„…az új szerkesztőt egyaránt kötelezi a patinás hagyomány, és a saját, acélosnak tűnő elképzelései. A változások elkerülhetetlenek, de ez nem változtat a Németh László által megfogalmazott és Gubás Ágota szerkesztésében szigorúan alkalmazott követelményen, amely szerint a minőség volt és lesz a műalkotások, az irodalom bemutatásának és értékelésének egyetlen érvényes mércéje.” (P. Náray Éva)

A műsor tartalma:

Gubás Ágota: Búcsúszó
Lantos László: Beköszöntő

Lantos László: Vesna Krmpotić

Vesna Krmpotić: A szótalan nyelv (lírai esszé, Csík Ferenc fordítása)
Előadja: Jónás Gabriella.
Zene: Ravi Shankar: Ananda… (klasszikus indiai zene)

Lantos László: Varga Tibor
Varga Tibor: A hangos gondolkodás 5 perce (1)

Varga Tibor: Hold rubáik. Aja Szófia (versek)
Előadja: Kovács Frigyes
Zene: Mevlȃnȃ: Az utolsó osztás (a török keringődervisek szertartászenéje)

Lantos László: Allen Ginsberg

Allen Ginsberg: Everybody sing (énekelt vers, részlet)
Ének, zene: Allen Ginsberg, Peter Orlovski, Gregory Corso

Szerkesztő-műsorvezető: Lantos László
Technikai munkatárs: Ciger Róbert

Lantos László: Varga Tibor

Vannak költők, akiknek élete és művészi tevékenysége nem látványos, sőt sokszor teljesen ismeretlen marad környezetük, koruk számára. Megbújnak a hétköznapok áramában, énjüket csak az alkotás intim, avatatlan szemektől zárt szférájában tárják fel. Hasonlatosak ők a forgódervisekhez, akiknek magányos extázisa az égre tör, a Szent Megismerhetetlenség, az emberi „együttlét és önlét” évezredes kérdései felé.
Körünkben is rejtőzködik egy ilyen költő – életrajza átlagos. Harminchárom éves, a szabadkai Pedagógiai Főiskolán diplomált, környezetnyelvet tanít egy vidéki általános iskolában, naponta ingázik. A hetvenes évek elején vizuális költészettel, dadaista szövegekkel kísérletezett: felfigyelt rá az Új Symposion, az induló Üzenet. Azután tizenhárom évig nem publikál semmit; utazásokat tesz a Közel-Keleten, tanulmányozza az arab és török nyelvet. És a posztmodern éra dühöngésének, a Nagy Eklektika visszahívásának idején hirtelen pengeélességű formákkal jelentkezik. Rubáikat ír – ez a perzsa népköltészet hagyományos műfaja, szigorúan kötött formájú, rímes-időmértékes verselés –, a klasszikus időmértékes költészet: hexameterek, disztichonok, szapphói sorok elfeledett kertjeibe vezet. A szerkesztőségek nem figyelnek fel rá, a kritika figyelmen kívül hagyja – én mégis őt tartom a vajdasági magyar költészet legígéretesebb újrakezdőjének. A szabadkai fiatal művészeket bemutató sorozatomat, amelynek öt perce alatt, bármiféle kérdés nyűge nélkül, bármiről beszélhetnek, vele kezdem. Hallgassák meg Varga Tibort.

Varga Tibor: A hangos gondolkodás 5 perce

Nem verseim tartalmi, gondolati szféráiról szeretnék elsősorban szólni, hanem a formai elemekről, amelyek segítségével a gondolat testet ölt. Nem mintha a formát fontosabbnak tartanám a tartalomnál, de legalább annyira lényegesnek érzem. És legalább annyira elhanyagoltnak korunk költészetében. A komoly művészeti alkotások nem nélkülözhetik a tartalom és a forma tökéletes összhangját. Ha ez az összhang megtaláltatott, akkor a forma sohasem válik öncélúvá. Ennek az összhangnak a megvalósítása közelről sem könnyű feladat, csak ritkán sikerülhet igazán. Mégsem szabad róla megfeledkezni. Ez számomra fontos követelmény. Minden gondolatnak, életérzésnek, hangulatnak, közléstartalomnak létezik a maga legmegfelelőbb formai manifesztációja. Így nem véletlenül születik szonett, disztichon, óda, szabadvers vagy akár alkaioszi strófa. Az irodalom története ilyen szempontból a formák sokféleségét teremtette s egyben kínálja is. Nem zárva ki, természetesen, az újabb formák megszületését sem. Élni a formák adta ezernyi lehetőséggel – ez az, ami már hosszú ideje intenzíven foglalkoztat. Korunk költészete mintha félne, vagy nem akarna ezzel szembenézni. Megrekedt valahogyan egyrészt a szabadversnél, azt gondolva, hogy az a legszabadabb, bár köztudott, hogy ha más szempontból is, ennek is megvannak a maga komoly kötöttségei. A legújabb formai törekvések pedig akarva-akaratlanul is túllépik a klasszikus értelemben vett vers határmezsgyéjét. Itt elsősorban a vizuális költészetre, a konceptuális törekvésekre vagy korunk alternatív próbálkozásaira gondolok. Jó, hogy létezik ez az út is, csak éppen az én élményvilágomnak, elképzeléseimnek nem nyújthat megfelelő keretet.
Így aztán volt egy időszak, amikor nem tudtam, merre tovább. Aztán idővel megérik az emberben egy elképzelés. Rájöttem, hogy a legrégibb korok stílusformái is alkalmasak lehetnek a legmodernebb életérzés tükrözésére. A modernség különben is elsősorban a tartalom velejárója. Mindezekre való ráeszmélés után kezdtem el a klasszikus versformák, az időmértékes verselés stb. lehetőségeit beépíteni elképzeléseimbe. Az Aja Szófia című versemet például hexameterekben írtam. Ez a csodálatos bizánci épület nagy hatással volt rám. Külső egyszerűségével, belső harmóniájával, formai tökélyével. Erről az átélésről elképzelhetetlennek tartottam volna nem az egyik legszigorúbb, legkötöttebb versformában szólni. Aztán meg szükségem is volt a hexameterek nyújtotta belső ritmusra. Máskülönben nagyban hatott rám az ókor költészete. Csodálatos, hogy mennyire ügyesen tudtak az ókor költői néhány sorban, egy-két odavetett vonással is teljes emberi sorsokat, életfilozófiákat érzékeltetni…
Az ókori kelet egyik legnagyobbikának, a perzsa Omár Khajjámnak hódolva születtek meg a Hold rubáik. Bizonyságául talán annak, hogy egy számunkra egészen más, távoli világ szenzibilitása is kerülhet lélekközelbe. A ritmus világában sóvárgó, csodaváró Kelet, a miszticizmussal átitatott életigénylés gazdag stílusformákat teremtett. A rubái-formát legtöbb európai fordító, így Szabó Lőrinc is, ötös jambusokkal európaiasítja. S ez is felel meg legjobban a rubái érzelmi-tartalmi elemeinek. A ritmus gördülékeny, s a rubái mély filozófiai, tartalmi elemeit könnyedén feloldja.
A 20. század írói közül, azt hiszem, a franciák állnak hozzám a legközelebb: Cocteau, Apollinaire, Baudelaire. Kedvelem még az amerikai Poe-t, az angol Oscar Wilde-ot, a magyar írók közül Füst Milánt. Poe szerint egy költemény csak annyiban költemény, amennyiben lelkünket fölrepítve, intenzív izgalmat kelt, s így a vers egyetlen legitim birodalma a Szépség. Mert csak a Szépség képes erre. Az értelem kielégítése, s az érzés sajátos alárendeltségben állnak vele. Egyezem ezzel.
Voltaképpen keveset írok, de sokáig dolgozom egy-egy versemen. S ha már kész, akkor is szeretek vele egy ideig barátkozni. Csak azután szánom rá magam, hogy publikáljam. A legkevésbé sem aggaszt, hogy nem vagyok a köztudatban. Hosszú évekig nem írtam. Hallgatni is meg kell tanulni. Bizonyos feladatokra meg kell érni. Nem azt akarom mondani, hogy ez nekem már sikerült; ebben nem kell, hogy biztos legyen, és nem is lehet biztos az ember. Éreztem magamban annyi erőt, hogy újból írni kezdjek. Az ember vagy csodálja a Szépet, vagy teremti. S annál inkább teremti, minél kevésbé csodálhatja…

Hozzászólások

hozzászólás