2013,  Interjú

Többet kellene írni a traktorokról…

Ágh István: „A falusi temetők körülbelül három nemzedék múltán megszűnnek, úgy működik ez, mint a vetésforgó”

Kérdeztem Karcsit, lenne-e kifogása egy Ágh István-interjú ellen. Egyből rávágta, hogy nem, természetesen jöhet, de azért visszakérdezett: Van bármi köze annak Vajdasághoz? Mondtam, hogy nincs, hacsak az nem, hogy én készítettem néhány évvel ezelőtt, és most előkotortam a hangfelvételt a laptopom mélyéről… Ennek a kis beszélgetésnek pedig az adta az apropóját, hogy megláttam a minap a Magyar Távirati Iroda hírfolyamában egy tudósítást, amely arról számolt be, hogy Ágh Istvánt köszöntötték nyolcvanadik születésnapja alkalmából Budapesten. Március 23-án történt mindez…

Ágh István Kossuth-díjas magyar írót, költőt és műfordítót, a Nemzet Művészét köszöntötték pályatársai és tisztelői nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM), pénteken este Budapesten – jelentette a Magyar Távirati Iroda.  Mezey Katalin, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozatának vezetője hangsúlyozta: Ágh István sajátosan tömör, sűrű és metaforikus látásmódot teremtett, amely, akár egy szinkrontolmács, sikeresen és szinte szünet nélkül írja át a világot a maga nyelvére.
Ágh István a leghétköznapibb tapasztalatait is képes szinte azonnal versbe illeszteni, minden megszólalásában úgy fogalmaz, mintha verset írna. Költői nyelvét nem homályosítja el a modern világ nyelvi törmeléke – mondta Mezey Katalin.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke köszöntőjében kiemelte: Ágh István költészete a második világháború utáni magyar líra egyik legmarkánsabb és legnagyobb életműve. Versei arra tanítanak, miként lehet a kiürült teret benépesíteni, a kihűlt emléket feleleveníteni, elvesztett szeretteinket életre kelteni, kiszűrni a zajból a csendet, az alkotás pillanatát – fogalmazott Szentmártoni.
Kodolányi Gyula költő, műfordító és irodalomtörténész Ágh István időskori érett költészetét méltatta, kiemelve, hogy az ünnepelt máig „a halhatatlan szellem megszólítója” maradt.
Gróh Gáspár irodalomtörténész köszöntőjében hangsúlyozta, hogy Ágh István „verseinek ritmusát az élő beszéd szabja meg, azét meg a lélegzet, ettől olyan olvasni, mondani, mintha az életünk része lenne”.
Prőhle Gergely, a PIM főigazgatója Arany János Nagyszalontán őrzött babérkoszorúinak egyikéből származó levéllel köszöntötte Ágh Istvánt az ünnepségen, ahol bemutatták a nyolcvan éves szerző Dani uraságnak című, a Nap Kiadónál újra megjelenő esszékötetét is.
Történt mindez most, alig néhány napja, 2018. március 23-án.

Ágh István költő a nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2018. március 23-án – Jobbra Sebestyén Ilona könyvkiadó, szerkesztő, az est házigazdája (Szigetváry Zsolt felvétele / MTI)

Néhány évvel ezelőtt, még hírlapos koromban készítettem interjút Ágh Istvánnal a Hullámtér című melléklet számára. A hétvégenként megjelenő, magazinszerű kiadvány minden száma az alapkoncepció szerint egy-egy irodalmi-művészeti-tudományos-közéleti nagyinterjúval kezdődött. A Hullámtér szerkesztője fennállásának teljes ideje alatt Végh Attila volt, ő később épp a melléklet megszüntetése miatt távozott a szerkesztőségből. Jómagam igyekeztem behozni a lapba vajdasági, délvidéki alkotókat is (készült hasonló beszélgetés Beszédes Istvánnal, Csík Mónikával, Kontra Ferenccel, Nagy Farkas Dudás Erikával, Sinkovits Péterrel, Szögi Csabával és másokkal, s ha más rovatban is, de megszólalt nálunk abban az időszakban Bogdán József, Németh Ferenc, Pressburger Csaba is…), de persze nem tolakodóan, hiszen arra azért mindvégig ügyelni kellett, hogy ne keltsünk olyan látszatot, mintha vajdasági rovattá változott volna a Magyar Hírlap melléklete. 🙂
Szerkesztőként Végh Attila ötlete volt 2013 elején, alighogy az ünneplésből visszatértünk a napilapozás mókuskerekébe, taposómalmába, hogy szólaltassuk meg a Hullámtérben Ágh Istvánt. A portrészerű interjú a lap január 19-i számában jelent meg, tehát – ha pontos dátumot nem is tudok – néhány nappal korábban készült a beszélgetés. Az otthonában kerestem fel őt, ott ültetett le a lakásán, ugyanannál az asztalnál, amely mellett Ágh István nyitóképünkön is látható (Hegedüs Róbert felvétele). Felhívnám azonban a figyelmet, hogy bár az alább hallható hangfelvétel jó minőségű, nem rádiónak készült, tehát a zajokra, a hang tisztaságára nem ügyeltem, hiszen tudtam, hogy a beszélgetésünk írott formában fog megjelenni. Krákogok meg makogok is benne rendesen… És fontos hangsúlyoznunk azt is, hogy ez itt a nyers, vágatlan anyag, ekként kérem meghallgatni… Mindezek miatt az írott változatban lehetnek tömörítések, kihagyások és stilisztikai eltérések is a hangfelvételhez képest.
Arra azonban nagyon is emlékszem, hogy a (számomra legalábbis…) kellemes hangulatú beszélgetés után csak rövid idő állt rendelkezésemre az interjú leadására, a szerkesztőségbe visszaérkezve ezért azonnal nekiültem a felvett anyag leiratozásának. Én akkor az Elszakadás és visszatalálás címet adtam az interjúnak, ezt változtatta meg később Végh Attila – mivel a címadás szerkesztői feladat/hatáskör – arra, hogy A szék és a ló. Nekem természetesen a saját változatom van meg itthon a számítógépemen a leadott anyagból.
Az alábbiakban a hangfelvétel alatt olvasható az interjú leirata, az oldal aljában pedig a Magyar Hírlap 2013. január 19-i számát (amelyben a beszélgetés megjelent…) is átlapozhatják látogatóink.

Ágh István költő dedikál a nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2018. március 23-án (Szigetváry Zsolt felvétele / MTI)

Mi ennek a hangfelvételnek a közzétételével köszöntjük most Ágh Istvánt nyolcvanadik születésnapja alkalmából!

Elszakadás és visszatérés

Nem szeretne ma, abban a helyzetben pályakezdő író lenni, amilyenben napjaink irodalma van, az idén hetvenöt esztendős Ágh István költő, prózaíró, akinek a tavaszi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg új esszékötete, összegyűjtött versei pedig az Ünnepi Könyvhéten kerülnek az olvasók elé. A gyerekek kedvelt Struga manójának szerzője a lapunknak adott interjúban mesélt Veszprém megyei szülőfalujáról, Iszkázról, illetve a bátyjához, Nagy Lászlóhoz fűződő kapcsolatáról, de kitért arra is: pályája elején még idegenkedett a prózaírástól, csak később találta meg ebben a műfajban a szerzői szabadságát.

● A Veszprém megyei Iszkázon nevelkedett a negyvenes években. Mennyiben volt meghatározó irodalmi munkássága szempontjából ez a közeg, hogyan emlékszik ma, hetvenöt évesen erre a környezetre?
– Ez nagyon egyszerű, hiszen mindenki elmondhatja magáról ugyanazt: a gyermekkora meghatározta az életét. Különösen igaz ez egy író esetében, akinek a gyermekkora a mindene. Én úgy gondolok rá, mint egy aranykorra.

● Talán minden író elmondhatja ezt magáról, de más-más sorsok és más-más gyermekkorok vannak, a korszellem is meghatározó lehet… Milyen volt az az iszkázi miliő, amelyben nevelkedett?
– Nem tartom különlegesnek. Házunknak a térségre jellemző parasztudvara volt, középparaszti földdel, ami azt jelentette, hogy édesapám húsz-huszonöt kataszternyit művelt abban az időben, azon dolgozott, de tartottunk háziállatokat is. Mi a falu végén laktunk, s ez mégis valamiféle különlegességet adott egész gyermekkoromnak, mert lényegében már otthon is a mezőben voltam, azonnal. Kicsit kívül is estem a falu mindennapi életén, nem voltam annyira érintett benne, mint a barátaim, akik például a harmadik házban laktak az utcában. Egyfajta polgárosodott parasztvilágot teremtettek a szüleim, amiben minden benne volt a modernebb gazdálkodástól egészen addig, hogy a négy gyermeket kitaníttatták. Én kései gyerek voltam, még a legfiatalabb nővérem is tizenegy évvel idősebb nálam. Őket abban az időben taníttatták, amikor még nem az állam szippantotta ki a gyerekeket a falusi közegből, mint később már engem. Én 1952-ben kerültem középiskolába, ők pedig már negyvenötben érettségiztek. Ennyiben tehát más is volt a miénk, mint a többi család.

● Négyen voltak testvérek, két lány és két fiú. Abban a környezetben ez nagycsaládnak számított, vagy inkább még a kisebbek közé tartozott?
– Átlagos volt. Nagyjából ez volt a megszokott családi létszám a faluban. Négy gyermekük volt a szomszédainknak is, kicsit beljebb az utcában pedig két olyan család is élt, amelyikben öten voltak testvérek. Legfeljebb egészségügyi problémák okozhatták akkoriban, ha egyik-másik családban csak egy gyermek született. Iszkáz egy három községből egyesített falu, s akkoriban körülbelül ezren éltek ott, ma pedig alig kétszázötvenen-háromszázan lakják. S most nincsenek gyerekek, megtorpant minden, demográfiailag a kihalás felé tart a falu.

● Az a település, amelyikben egykor még a faluvégen éltek, ma már az egyesítés miatt sem létezik, Alsóiszkáz, Felsőiszkáz, mindez egybeolvadt. Ráismer még a településre, a gyermekkori utcákra?
– Az a faluvégi ház most is ott áll, nem épült a közelében semmi. Nem is nagyon változott a falu azóta. Az egyesítés után – ami a negyvenes évek végén történt –, a korábban önálló települések közötti telkeket építgették be, de azokat sem teljesen. Tagoltságában tehát még ma is látható, hogy hol volt a régi falu határa, és hol kezdődött a másik.

● Amikor manapság ott jár, a falu régi hangulatából érezhet még valamit az onnan elszármazott ember?
– Semmit. A képzelőerőmmel elevenítem fel az egykori dolgokat. A gyermekkori falum ma már a temetőben van. Én már alig ismerem az ott élőket, csak néhány velem egykorú ember van még ott. És egyre kevesebb… Olyan furcsaság ez, mintha száz év múltán mennék oda, és a temető még meglenne. Csodálkoznék a neveket olvasva. A falusi temetők körülbelül három nemzedék múltán megszűnnek, úgy működik ez, mint a vetésforgó. Az ükök, vagy az én dédapám sírja már nincs meg. A fakereszt idejéig tart az idő, ami körülbelül három nemzedék. Most már köveket raknak oda, s akkor ezek szerint majd a területet szélesítik szükség esetén. Tehát ha száz év múlva mennék oda, akkor is hasonló érzéseim lennének. Az emlék jelenvalósága és a jelenkori idegenség viszonya ez.

● Tíz évvel fiatalabb a testvéreinél. Legkisebb gyermekként hogyan kötődött hozzájuk?
– Nem sokat voltunk együtt, mert amikor én megszülettem, ők már Pápán jártak iskolába. A család akkoriban csak 1945-ben és 1946-ban volt együtt. A bátyám, Nagy László negyvenhatban jött fel Budapestre, egy évvel korábban érettségizett. A lába miatt ezt csak húszéves korában tehette meg. A vakációk időszaka volt az, amikor mindenki otthon volt, és nekem az volt az igazi, akkor élveztem a testvéreim kedvességét és szigorát. Kisgyermek voltam én ebben a viszonyban, olyan, akit elkényeztettek, de fegyelmeztek is.

● Szigorúak voltak Önnel a testvérei?
– Az idősebb nővérem volt az, aki szaladgált utánam. A bátyám nem fegyelemre oktatott, s így már gyermekkoromban Lorcát és Rimbaud-ot olvastam. Még nem tudtam olvasni, de már fejből mondtam József Attilát, bátyám megtanított a Tiszta szívvel-re, egy Sinka-versre… Szóval igen korán megízleltem az irodalmat.

● Mai szemmel visszanézve fel tudja még idézni azokat a hatásokat, amelyek az irodalom irányába terelték az érdeklődésüket?
– A bátyám tulajdonképpen festőnek készült. Azzal ment el otthonról 1946 őszén, hogy beiratkozik az Iparművészeti Főiskola grafikai szakára. Akkor még nem is tudta róla senki, hogy titokban verseket ír. A költeményeit csak negyvennyolcban hozta nyilvánosságra. Megismerkedett Juhász Ferenccel, Simon Istvánnal, és talán az ő biztatásukra, vagy valami más indíttatásra erősödni kezdett a költői énje. Annak alapján, ahogy a tanárai fogadták és értékelték a munkáit és a tehetségét, mindenképp elismert festő válhatott volna belőle, ha kitart a képzőművészet mellett. Mégis úgy érezte, hogy a másik tehetségét kell előtérbe helyeznie, és később már sokkal ritkábban festett. Máig a nappalim falán őrzöm a somlói akvarelljét, amelyik 1958-ban készült, amikor ő már neves költő volt. Rólam, gyermekként 1946-ban olajfestményt készített. Hogy miért választotta mégis a költészetet, az olyan belső dolgok, indíttatások függvénye, amit még az alanyuk vagy az elszenvedőjük sem tud pontosan meghatározni.

● Milyen hatással volt mindez az Ön irodalmi érdeklődésének alakulására?
– A bátyán már egészen kiskoromban mesévé változott irodalmat adott nekem Toldi Miklósról, János vitézről és másokról. Amikor pedig már Budapesten élt, Kardos László Rimbaud-fordításainak kötetét küldte el nekem. Tíz-tizenkét éves lehettem… Lorca Cigány románcait akkor már lefordították, András László nagyszerű munkája volt ez. József Attila és Petőfi Sándor művei megvoltak nekünk otthon, édesapám pedig egy könyvügynöktől megrendelte Ady verseit. A bátyám otthon szinte tündökölt abban a szerepben, hogy ő rajzol, és mindenki figyelte, leste, hogyan alkot, én pedig már akkor is tudtam, hogy a képzőművészetben abszolút tehetségtelen vagyok. Hiszen aki nem tud lerajzolni egy tárgyat vagy élőlényt, az inkább ne is csinálja. Tehát nem a bátyám hatására kezdtem el verseket írni, mert akkor még nem tudtam, hogy ő is foglalkozik költészettel, hanem főleg Ady volt rám olyan furcsa hatással, hogy megpróbáljam magam így kifejezni. A bátyám szerepe abban jött elő, hogy elmondta, hogyan kell azt csinálni, segített, és tulajdonképpen nagyon sokáig az ő tanítványaként írtam verseket. Mindig megmutattam neki az új költeményeimet, amivel persze a bírálatainak és a szigorának is kitettem magamat. Ott a formai fegyelem volt a fontos, de abba soha nem szólt bele, hogy mit írjak, hanem mindig arra koncentrált, hogy hogyan.

● Az első publikációktól azonban ekkor még évek választották el…
– Tapolcán jártam gimnáziumba, és elküldtem egy téli verset az egyik lapnak. Megjelent ugyan, de figyelmeztettek, hogy többet kellene írni az életről, a traktorokról. Ez 1954-ben történt, de a megyei újságíró intelmeire azóta is emlékszem.

● Ön prózaíróként is ismert…
– Érdekes, hogy én prózát kezdetben nagyon nehezen írtam. Nem tudom, hogy miért, de egyszerűen nehezemre esett, valószínűleg az észjárásom akkor már nagyon ráállt a versírásra, annak logikájára és mondatszerkezeteire. Később azonban már könyvtárosként dolgoztam, amikor két dolgozatom megjelent. Vallomás az elszakadásról címmel az Új Írás közölte írásomat arról a témáról, amiről az imént is beszéltünk: a falu kiürüléséről. Akkoriban, 1964-ben ez még egyáltalán nem volt téma, csak jóval később, a nyolcvanas években került előtérbe. Én már húsz évvel korábban leírtam, hogyan történik ez. Ebben persze benne volt a saját eljövetelem is, az ingázó munkások sorsa, a munkásszállókon élő falubeliek helyzete. Lényegében annak a története volt ez, hogyan kezdődik a falvak halálba menetele. Ennek egészen jó visszhangja volt, ami közrejátszhatott abban, hogy megtaláltam a fogalmazási szabadságom. A próza később úgy lett döntő az éltemben, hogy szabadúszó voltam nagyon sokáig, 1971-től kisebb megszakításokkal egészen 1997-ig.

● Boldogulhatott akkoriban egy író szabadúszóként, meg tudott élni?
– Sokkal jobban, mint manapság. Nem a rendszert dicsérem ezzel, de akkoriban mindent megfizettek. Egy kötet tiszteletdíjából nem egy villamosjegyet, hanem lakást lehetett venni. Megbízhatóan vállalkozhatott az ember arra, hogy szabadúszó legyen. Csak költőként, csak versekkel természetesen akkor sem működött volna ez, de én műfordítással is foglalkoztam, prózát, kritikát is írtam, rádióadaptációkat készítettem, sőt műsorokat is szerkesztettem. Voltak ugyan nehéz időszakok is, de mindig adódott valami, akkor is megéltünk, amikor egyedüli kereső voltam a családban. Ezzel nem a rendszert dicsérem, de akkoriban még fontosnak tartották az irodalmat és a képzőművészetet is. Ma viszont nagy nyomorúságban él a művésztársadalmunk, úgyhogy nem szeretnék most pályakezdő lenni.

 

Megosztás
  • 4
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás