„Egyetlen szilárd pont a halál maszkjai között, / egyetlen öröm a nyári kertek könnyű ruháiban, / akik vassá nehezülve iszapba merülnek / a döntés sárga lángnyelvei között. / Úgy megyek az emberek közé, fölfegyverkezve a neveddel. / Este lámpást gyújtok s féltékeny álmom dédelgetem: / felébredek foggal-körömmel, fölébredek boldogan belehabarodva / a sebezhető tájba, amelyet csak te határolsz, létem egyetlen / igazolása, szabadság.” (Ivan V. Lalić)

 

A műsor tartalma:

Lantos László / Csáth Géza: Köszöntő

Ivan V. Lalić: Rövid óda a szabadsághoz (vers, Ács Károly fordítása)
Előadja: Jónás Gabriella.
Zene: Gustav Holst: Venus (kortárs komolyzene)

Gion Nándor: Régi megható történet az öreg Madzsgájról, aki nem szerette a kutyákat (novella)
Előadja: Kovács Frigyes.
Zene: Gustav Holst: Mars

Veljko Petrović: Az aratás napjaiból (vers, Ács Károly fordítása)
Előadja: Árok Ferenc.
Zene: Gustav Holst: Uranus

Szerkesztő-műsorvezető: Lantos László
Technikai munkatárs: Ciger Róbert

Csáth Géza: Jó és rossz dolgok

„Rossz dolognak tartom az étvágytalanságot és kedvetlenséget. A fájdalmas betegséget / Az új cipőt, amelyet drága pénzen vettünk és mindamellett szűk. Rossz az az érzés, amelyet a körömmel kapart pléh csikorgása kelt. […] Rossz dolog villamoson járni télen, a peronon pénzt elejteni, és a sárcipőnket a pad alatt felejteni. / Rossz dolog vasúton utazni, ellenben jó – szénásszekéren és automobilon. / Kötözni való bolond, aki ragaszkodik a pontossághoz, mert az elkésések az ő számára ismét világfájdalmas érzések forrásaivá válnak. / Éppúgy szamárság utánakérdezni, hogy az új tízkoronás kalapunk valóban csak négy koronát ér-e. […] Jó dolog frissen áthúzott ágyba feküdni, miután előzőleg langyos kádfürdőben elálmosodtunk. / Jó dolog a hidegről bejövet a kályha mellett kezet dörzsölni és dicsérni a szép havat. / Jó dolog az első hóesés után szánkóba ülni és tágra nyílt szemekkel őszintén csodálkozni az ismerős tájak varázslatos megváltozásán. / Jó dolog sok fogásból álló ebéden részt venni, keveset enni és örülni saját mértékletességünkön, utána szivarra gyújtani és csak harmadrésznyire elszívni. / Jó dolog vidám tavaszi alkonyatban Chopint zongorázni és közben mozdulatlan, vékony hű leányajkakat szelíden, szeretettel három másodpercre egyszer megcsókolni. / Jó dolog reggel falun korán kelni és mosdás előtt a harmatos fűben mezítláb, könnyű lélekkel – bensőnkben mosolyogva a csiklandó napfény szépségétől – szaladgálni. […] Atyám, aki születése óta balkezes, a következő találó hasonlattal szokta asztali beszélgetéseink alatt megvilágítani az emberi élet természetét: / – Az életben a jó és a rossz hasonlóak és mégis ellentétesek; mint a jobb kéz és a bal kéz. A balkezes embernek a bal keze a jobb és a másik a bal. Két jobb kezű ember még sose volt, se két bal kezű. Éppígy általános szabály, hogy az élet nem tejföl és nem csupa szenvedés, hanem a kettőnek a vegyüléke.”

Köszöntjük hallgatóinkat a köztársaság napja[1] alkalmából. Városunk szülöttének, Csáth Gézának 1910-ben, az élet jó és rossz dolgairól írt kis értekezéséből idéztünk. Ünnepeink sem mások, mint a hétköznapjaink: jó és rossz dolgokat elegyítenek: tengernyi „vér, könny és veríték” árán tudunk ma ünnepelni. Műsorunkat is ennek jegyében állítottuk össze: Ivan V. Lalić szabadsághoz írt ódáját Gion Nándor régi, megható története követi az öreg Madzsgájról, aki nem szerette a kutyákat, majd Veljko Petrović költeménye az aratás napjairól. Zenei mellékleteinket Gustav Holst planétái: Vénusz, Mars és Uránusz szolgáltatják.

Ivan V. Lalić: Rövid óda a szabadsághoz

A lövész, ki újra meg újra célba veszi az értelmetlenséget,
az arc, mintegy késsel karcolva a látás puha viaszába,
a levegő, amit beszívok, hogy fáj belé a mellkas,
a szerelem ákombákomai, minden látható és láthatatlan palánkon,
a láng kibomlott szirma a fegyvertelen tenyérben,
a fölforrt vér pihenője az álcázó lombháló alatt,
a madár, mely egy helyben kereng és déli fényt eszik,
a lélegzése formáit kedve szerint változtató tenger,
mind a te neved tömény színében pompáz.

Benned akarok lenni, mind a markolatáig
földbe döfött penge. Aki kirántja, gyilkost szül.
Megtanultam a nevem, hogy eléd járulhassak.
S töredelmesen beismerjem az egyetlen szilárd pontot
a rossz gyökere és az igazság kemény élei közt,
a túlzsúfolt föld és gyermekkorom rég kirámolt
mennyországa közt. Világosságom
és gyűlöletem közt. Ki akarlak göngyölni a tenger síkján,
mind a legtartósabb gyöngédség áttetsző lobogóját,
s ha gonoszat szólok, szájam megtelik
a te keserű hamuddal. Nem is köszöntelek,
hisz a kéz sem köszönti a friss vért, mely minden reggel
elárad benne, hogy kenyérért nyúlhasson s ablakot bírjon tárni.

Egyetlen szilárd pont a halál maszkjai között,
egyetlen öröm a nyári kertek könnyű ruháiban,
akik vassá nehezülve iszapba merülnek
a döntés sárga lángnyelvei között.

Úgy megyek az emberek közé, fölfegyverkezve a neveddel.
Este lámpást gyújtok s féltékeny álmom dédelgetem:
felébredek foggal-körömmel, fölébredek boldogan belehabarodva
a sebezhető tájba, amelyet csak te határolsz, létem egyetlen
igazolása, szabadság.

Ács Károly fordítása

Veljko Petrović: Az aratás napjaiból

I.

Az alvó város forró homlokára
lágyan borul az éj, a hűs tenyér,
de kél a hajnal, harmatot szitálva,
akár a len kék, s vörös, mint a vér.

Az árokpart minden bolond virága
bódultan vár vad, lángoló napot,
s a hajló, súlyos, sárga búzatábla
susogva sejt meleg kenyérszagot.

II.

Megrázkódik a távolban
és sóhajt a vén eper,
s úgy tűnik, víg, hosszú sorban
a vetés mind útra kel…

Mezőinket szellő járja,
meghajlítja a kalászt,
varjak tollát szétkuszálja,
méhkast ébreszt, dudorász.

– Hej, kaszás, fend jól kaszádat,
csengjen csillogó napon,
és az áldás meztéllábad
elé hulljon gazdagon!

III.

A kéve, bölcs, arany szakállas
– érett mag tudománya terhe –,
övébe díszül pipacsot tűzött,
hiú szépség törékeny művét.

A nyári csend kék boltozatját
nem bontja tücsökcirpelés se:
riadt egér csak… fejetlen fut,
s a vakondtúrás púpja porlik…

IV.

(Napraforgók)

A napimádók égő egy-szemükkel
egymás mellett, százezrek, milliók,
éjféltől napkelet felé fordulva
– várnak, várnak, nagy, néma áhítatban…
Várják, hogy feltámadjon diadallal
az istenük, a szent láng, ős szerelmük.

Anyánk, Ízisz, nővérünk, kedvesünk:
Hórusz, bátyánk, fiunk és vőlegényünk,
te óriás – jégtorkú messzeségből
tüzednek egy-egy szikráját lövellted
vakon búvó csíránkba, hogy kihajtson,
sötét talajból keltesz és növesztesz,
itatsz harmattal és locsolsz esőddel.

Szerelmed könnyű szárnyú násznépe,
mézterhű méhek, lepkék és darázsok,
mámort kortyolva virág-vágyainkból
behintenek a kéj aranyporával.

Hatalmas nap, te, szörnyű és csodás,
a tetszhalott, alaktalan agyagból
szépséget gyúrsz, eldicsekszel vele,
aztán hozzáérsz s korommá égeted.
De égi lángod izzó parazsa,
a szent szikra, sötétbe eltemetve,
kemény magunk várandós belsejében
fellobban majd, ha langyos szellő lebben,
s fölszárítja a fagy-penészt fölötte.

A napimádók égő egy-szemükkel
egymás mellett, százezrek, milliók,
éjféltől napkelet felé fordulva
– várnak, várnak, nagy, néma áhítatban…
Kivárják és kísérik égi útján
az istenük, a szent lángot, szerelmük.

V.

És dal ez is: mikor mint tej csorog
duzzadt emlőből dús búzasugár,
mikor tömeggé gyűlt magok súlyától
meghajlanak gerendák, padlatok,
s az utak és a falvak és hidak
fülledt poroktól nehezen zihálnak.

A teli zsákok elhevertek, mint
érett háj nyomja egy a másikat.
Liszttől fehérlik minden szerteszét,
jószág sörénye és kocsis-bajusz.

Kerék csikordul, hörög a motor,
a malmot rázza lázasan a munka.
Szíj csattog, gépek zakatolnak.
Fehér molnárok némán sürögnek.

S amott, izzó-vörös kemence mellett
cipót dagaszt a pék félmeztelen,
akár szülő, képére gyermeket.
És bizakodva várja, hogy piruljon,
hogy megropogtassa és felemelje,
s testvérének, a dolgozónak nyújtsa.

És hogyha harsan élesen a kés
a kenyérben s a lelkét felfedi,
a lyukacsos, párolgó, puha lelket,
ez is dal, embereknek szóló.

Ács Károly fordítása

 

[1] A Jugoszláv Föderatív Népköztársaság 1945. XI. 29-én jött létre.

Hozzászólások

hozzászólás