Vasárnap volt, 1992. május 10-e. Délután háromkor gyülekeztek az emberek, fél ötkor kezdődött az első békemegmozdulás Oromhegyesen. A háború és a mozgósítások ellen tiltakoztak egy olyan pillanatban, amikor a hatalom a haza védelmének jelszava mellett a horvátországi harcterekre akarta hurcolni a békés embereket, egy olyan öldöklésbe, amelyben az ország deklaráltan nem is vett részt. Az egész falu megmozdult, és úgy döntöttek, megvédik a férfiakat, akiknek azokban a napokban kézbesítették a behívójukat. Az oromhegyesi Zitzer Szellemi Köztársaság történetét feldolgozó dokumentumkötet első kiadása két évvel később, 1994-ben jelent meg. (A tízéves évfordulón ezt egy újabb kiadás követte, de erről majd máskor…) Az idén májusban lesz huszonhat esztendeje annak, hogy ez a történet elkezdődött…

ZICCEREK ZITZERE

Két megfogalmazás az Értelmező Kéziszótárból:
ZICCER: (Szinte) biztos helyzet, alkalom valamely eredmény, teljesítmény stb. elérésére. Kedvező alkalom csípős, tréfás megjegyzésre.
KLUB: Hasonló foglalkozású, érdeklődésű emberek közös szórakozás, művelődés végett való egyesülése.

Mint a példákból is látszik, komoly bajok vannak a ZITZER CLUB, illetve a belőle kialakult Zitzer Szellemi Köztársaság körül. Például az, hogy alapvető helyesírási szabályokat nem tisztel. Hogy várható el tőle, hogy más törvényeket tiszteljen?
Ha viszont jobban megnézzük, a német, illetve az angol nyelv és írás szellemének megfelel, s így alkalom adódhat a nemzetközi megmérettetésre. Mert tulajdonképpen erről van szó: elismerni a polgári engedetlenség minden határon, minden alkotmányi rendelkezésen túli személyes és ezzel emberi jogát. Jogot az életre és a gondolkodásra. Ami Oromhegyesen és környékén történik, az be fog kerülni az engedetlenségi és békemozgalmak annaleseibe. Megérdemelten, mert az ott történtek azt bizonyítják, hogy a háborúval szembeni ellenállás nemcsak egyes értelmiségi rétegek magánügye, hanem valóságos mozgósító erő a béke és az alkotás oldalán.
Ezért tartom én szükségesnek hangsúlyozni minden szőrszálhasogató nyelvész ellenében, hogy a szavakkal való játék maga is a harc része, s csak az tudja, hogy mit jelent vállalni a békéért való küzdelmet, aki legalább egyszer ellenállt a háború gépezetét irányítóknak. El kell mondanom, hogy mélyen becsülöm a Zitzer köré csoportosuló parancsmegtagadók hadát, mert ők nem politikai vagy egyéb meggyőződésből, hanem egyéni, sokszor súlyos családi és közösségi problémát előidéző elszántságból vállalták az élet igenlését egy halálra esküvő korban. Asszonyok, anyák, feleségek, akik kiálltak a férjük és apjuk mellett, akik egyszerűen csak azt tudták, hogy a körülöttük bűzlő vérhez nem tapadhat a kezük. Többnyire egyszerű parasztemberek, munkások döntöttek így. Jobban megtanulták a betűvetést, mint az értelmiségiek hallgatásba burkolózó hada. Példát mutattak, s vállalták önmagukat akkor is, amikor tankokkal álltak szemben, vagy amikor szinte hajtóvadászatot indítottak utánuk, s akkor is, amikor egyesek a katonai bíróságon kötöttek ki szikár elveikért.
Ha van fontos dokumentum, akkor az az, hogy ennek a zitzeres harcnak a málló papírra vésett lenyomatait átmentsük a szilárdabb egységbe, a könyvbe. A hibáival egyetemben – mert azok megbocsátandók, lévén, hogy az ügy buzgalmából és nagyszerűségéből keletkeztek. S abból a hitből, hogy az hibázik a legnagyobbat, aki, ha tud, nem cselekszik. Az emberek, akik az itt olvasható fogalmazványokat írták, sokszor tehetetlenebbek voltak azoknál is, akiknek írták. Mégis megpróbálták, s hogy igazuk lett, az emberi összetartásnak adtak felbecsülhetetlen erőt.

Keszég Károly

Kedvcsinálóként még egy részlet a könyvből:

„VÉTKESEK KÖZT CINKOS AKI NÉMA” – ez az idézet járt a fejemben egész nap, amikor készülődtünk a békenagygyűlésre. Ez a gondolat és még nagyon sok minden. Olyasvalami nyugtalanságot éreztem, mint az utazások előestéjén szoktam érezni. Csak sajnos, akkor egyáltalán nem utazásról volt szó.
Hónapokon keresztül gyűlt bennem a fölháborodás, a tehetetlenség, a félelem, de mindezek felett az élniakarás. Mert nagyon sokszor éreztem azt, hogy így nem tudok élni. És sokszor (még ma is) féltem/félek attól, hogy a Bibliában oly sokat emlegetett világvége nagyon közel van. De ha erre gondolok, minden porcikám tiltakozásba rándul. Egyszerűen magam sem hiszem el, hogy vége lehet mindennek, még ha százszor is meg van írva a Bibliában. Mikor még egész pici életként a hasamban hordtam a kislányomat, rengeteget álmodoztam Róla és bevallom, sokszor eszembe jutott, hogy talán éppen ő lesz az, aki meg tudja menteni/váltani ezt a bolond világot. Így egyértelmű, hogy nem lehet vége, már csak azért sem, mert Neki élnie kell. Ha erre gondolok, olyan tisztán látom, hogy egyszer vége lesz a háborúnak, a félelemnek. De valahogy mindig rávetődik egy halvány árnyék erre a képre.
Hát ezt az árnyékot akarom én örökre kiűzni az életemből. Ez a megmozdulás volt az első lépés.

Hozzászólások

hozzászólás