„Vojvodina szellemi életében, irodalmában, kulturális harcaiban akaratlan élcsapat vagyunk; nyitottszemű állásfoglalásunktól sok minden függ” – vallatta az író a múlt század harmincas éveinek végén. Mivel a Kanadai Magyar Munkás című lap 1939. február 11-i lapszámában vette át Laták Istvánnak a Híd című folyóirat ötéves jubileumára készült alkalmi írását, ezért a Yuhar kronológiájában most ehhez az évszámhoz igazítjuk mai bejegyzésünk datálását.

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

A kín, a vágy és a hit hármas egysége

Miután a királyi Jugoszlávia hatóságai kiutasították az országból, és Ausztriába zsúpolták át, a korabeli Vajdaságban sokáig halottnak hitték Somogyi Pált, a költőt és kommunista/bolsevik aktivistát. Olyan híresztelések érkeztek felőle, amelyek szerint „a Szovjetunióban nyoma veszett”. Ez azonban nem volt igaz: 1946-ban visszakerült Magyarországra, ahol szülővárosában, Kaposvárott telepedett le.

A Laták-breviárium sorozatának tizenharmadik része a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban jelent meg 2013. február 4-én:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Adalékok a Híd történetéhez

A Híd „mindig arról beszélt, amiről a legfontosabb szó esett a világban”: a „magyarság útépítői lehessünk mi, éppen mi, kisebbségi magyarok”, „Kossuth Duna konföderációs álmáért”, és azoknak „a magyaroknak szívével, akiknek fáj Dévény”, avagy hogyan fogalmazta meg Laták István (1910–1970) a folyóirat ötödik jubileumán, majd pedig néhány évtizeddel később a Híd hitvallását, korabeli munkatársainak ars poeticáját

 

Szóltunk már arról, hogy a Kanadai Magyar Munkás című – mint a megnevezése is jelzi – tengerentúli lap 1939. február 11-i megjelenésében átvette a vajdasági Híd folyóirat 1938-as decemberi, tehát évfolyamzáró számából Laták Istvánnak a kiadvány ötéves jubileuma alkalmából készült bevezető írását, Öt esztendő végeztével címmel közreadott vezércikkét. A költő ekkor így fogalmazott: „Aztán egyik év a másik után múlt, nemzedékünk a harmincas éveket érte el, a férfikort tapossuk, sorainkban egyre többen vannak, akiknek fiatalos fürtében fehér hajszálak csillannak… A kifáradtak, a lógósok, az elhullottak, a hamisak és a félreállók helyett kisebbségi új magyarság lettünk. Mindig több és több feladat szakad a nyakunkba. Vojvodina szellemi életében, irodalmában, kulturális harcaiban akaratlan élcsapat vagyunk; nyitottszemű állásfoglalásunktól sok minden függ. A szabályozottaknak és a gleichschaltoltaknak (átkapcsoltaknak) kényelmetlenül hangzik, de bármilyen sok felelősséggel is jár ez, az új magyarság mi vágytunk: dolgozók, sanyargók, új életre eszméltek lassan sorakozó hada.
Sokszor megtapogatjuk a vállunkat: mi volnánk, akiknek teljes felszereléssel férfiasan kell menetelni, átvéve a haladó polgárság becsületes rétegeivel minden fontos munkát, ami nemzetiségi létünk biztosítéka?
Mint ifjúság kezdtük a hídverést, de gyorsan férfiassá kényszerített szívvel döbbentünk a lázadó spanyol tábornokok nemzetárulására; keseredett szájjal figyeltük, hogy a keresztényi elveket hogyan tapodják úr-népek kalandorai. A könyvmáglyák tüzes csóváitól lángralobbant kultúraszeretetünk: óh mi tömegek fiai, még meg sem szerezhettük a civilizáció áldásait és az új barbárok még a nyomát is eltörölnék előlünk!
Magyarul szóltunk, de minden nemzetiségű és rangú dolgozó testvérünkhöz szóltunk, hogy a sok millió sötétszínű ing elfödi a napot a kis nemzetek elől. Vigyázat: az új szentszövetség megint vad Metternich-ek lába alá tiporná a pár évtizede megéledt kelet-európai kisnemzeteket” – fogalmazott Laták István 1938-39-ben tengeren innen és túl. S mindebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy az író ekkor már négykötetes szerzőként jegyezte le az itt (is) idézett sorait. Mindeddig azonban elmulasztottuk felsorolni, áttekinteni Laták István korábban megjelent könyveit. A vezércikk megírásáig tehát a szerzőnek az alábbi kötetei kerülhettek az olvasók könyvespolcaira:

● Kolduslázak (versek) 1928
● Düh (elbeszélések) 1929
● A kültelek (versek) 1937
● Szürke napok (novellák) 1939

A szerző életében még az alábbi kötetei jelentek meg:

● Egy élet árad[1] (versek) 1939.
● Vásár (novellák) 1941.
● Viharos idők vetése (versek) 1948.
● Új élet felé (elbeszélések) 1949.
● Nyugtalan álmok (költemények) 1952.
● Csillagidőben földi évek (versek) 1960.
● Kavargó sorsok (novellák) 1962.
● Földi bodza (válogatott versek) 1967.
● Májusi szellőben (versek) 1969.

És egy posztumusz kiadvány immár Laták István halála után:

● Vaskoszorú (lírai emlékezések) 1974.

A szerző írásában így határozta meg a korabeli Híd ars poeticáját: „Még süt a nap, ha téliesen is. Még semmi sincs későn, hogy a sorainkba lopózott kufárokat kiűzzük: tolvaj, fogjátok meg, ellopja az egyetértést! Kútmérgezőink állati képét mutassuk be ingadozó társainknak és ha mindenütt megtesszük kötelességünket nemzetünkért, a haladásért, minden fajú, hitű, színű dolgozó embertársunkért, éppen a nemzetiségek századokon átkozott vidékén emelünk gátat az országhatárokat átlépni készülő sötétségbe bújt háborús kolosszusoknak!
Ötödik évfolyamunk végén azzal a virrasztó emberséggel búcsúzunk olvasóinktól, amellyel a HÍD születésénél már őrt álltunk az itteni magyarság jövendője fölött. Sok magyarkánk Rodostójában ápolgattuk az emberiesség fulladozó tüzét, ápolgattuk, hogy egy szociálisabb magyarság útépítői lehessünk mi, éppen mi, kisebbségi magyarok a körülöttünk kavargó nemzetiségek népsűrűjével becsületes összefogásban, közös jobb sorsért, egy kivilágosodott Közép-Európa fasizmus ködén is győző fénysugaraiért, Kossuth Duna konföderációs álmáért. Azoknak a magyaroknak szívével, akiknek fáj Dévény és a két kisnemzetet csúfoló tény: hogy a szlovák-magyar Pozsony a németek nyitott keleti kapuja ma…
Lankadatlanul hirdetjük: magyarok, ahol vagytok, dédelgessétek szívetekben a fényt, amit a múlt század szabadelvű magyarjai gyújtottak szeretetteljes csodának, és ennek a fénynek segítségével találjatok megértést a köröttetek élő nemzetekkel. Egyformán mostoha századokat nyögtetek át együtt, hát szeressétek mindenütt másnyelvű földieiteket, hisz a sötét éveket csak a kelet-európai kis nemzetek igazi baráti szövetségében vészelhetjük át” – írta Laták István a Híd jubileumi számának nyitó írásában, mintegy meghatározva a szerkesztőség céljait is, megfogalmazva tagjainak hitvallását, törekvéseit, irodalmi és közéleti szándékaival egyetemben. A szerzőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában, a család által az író halála után letétbe helyezett anyag sorrendben nyolcadik dobozában, amelyik a leltárjegyzék tanúsága szerint a költő tevékenységének dokumentumait, irodalmi alkotásokat, tanulmányokat, polémiákat és kritikákat (Dokumenti delatnosti: književna dela, studije, diskusije, kritike) tartalmaz, találtam meg Laták István egy másik írását, amelyik a Híd folyóirat egy másik, immár jóval későbbi korszakának tevékenységét, eseményeit, körülményeit vizsgálja – ugyancsak a kezdetekre való hangsúlyozott visszatekintéssel. A vizsgált, illetve szemlélt kor részben tehát mégis azonos, az első esetben azonban ez még a reális, valós jelen, a cikk megírásához közeli időpont, a második esetben pedig már a – visszatekintés révén is – viszonylagos távolságba került múlt. Mégsem tekinthetjük egyértelműen, „egyszerűen csak” visszaemlékezés(ek)nek A régi HÍD ébresztése című írásában elmondottakat. A szerző ugyanis így fogalmaz: „Szerb nyelven is megjelent a háború előtti HÍD folyóiratunk közleményeinek könyvbe válogatott gyűjteménye. Ez újból ösztönzést ad, hogy megemlékezzünk – most már nemcsak a kiválogatott anyagról, hanem – a vele kapcsolatos, lapjainkban megjelent írásokról is.
Való tény, hogy a szerkesztés néhány szempontjának megtárgyalásánál mindjárt éreztük, hogy egyoldalú ez a HÍD-válogatás. Az ésszerűen korlátozott terjedelem nem engedhette meg, hogy még többoldalúan mutassuk be a régi HÍD munkáját. Az áttekinthetőségre is figyelemmel kellett lenni. Úgy kellett összeállítani, hogy sok mindent megmutasson, de mégse legyen ijesztően hatalmas gyűjtemény, hogy a siető mai olvasó el is olvassa.
Így szélesebb jugoszláviai jellege csak korlátozottan jutott kifejezésre, s főleg vajdasági jellege domborodik ki, pedig éppen nem volt begubózott és lokális szemléletű folyóirat. A világ fontos politikai eseményei, tömegmozgalmai, messzeható kulturális kérdései, szellemi tájékozódása, irodalmi és művészeti szenzációi gyakran ismertetést kaptak a lapban. A szomszéd országok, de távolabbi nyugati- és keleti államok, sőt Ázsia nagy országai is időről időre publicisztikai bemutatásra kerültek az események kapcsán. A publicisztika sokoldalú eszközeivel az egészségvédelem, az építészet, az urbanisztika kérdései, a haladó pedagógia törekvései stb. is megvilágításra kerültek olykor a hasábjain. Ez jóformán mind kimaradt ebből a gyűjteményből. Nem látszanak benne teljesen a messzebb terjedő összefüggések, hogy a HÍD mindig arról beszélt, amiről a legfontosabb szó esett a világban” – írta hát Laták István, aki – mint az itt idézett soraiból is nyilvánvaló – örült ugyan a folyóirat régi számaiból készült, szerb nyelven közreadott válogatásnak, ellenben mégis elégedetlen volt azzal, mert nem adott teljes képet a lap arculatáról és annak irányultságáról, magatartásáról, viselkedéséről, szerkesztőinek széleslátókörűségéről.

 

Utcai jelenet

 

„A vajdasági magyar irodalomról annyit összelotyogtak az utóbbi időben, illetékesek és illetéktelenek, fölavatottak és avatatlanok, hogy szinte kétséges kimenetelű dolog még egyszer szólni róla.
Tekintve azonban, hogy én már a második könyvemmel kilincselek a vajdasági magyar irodalom szent nevében, engedtessék meg nékem az, hogy e helyen én is szóljak valamit a veszekedésre annyi okot adó vita tárgyáról.
Nem minden vélemény volt teljesen rossz, ami a vajdasági magyar irodalomról elhangzott, azonban egyetlen vélemény sem felelt meg a valóságnak.
Vajdasági magyar irodalom ugyanis létezik, csak nem található ott, ahol egyes jóakaratú, vagy rosszakaratú fölfedezőcskék vélik megtalálni. Nem ott rejtőzködik a redakciók tintatengeres íróasztalain, sem a finomkodó, diplomás esztétikusok zsebeiben, még csak nem is a jómódú házak hangulatkeltő budoárjaiban…”

Amikor 2012 júniusában közzétettem egy kiragadott részletet az egyik anyaországi internetes lapban, illetve egy nemzetközi közösségi portálon Laták István Elöljáró beszéd című írásából, amelyikkel a szerző az 1929-ben megjelent Düh című elbeszéléskötetét indította, többen is rámkérdeztek: mikor keletkezett ez az írás? Az akkor, immár bő nyolc évtizeddel korábban elmondottak ugyanis, ha kigyomláljuk sorai közül a dátumokat, a szöveg megírásának időpontjára vonatkozó konkrétumokat, általános kérdéseiben és általános vonatkozásaiban nagyon sok tekintetben akár a mai, immár 21. századi viszonyainkra is érvényesnek tekinthetőek. Laták volt ennyire előrelátó, vagy a helyzet maradt ennyire változatlan minden időközben lezajlott (történelmi…) átalakulások, társadalmi változások – és igen, mondjuk ki ezt is: háborús szörnyűségek – ellenére is?
Nem tisztem itt és most az egyébként is szónokinak szánt kérdés megválaszolása. Annyit azonban nyilvánvalóan láthatunk az elmúlt két-három évtized hol hevesebben felcsapó és újságoldalakat megtöltő, hol meg csak „csökkentett habzású”, vagyis lankadó intenzitású irodalmi- és sajtóvitáiból – amelyeket, némi jóindulattól sem mentesen, a vajdasági magyar értelmiség útkereséseként is értelmezhetünk –, hogy a tartomány magyar irodalmát, amelyik (Latákkal egyetértve…) igenis létezik, a legtöbb esetben a megszólalók nem ott keresik, ahol valójában van. És nem is ott helyezik el, ahol – helye van. Ahol a helyének lennie kellene. Mert még véletlenül sem „ott rejtőzködik a redakciók tintatengeres íróasztalain, sem a finomkodó, diplomás esztétikusok zsebeiben…”
Nem.
Laták Utcai jelenete rögtön a címadó novella után következik a szerzőnek 1929-ben megjelent Düh című elbeszéléskötetében. Főhősében, a meg nem nevezett kisfiúban, az értelmetlenül és minden ok nélkül megalázott proligyerekben ugyanolyan kontrollálhatatlan harag ébred, amikor az őt körbeálló, vigyorgó, rajta nevető iskolatársai szemébe néz, mint a korábbi történetének borult elméjű ámokfutójában, aki abban vezeti le indulatát, hogy három, az útjába tévedő, vétlen fiatalt brutálisan meggyilkol. Az iskolás gyerekek történetében a szerző nem jut el a gyilkosságig, a dühöngő kisfiú szúr, vág, sárral fröcsköl és a megfékezésére kelt rendőr kezébe harap – de nem öl meg senkit. Elbeszélői módszerében az egyik legnagyobb különbség a két kispróza között, hogy Laták István a Düh című novellájában nem vizsgálja és nem mérlegeli az előzményeket, a kontrollálhatatlanul elszabadult indulat kiváltó okát, s csak feltételezhetjük, hogy alkotói attitűdjéből eredően valóban a nyomor, a kiszolgáltatottság, a szegénység valamilyen tragikuma, szomorú eseménye, illetve az annak igazságtalanságával való szembesülés lehet az. Az Utcai jelenetben viszont épp a megalázás pillanatát szemlélteti olvasójával. Olyan szituációt teremt, amelyben már nincs visszaút: nyilvánvaló, hogy a gonosz, aki a bajt okozta, nem fog bűnhődni tettéért, s az okozott kár megtérítésére, megtéríttetésére sincs semmi esély; a sértettnek semmiféle lehetőséget nem ad, hogy elégtételt vegyen, vagy legalább panaszt emeljen bántalmazója ellen; minden végkifejletnek csak ő maga, a megalázott kisfiú lehet a még további vesztese. Nem is értékeli hát – sem a szerző, sem a korabeli olvasója – csodaként, meglepetésként, hogy a gyermek ebben a helyzetében úgy viselkedik, mint egy sarokba szorított, sebesült vad…

 

 

 

Ehhez a cikkhez tehát ismét Laták István elbeszéléskötetéből, a Düh címen közreadott gyűjteményből választottam egy írást:

 

 

Utcai jelenet

Őszi szél csavargott az utcákon, a fák utolsó vizes leveleit a futkosó, borzongó emberek nyalkába rázva; eső esett, a piszkos aszfaltok sara locsogott és mindenki bőszülten rohant, menekült valami elérhetetlen vagy céltalan cél felé.
Gyermekek mentek iskolába, óvodába, kövér, bundába bugyolált piros arcú, cifra táskájú gyerekek, pocakos polgárok gondozott csemetéi csicseregve, egymással incselkedve ügettek.
Ám kisírt közülük egy vékonyruhájú ázott fiúcska. Avult, zsíros kalapját már sokan viselhették izzadva-ázva. Nyári gúnyája szakadozottan lógott vézna testéről; nagy, szöges cipők kopogtak a lábán, cipői oldalán kilógott a kapcája. Neki nem lógott hátán a táska ozsonnával tömve, dermedt kis kezében szorongatott egy csömpe palatáblát és egy agyonhasznált ábécéskönyvet.
Kékrefázott arcában kerekrenyílt szemekkel nézett és szaladt az ugrándozó, bővérű gyerekek után. Talán melegedni ment közéjük, hozzádörgölődni a meleg bundákhoz.
Ez bizonyára sértette a polgári csemeték éledező dölyfét és egy pajkos kölyök, hogy valamivel hősködjön, elgáncsolta a kis proligyereket. Ez fölbukott, ráesett a táblájára, ami csörömpölve összetört az aszfalton. Az elgáncsolt gyerek arca is a sáros aszfaltra ütődött. Fölugrott. Száján vér és sár csurgott. Dühödten nézett a gáncsolóra, de meglátta összetört tábláját, a besározott ábécéskönyvet és elsírta magát jajongva.
Jaj! Az apja megveri! Az anyja megveri! Megszidja a tanító; szidják a végtelenségig és honnan fog szerezni másik táblát?!
A bundába bugyolált gyerekek pedig körbeállták és nézték őt vigyorogva.
A kis proligyerek a csúfolódó kárörvendést látva elhallgatott egy pillanatra. Aztán fölvonítva, mint egy veszett kölyökkutya, fölkapta táblájának roncsait, rájuk rontott, kiütötte a gáncsoló csöpp kényúr szemét, a járda mellett, egy gödörben pocsolya állt, ezt mind a fehér bundájukra fröcskölte, piros arcukra mázolta és szúrta-vágta őket a tábla roncsaival.
A zajra egy rendőr került elő valahonnan, ez elkapta a lázadó gyereket, hogy megfékezze, de a megsértett kisember ennek is a kezébe harapott…

 

Ehhez az összeállításhoz még a következő illusztrációkat válogattam össze:

 

A Híd 1938-as novemberi számát a folyóirat ötvenéves jubileuma alkalmából 1984-ben újra kinyomtatták:

 

A Híd 1938-as decemberi számában jelent meg Laták Istvánnak a folyóirat ötéves évfordulójára készült alkalmi írása:

 

A Kanadai Magyar Munkás című lap 1939. február 11-i számában vette át Laták Istvánnak a Híd ötéves jubileuma alkalmából készült írását:

 

Ugyanebben az esztendőben jelent meg Laták István elbeszéléskötete Szürke napok címmel:

 

A fenti összeállításunkhoz felhasznált anyagok a Magyar Szó 2013. február 4-i számában jelentek meg:

______________________________

[1] Laták Istvánnak ebből a verseskötetéből hasonmás kiadás jelent meg a Híd című folyóirat ötvenéves jubileumára 1984 májusában (felelős szerkesztő: Bányai János; műszaki szerkesztő: Kapitány László). Ugyanebben az ezerötszáz példányban készült kiadványban újra kinyomtatták a lap 1938-as novemberi számát (V. évfolyam, 11. szám), illetve ekkor jelent meg Hangya András festménye és Maurits Ferenc Pliszírozott-hajú című, kombinált technikával készült alkotása a Híd képzőművészeti levelezőlapján.

Hozzászólások

hozzászólás