Azok táborát erősítem, akik nem Nietzschétől tudják, mit jelent a nihil fogalom, hanem a Junkies zenekartól. Három évvel ezelőtt, szeptemberben írtam is a Nihil című lemezről egy Facebook-bejegyzést, amelyet már csak azért is érdemes teljes egészében (ám némileg cenzúrázva) idéznem, mert felvázolja magát a kontextust – létezésem akkori kereteit –, amely közepette megismerkedtem Szekeres Andrisék zenéjével. Íme:

„Manapság reggelente rám tör valami furcsa, nosztalgikus hangulat. Általában dalok jutnak eszembe, és a dalokról konkrét történetek. Bár idén a Junkies Káros az egészségre c. lemeze jubilál, nekem mégis egy másik lemezük tetszik/tetszett (a fene tudja, hogy van ez), méghozzá az azt követő Nihil. Ezzel az albummal – áthidaló megoldásként nevezzük így – kapcsolatban is van egy „kedves” emlékem. 1999-ben a NATO gépei elkezdtek bombákat szórni az országomra, minket meg kicsaptak az iskolából. Minden bizonytalan volt, nagyjából ennyit tudhattam akkor kiolvasni a felnőttek szeméből. Én ebben a bizonytalanságban tanultam meg gitározni, és ebben a bizonytalanságban szoktam rá kiskamaszként a cigire. A napjaink szinte tökéletesen egyformák voltak, és kezdetben a történetek is az egyik légiriadós szirénázástól a másikig tartottak. Aztán ráuntam a félelemre is. Amikor megszólalt a légiriadó szinuszhullámszerű hangja, akkor biciklire pattantam, és mentem bele a vakvilágba. Egy szerda este furcsa dolog történt velem. Hallgattam az Adai Rádió Rock-est c. műsorát (ez volt a címe?), és ott felcsendült egy dal, a Junkies-tól az Ennyi kell. Tele volt energiával, talán lúdbőröztem is, aztán jött a szöveg (tessék meghallgatni a dalt!), ami abban a kilátástalan helyzetben a hitvallásommá vált. Másnap reggel végigtelefonáltam a barátaimat, hogy megvan-e valakinek kazettán a dal, és pár nappal később meg is lett a teljes Nihil album (egy haver unokatesója csajának a húga adta kölcsön a kazettát). Aztán már persze nemcsak az Ennyi kell tetszett, hanem például az azt követő Miért legyek más, nincs megoldás c. dal is. Hogy miért? Mondjuk az ilyen részekért: ” Csak a közöny óv meg a világtól, ha lefogy a fű, / keresed a megoldást, mint vénát a tű”. Ezekben a Junkies-dalokban benne volt az egész akkori életem. Benne volt a tehetetlenség, vagy a napi sok órás áramszünetek dühe, a nincstelenség frusztráló élménye. Minden. Ha a délszláv háborúra gondolok, a koszovói zavargásokra, a lebombázott péterváradi híd roncsaira, ahogy mossa a Duna, akkor az Ennyi kellre is gondolok. És valamiért sohasem is tudok “hosszú távokra” tervezni. Még egy korty, még egy falat, még egy nap. (Csak a mai nap – mondaná Pallag Zoli.)”

Felmerülhet a kérdés, hogy az említetteken túl miért is hozom én most játékba a Junkies-t. Ugyan, mi közük van nekik szerény pátriánkhoz? Természetesen semmi azon kívül, hogy csaptak néhány komolyabb bulit Zentán… Fontos azonban, hogy az első zentai/vajdasági/szerbiai fellépésük hanganyagát megőrizte egy kazetta az emlékezetnek, így ma meg tudjuk hallgatni azt. És hát az én agyam is elraktározott néhány emlékfoszlányt arról a koncertről, ezeket idézném fel elöljáróban, mielőtt meghallgatnánk a teljes felvételt.

2000-ben szeles, esős volt a szeptember. Egyszóval olyan, amilyennek valójában lennie kell. Én még csak tizennégy és fél éves voltam, de már menthetetlen punk. Ahogy az a fenti bejegyzésből is kiderül, több mint egy éve dohányoztam, és legalább százszor megnéztem a Trainspottingot (a szöveget még ma is betéve tudom). Egyéb kompromittáló dolgot inkább nem írnék magamról, ne emiatt veszítsünk olvasókat. 🙂

Ha jól emlékszem, felügyelettel mehettem át Csókáról a koncertekre, és abban is biztos vagyok, hogy biciklivel mentünk, hiszen ebben az időszakban mindenhová a kék Olympia „montenbájkomon” suhantam. Bemelegítésképpen a G.B.H. No Survivors című koncertkazettáját hallgattam meg otthon, majd a helyszínen a Love Hunters amúgy zseniális koncertjével és pár sörrel lassítottam a szívverésemen. Bár a felvétel nem erről árulkodik, a Junkies koncertjére mostanáig úgy emlékeztem, hogy vérprofi volt. Akkor, tizennyolc évvel ezelőtt nem hallottam Szekeres Andris hangját hamisnak, a zenekari összjátékot disszonánsnak. Egy bandát láttam a színpadon, amint épp felrobbantják a rock ’n’ roll atombombát, a hangszórókból pedig üvöltöttek azok a dalok, amelyekben hinni tudtam. Például ez:

„Belül én már rég meghaltam,
csak a maszkom él,
belül én már rég meghaltam,
egy maszk nevet feléd.”

Ezért is kedves számomra mind a mai napig ez a koncert – egy lépéssel közelebb kerültem általa a nihilhez, amely azóta egyre inkább hétköznapjaink részévé vált. De ugyan minek is ezen keseregni.

Hozzászólások

hozzászólás