József tervezte például a címlapon levő fejlécet a Felderítő és Földerítők esetében is, emellett ő állította össze az utolsó oldalon található tréfákat és a keresztrejtvényt. Kaupert Pál nyomán pedig – aki ekkor a Magyar Szó hivatalos karikaturistája volt, de a hetilapok, és a zentai mi című kisperiodika illusztrálására is felkérték – a korabeli ifjúsági sajtó formatervezési fogásait ismerhetjük fel[xiii]. A lap képi világa így elsősorban a Jó Pajtással, valamint a Pionírújsággal, vagyis az általános iskola felsőbb osztályaiba járó olvasóközönségnek az ízlésvilágához kialakított lapokkal rokonítható. Karikatúrái mellett a kisperiodika grafikái, fényképanyaga, továbbá a címek betűinek játékos formája és a tipográfia is a serdülőkorban levő olvasót tartotta szem előtt. Az Új Symposion önállósodásával ugyanis a Képes Ifjúság is profilt váltott, és így – miközben témavilágában, külalakjában és nyelvezetében egyre inkább a középiskolásokra összpontosított – a Jó Pajtás is arra kényszerült, hogy a korai tizenévesekből és a serdülőkor elején levőkből alakítson ki olvasótábort. Ezáltal pedig egy olyan képi világ és vizuális regiszter is kialakult, amely sajtótörténeti tekintetben egyedülálló. Ezt a külsőt használta fel a Földerítők szerkesztősége is, azzal, hogy míg a sajtót ebben a korban, nagy általánosságban a hatvanas évek viszonylagos szabadsága jellemezte, addig a Földerítők egy sokkal elvszerűbb és szigorúbb, a fegyelmi struktúrákat jobban visszatükröző ifjúsági lapként kezelendő.

Nem mellékes, hogy a kisperiodika a liberálisabb jugoszláv bel- és művelődéspolitikai viszonyok közepette jött létre, és részben ezeknek a viszonyoknak a megváltozásához köthető a lap megszűnte is. 1970 után ugyanis a Felderítő Szervezet inkább azt szorgalmazta, hogy a helyi vezetés felszerelésbe, vagyis sátrakba, tábori ágyakba, pokrócokba, egyenruhába fektessen be. Ezt megelőzőleg a lap szünetelt, mert a szerkesztői teendőket végző Cservenák Pált sorkatonai szolgálatra távozott. Elmondása szerint, amikor 1970 után leszerelt és hazatért, akkor már egy teljesen más világ várta. A szerkesztőség már az 1969-ben megjelent utolsó számnál tudta, hogy anyagiak híján a lapot szüneteltetni kell, viszont nem számítottak arra, hogy a felsőbb vezetés lap iránti érdektelensége végérvényes. A korai hetvenes évek politikai viharai, valamint az azután bekövetkező merevebb, a beállt rendet inkább konzerválni, mintsem megváltoztatni igyekvő társadalmi nyilvánosság miatt viszont nem meglepő, hogy – bár a működési költségeket kiutalták – inkább arra ösztönözték a helyi szervezetet, hogy gyakorlati dolgokat, és kevésbé egy vidéki, nehezen ellenőrizhető kiadványt fedezzenek. Annak ellenére, hogy a Földerítők esetében ilyesmitől nem kellett tartaniuk. A lap emellett nem illett bele a korabeli médiatájba sem, hiszen bár regionális aspirációi voltak, nem Újvidéken szerkesztették. Ez több lapnál is problémaként állt elő, hiszen egy községi forrásokból támogatott kiadvány terjesztésének és munkatársi körének végső határa szintén csak a község lehetett – bármi, ami több községet foglalt volna magába, Újvidéken központosítottak. Jelzésértékű emellett, hogy az 1968-as diáktüntetések, majd az 1970-ben és 1971-ben zajló Horvát Tavasz évei alatt Jugoszlávia szerte – több esetben is indokolatlanul, de támogatás híján – egy sor olyan ifjúsági periodika szűnt meg, amelynek bár nem volt politikai profilja, a rendszerkritikus lapokkal egyetemben, csak talán burkoltabban, de osztoztak azok sorsában.

_____________________________

[i] Hivatalos szerbhorvát nevén: Savez Izviđačkih Organizacija Jugoslavije

[ii] Kisferenc József: Az 1. szám elé. In: Felderítő – Izvidnik. 1957./ május 1. 1.

[iii] Korabeli hivatalos elnevezés szerint: Orahovó vagy Novo Orahovo

[iv] Szűcs Lajos: Emlék amelyet ma ünnepelünk – A Petőfi-brigád harci útjain. In: Földerítők, 1969./szept. 1.

[v] Mengyán János: A bajsai „Kiss Ferenc” földerítő csapat tagjai Batinán táboroztak. In: Földerítők, 1969/okt-nov. 2.

[vi] Péter I.: A legfiatalabbak szemléje. In: Földerítők, 1969/június. 7.

[vii] N.N.: A Vajdasági Földerítő Szövetség munkaterve, 1969/ október-november. 3.

[viii] Majtényi Mihály: Jóska, a petőfista géppuskás. In: Földerítők, 1969/szeptember. 6.

[ix] Majtényi Mihály: A csodálatos hóember. In: Földerítők, 1969/december. 6.

[x] Németh István: Színötös. Földerítők, 1969/ október-november. 10.

[xi] Galamb János: Szín, kép, hangulat a Kotori öbölből. In: Földerítők, 1969/szeptember. 7.

[xii] Fehér Ferenc: Újév az erdőn. In: Földerítők, 1969/dec. 6.

[xiii] Vö. mi (1965)

Hozzászólások

hozzászólás