Mélyen tisztelt egyetemi tanárom, Jung Károly utalt rá sokszor, hogy a különféle dúlások bűvöletében élünk, mert „előbb jött a tatár dúlás, aztán a török dúlás, végül, de nem utolsó sorban a felszabadúlás”. A dúlásokat meg rendszerint a kárfelmérések, hozadéklajstromok követik, amelyek általában jól vagy rosszul sikerülnek – amíg nincs kritikai/történelmi távlat, addig rendszerint rosszul, s hogy mi lesz később, az már színtiszta politika.

Cikkünk aktualitását az adja, hogy tegnap (október 10-én) volt Szabadka felszabadulásának hetvennegyedik évfordulója, és polcunkon néhány hónapja itt szunnyad egy harmincnégy éves kiadvány, a címe Szabadka – képekben, szavakban, zenében. Mindenekelőtt Marton László Távolodónak kell megköszönnöm, hogy a Yuhar rendelkezésére bocsájtotta ezt az értékes anyagot, amely – mint látni fogják – korábbi és tervezett cikkeinkhez is kapcsolódik.

Egyúttal arra kérem az olvasóinkat, hogy kövessék Marton példáját, és ha hasonló csemegére lelnek a könyvespolcukon, fiókjukban, padláson vagy pincében, írjanak szerkesztőségünk címére, erre ni: info@yuhar.hu.

Talán a szabadkaiak ismerik ezt a városnépszerűsítő célzattal készült kiadványt, amely két bakelitlemezt (egy komolyzenei és egy népzenei), illetve egy színes, gazdagon illusztrált albumot tartalmaz, így hozva létre az előbbi bekezdésben jelzett hármas egységet (kép–szó–hang). Töredelmesen bevallom, számomra újdonságként hatott, éppen ezért néhány napra magába is szippantott, már-már leszakadt ajakamról a sóhaj: de jó is lenne szabadkainak lenni. E páratlan mennyiségű és minőségű kultúrkincs miá.

Persze, orrunkon a huszonegyedik századi szemüveggel a szövegek szólama már meghaladottnak tűnik, mi több, néha viccesnek (hogy azt ne mondjam, nevetségesnek) találhatjuk őket. Hangya András (1912–1988) művészetének hangyányi terjedelmű ismertetésénél például ilyeneket olvasni:

„Műveit a munkásélet, a kapitalista világ igazságtalansága, és a város nincstelen világa ihleti.”

Ennél jóval árnyaltabb (és más természetű) kép körvonalazódik a művészről a róla szóló, Tolnai Ottó és Bordás Győző által közreadott képzőművészeti monográfiában, ám olvasóinkat most megkímélném a hosszadalmas, célunktól eltántorító kitérőktől.

Természetesen, az albumban nemcsak a képzőművészet helyi nagyjai kapnak helyet, hanem a szocialista Jugoszlávia eredménykommunikációja is. Egy kissé túlexponált, fekete-fehér képen idős bácsi kalappal a fején és félig szívott cigarettával a szájában búzakalászt morzsolgat, a kép alatt a felirat:

„Élelmiszertermelés – Telt ólak, magtárak és éléskamrák – ez a hagyomány errefelé – s így nem is csoda, hogy az élelmiszertermelésnek kiemelkedő a jelentősége.”

Eltekintenék most a fenti mondat logikai elemzésétől, habár megérne egy gondolatfutamot, hogyan képzelhető el a telt ól, mint hagyomány. Ehelyett térjünk át egy tipikusan vajdasági képződményre, amely ebben a szabadkai kiadványban is megjelenik. Ez pedig a „majomplacc”. Nézzük az idevágó szöveget:

„A díszkorlát – A városháza főbejárata előtti parkot 1912-ben szép öntöttvas korláttal szegélyezték. Minden szabadkai be tud számolni az itt »leült« korszakáról, s tér is erről a sajátos látványról kapta a »majomplacc« elnevezést. A város mintegy harmincezernyi ifjúságának kedvenc találkozóhelye ez, ahonnan iskolába, egyetemre, a korzóra, vagy épp a diszkóklubba mennek.”

A majomplacc elnevezés nálunk, Csókán is jelen volt/van, és Szabadkához hasonlóan a település központját, a művelődési ház előtti teret nevezték annak, ahol boldogult nagyanyám szavaival „a fiatal kismajmok összegyűltek esténként”. De mintha Adán, középiskoláskodásom idején is elhangzott volna párszor ez az ötlet: „menjünk ki a majomplaccra”. Talán a majomplacc – mint kortünet, generációkon átívelő képződmény – is megérne már egy komolyabb vizsgálódást. (Ha ugyan el nem végezte már valaki ezt a munkát.) Én mindenesetre nagyon örülnék annak, ha a cikkünk alatt megjelennének olyan hozzászólások, amelyek jobban megvilágítják e fogalom természetét, jelentését. Várjuk tehát a majomplacc-sztorikat is.

És végre valahára elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a kedves olvasó arra is magyarázatot kap, milyen gondolatok vezéreltek a címadásnál. Az album két olyan mikrotörténetet is tartalmaz, amelyekben megjelenik a juhász alakja. Az egyik ilyen történet a Szent Kristófként ténykedő Gabrić juhász legendája, illetve a Gabrić-híd létrejöttének sztorija, a másik pedig a Palicsi tó keletkezésének mítosza. E két történetet teljes terjedelmében idézem alább:

„A Gabrić-híd – A legenda szerint itt valamikor egy mocsár volt, amelynek szélén egy Gabrić nevezetű juhász őrizte a nyáját. Az arra tévedt utast a juhász készségesen átvitte a hátán, természetesen fizetségért. Úgy beszélik, hogy ez a bizonyos Gabrić juhász később valóban egy hidat készített és hídpénzt szedett. Ennek emlékét egy szokás őrzi. A lakodalmas menet átmegy ezen a helyen, a vőlegény pedig karjában átviszi a menyasszonyt – azt mondják azért, hogy hű legyen hozzá.”

„A Palicsi tó – Keletkezésével kapcsolatban több legenda él. Az egyik szerint a mai tó helyén pusztaság volt, amelyen egy Pál nevű juhász legeltette nyáját, és egy kutat ásott. Ebből a víz elárasztotta a medencét. Így jött létre a Paligo Palus, vagyis Pál mocsara, a Palics elnevezés. Nevét először 1462-ben említik Palij alakban. A török adókönyvek Pálegyháza nevű falut tüntetnek fel. A tó mellett táborozott katonaságával Savoyai Jenő a sorsdöntő zentai csata előtt (1697). A tó melletti színpompás nagy kiterjedésű parkot a múlt század közepén alakították ki. A Palicsi-tó történetének egyik jellegzetes szakasza az 1971 és 1977 közötti szanálás. A víz teljes elszennyeződése után úgy döntöttek, hogy lecsapolják. Medrét kikotorták, víztisztító berendezést építettek és újratöltötték. A Palicsi-tó kiterjedése 5,5 km².”       

 Badarság lenne ezt az albumot teljes terjedelmében ismertetni, hiszen – ha az oly sokszor hivatkozott technika ördöge nem állja útját igyekezetünknek – teljes terjedelmében közre fogjuk bocsátani azt. Olvashatnak majd így Lifka Sándorról a mozgókép honi felfedezőjéről, akiről az a hír járja, hogy már 1901-ben (világelsőként?) forgatott filmet, azonban ennek teljes dokumentációja, ahogy Lifka minden filmje, megsemmisült. De kap egy-egy bekezdést Ivan Sarić és Đuro Stantić is. Előbbi azért jelentős figura, mert 1910. október 16-án (íme egy újabb fontos évforduló!) sikeres repülést hajtott végre Szabadkán a maga készítette monoplánján. A történetírók feljegyzései szerint az akkori Magyarországon és az egész Balkánon ezt tartják számon az első repülésként. Stantić pedig sporttörténeti szempontból fontos alakja e tájéknak, hiszen olimpiai és világbajnok távgyalogló volt: az 1901-es berlini világbajnokságon 8 óra 16 perc és 24 másodperc alatt teljesítette a 75 kilométeres távot, majd 1906-ban, Athénben olimpiabajnok is lett háromezer méteren.

A magam részéről azt sajnálom csak, hogy a város ismert irodalmi alakjai, Kosztolányi és Csáth kimaradtak ebből az albumból (előbbi két rövidke vers erejéig jelenik meg csupán). Számos verset, versrészletet olvashatunk ugyan a fényképek mellett, ám ezek döntő hányada nem képvisel komolyabb irodalmi értéket (csak párat említenék: Csépe Imre, Dési Ábel, Dóró Sándor).

Át kell azonban térnünk a hanglemezekre, amelyekről cikkem kezdetén szintén szó esett, és amelyeket alább teljes terjedelemben végighallgathatnak. A komolyzenei lemez egyik felvétele (Milkó Cora és Bordás Lajos zongorakettőse) azért is érdekes számunkra, mert a különös nevű Milkó Cora alakját egy korábbi cikkben is megidézte Szabó Palócz Attila kollégám. Írása elérhető az alábbi linkre kattintva:

A semmiből újjáépített Zeneiskola

„Közvetlenül a háború után kerültem a zenei intézmények élére, amikor úgyszólván a semmiből kezdtük kiépíteni a zenei életet. Káderhiány, a hangszerek hiánya, szóval ezen a vonalon is nagy küzdelem folyt. Szerencsém volt, hogy mindig voltak mellettem lelkes munkatársak, akik ebben a segítségemre voltak. Két évtizeddel ezelőtt Szabadkán élénk volt a zenei élet.

Ám akik a komolyzene helyett inkább a népzenét választanák, azok sem maradnak hang nélkül, ugyanis a kettes számú vinyl megidézi Zvonko Bogdan duruzsoló hangját, a Népkör Művelődési Egyesület énekkarának és citerazenekarának harmóniáit, de szót (hangot) kér magának a csantavéri tambura-citerazenekar, a Szabadkai Tamburazenekar, illetve a szabadkai Népszínház zenekara is, Verebes Gusztáv vezetésével. Hallgassák ezeket a felvételeket különös figyelemmel, és mindenekelőtt élvezettel!

Hozzászólások

hozzászólás