Alba egy csodálatos ember. Egyértelmű véletlennek ugyan nem mondanám, de azért mindenképp volt egyfajta spontaneitás, váratlanság, kiszámíthatatlanság is abban, ahogyan megismerkedtünk. S ismerve az otthoni viszonyokat a kilencvenes évek második feléből, no meg a végéről, talán szerencsés körülménynek is mondhatnánk, hogy ez már itt történt meg velünk, Budapesten, s nem odahaza, Vajdaságban, Koszovóban, Szerbiában, Kis-Jugoszláviában, vagy már akármi volt is annak az igencsak változatos államalakulatnak a neve, amelyben „épp” éltünk. Ja, persze, volt egy időben Szerbia és Montenegró Államszövetsége is, hehe… alig valamivel hosszabb életű volt ez az államalkulat, mint a Szlovén–Horvát–Szerb Állam nevezetű, amelyről már írtunk nemrég itt a Yuharon.

No, de nagyon belegabalyodtam most ebbe a felkonferálásba (Alba zenész, tehát a róla szóló anyagot leginkább felkonferálni lehet, hiszen az igazi, az igazán releváns része, akárhogy sziporkázzak is itt, majd a végén érkezik el, amikor a lejátszóhoz görget az olvasó…), előre látom, hogy megint túlírom magam, mire kigabalyodnék majd belőle a végére.
Addig is… az anyagunkat, amelyben a Szlovén–Horvát–Szerb Államról (is) írtunk, itt érhetik el olvasóink:

Gróf Azúr Isten kalandozásai a bánáti rónaságban

A dél-bánáti Lázárföld, vagy szerb nevén Lazarevo (Лазарево) – egykor régen németül még nevezték Lazarfeldnek is, de ez már rég a múlté -, akkor szerepelt a legutóbb a szagalcímekben, a híradásokban és a különféle, köztük a nagy, rangos, elismert és mérvadó nemzetközi lapok címlapján, amikor 2011.

S aztán már megyünk is tovább…
Azt mondja a sokéves tapasztalat, hogy a különböző délszláv államalakulatok sorozatában a koszovói albánoknak és a vajdasági magyaroknak soha semmi bajuk sem volt egymással, s benne lehetett persze ebben némi sorsközösség zamata, érzete, megnyilvánulása is… Az önkéntelenül is feléledő szimpátia. Annak ellenére is, hogy túl sok érintkezési pontunk, valljuk be őszintén, nemigen akadt. Ritka alkalmaktól eltekintve.

Különböző történetek jutnak most eszembe. Például az is, amikor még kezdő, újonc pestiként lefelé araszoltam a Deák téri metró mozgólépcsőjén. A kék vonalon, a hármason. Még én is csak alig ismertem ki magam a városban, nemhogy annak bonyolult tömegközlekedésében… Következetesen úgy közlekedtem, mint a patkányok: csak oda jutottam el (de oda meg aztán teljes magabiztossággal!…), ahová a föld alatt el lehetett menni, a sötétben, legfeljebb lámpafényben, long live neonvilágítás, csak nehogy napfény érje a bőrömet. A felszíni közlekedést szinte egyáltalán nem ismertem még. Tehát valamikor 2005-ben, legfeljebb 2006-ban történhetett, hogy araszoltam így lefele a mozgólépcsőn, késő este volt, erre határozottan emlékszem, munkából hazafelé, a kései lapzárta után (olyankor mindig kétséges volt, hogy az utolsó metrót még sikerül-e elérnem…), amikor egy mögöttem álló férfi leszólított. Felnéztem rá… A termete is kivételesen magas volt, de néhány lépcsőfokkal feljebb is állt, mint én, és hozzám hajolt. Nem emlékszem már pontosan, hogy melyik állomást kereste, de mivel angolul hangzott el a kérdés, én is ezen a nyelven kezdtem neki magyarázni, hogy merre induljon tovább. Egyszerű volt a kérdés, még egyszerűbb a válasz, így gyorsan megbeszéltünk mindent, ami az adott pillanatban fontosnak tűnt ahhoz, hogy célba is találjon. A mozgólépcső még le sem érkezett velünk, máris témát váltottunk. Így történt, hogy amolyan barátkozós jelleggel, ahogy egy idegentől szokás – azt már tudtam, hogy hová tart, így hát – megkérdeztem, hogy honnan jött, hová valósi…

– From Kosovo! – vágta rá.
– Pa onda možemo i na srpskom, jel’?

A közlekedőnyelvet tehát azonmód megtaláltuk!
No, erre meg aztán igazán megörültünk egymásnak, azonnal szerbre váltottunk, s immár sokkal alaposabban és részletesebben elmeséltem neki, hogyan juthat el úti céljához. Néhány metrószerelvényt hagytunk is elmenni „az orrunk előtt” (ellenkező irányban kellett volna továbbutaznunk…), szóba kerültek különböző dolgok, hogy került ide, mit csinál itt, meddig marad, hol dolgozom, milyen idős a csemete, a gyermek, mióta élünk itt, járt-e valaha is Vajdaságban, jártam-e valaha is Koszovóban, hogyan vészeltük át a háború(k) különböző szakaszait…
Aztán pedig ment ki-ki a maga útjára, a maga dolgára…

Albát akkor még egyáltalán nem ismertem, azt sem tudtam, hogy a világon van…

Nem volt véletlen, ahogy megismerkedtünk, oké, sőt, kifejezetten nagy adag szándékosság is volt benne, de csakis és kizárólag Szondi Gyuri tehet mindenről… 😀
Szondi György költő, szerkesztő, kiadó, bulgarológus, a barátom… olyan fordítót keresett a Napkút Kiadó új pályázatához, amely akkor még csak előkészítési fázisban volt, aki direktben tud albán nyelvről magyarra fordítani szépirodalmat. Mivel ilyen személyt nem ismertem, néhány napig tétlenkedtem, majd eszembe jutott, hogy néhány héttel korábban olvastam én a 168 Óra című hetilapban egy interjút…
Ebből ismertem meg Albát, s már akkor is, első olvasatra is lenyűgözött:

Rockszabadság
Alba Hyseni: Budapest az otthonom

Az alternatív magyar rockszcéna elismert énekesnője. Az albán származású alkotó – aki egyébként pszichológus – a háború sújtotta Belgrádból menekült Magyarországra tizennyolc évvel ezelőtt. Már itt született a gyermeke. Alba Hyseni otthonra talált Budapesten, és hálás az országnak, amely befogadta. Egykor ő is Bicskére, a menekülttáborba került. Most a Facebookon szervez gyűjtést a bicskei táborban élőknek.

Szereti a budapesti kávézók hangulatát. Meg a kis klubokat, békés bárokat. A szabadság apró villanásait. Budapest máig Belgrádra emlékezteti. Az „álomgyerekkor” helyszínére, ahol négy testvérével és koszovói, illetve albániai albán diplomata szüleivel jólétben és szeretetben éltek. Persze sokat költöztek a régióban. Alba az összes szomszédos ország nyelvét megtanulta: hét nyelven beszél.
Aztán a balkáni konfliktus eszkalálódásával véget ért a család nyugalma. Az édesapát többször megverték az utcán. Alba húszéves volt 1997-ben, friss diplomás. Angol és pszichológia szakon végezte a főiskolát. Csak nehezen mondta el szüleinek döntését: Szerbiában a jelen feszültté teszi, a jövőjét nem látja, a kilátástalanság nyomasztja, úgyhogy el kell mennie.
Családja megértő volt. Bár végül ők is elhagyták az országot, Alba után két évvel. A szülők és három fiuk Amerikába mentek, Alba húga Brüsszelben lett az Európai Bizottság volt jugoszláv országokkal foglalkozó referense.
Alba Hyseni 1997-ben egy novemberi napon felszállt a Budapestre tartó turistabuszra. A határőr az egyetlen albán utashoz fordult.
– És mi a látogatás célja?
– Nővérem Budapesten dolgozik, őt akarom meglátogatni – improvizált a lány.
Egy szavát sem hitte a határőr, de a papírjai rendben voltak.
Nem sokkal később megállt az ismeretlen, téli Budapesten. Húsz német márkával és egy bőrönddel. Bicskére került, a menekülttáborba; kilenc hónapot töltött ott. Hatszázan éltek a kerítések mögött – ez volt a legkisebb tábor. Alba szerint talán ez az oka, hogy a bezártság ellenére élhetőek voltak a körülmények ott.

– Láttam az interneten keringő filmet arról, hogyan élnek ma a menekültek a táborokban. Meztelenre vetkőztetés, megalázás mindenhol. Ég és föld ahhoz képest, ahogy velünk bántak. Nálunk ilyesmi nem történt.
Bicskén szükség volt a nyelvtudására. Tolmácsként és fordítóként kezdett dolgozni a Helsinki Bizottságnak, de segített a szociális munkásoknak és a Bevándorlási Hivatalnak is. Szabadidejében gyerekeknek tartott foglalkozásokat a táborban: angolt, rajzot tanított, tornaórát tartott.
– Nem mindenki állt így az élethez Bicskén. Sokan nem tettek semmit a boldogulásért: nem tanulták meg a nyelvet és évek alatt sem szereztek egyetlen magyar barátot sem. Persze a többség ma már nincs itt, mert továbbment Nyugatra. Tapasztalatból mondom: a nyitottságra többnyire nyitottság a válasz. Engem már az első időszakban is gyakran megvendégeltek bicskei magyar családok. Aki akar, itt is boldogul.
Hamar megkapta a letelepedési engedélyt, pedig nem sürgette. Úgy gondolkodott: joga van a hatóságoknak alaposan utánajárni, kit fogadnak be az országba. Aztán az Oktatási Minisztériumhoz fordult, beadta a végzettségét és nyelvtudását igazoló papírokat. Újabb lehetőséget kapott a magyarországi beilleszkedésre. Magyarnyelv-tanfolyamon vett részt, ahol kultúrát és irodalmat is oktattak.
Radnóti Miklós volt az első magyar költő, akinek a verseit szívesen olvasta – stílusa emlékeztette a balkáni költőkre.
Bár hamar magára talált választott hazájában, azért eleinte sokszor érezte, felőrli a magány, a távolság a szeretteitől. De tizennégy éve a kríziseknek is vége: megszületett fia, Dominik. Azóta Albát minden mélypontból kirántja az anyaság. Dominik érti az albán nyelvet, de ha édesanyja beszél hozzá, magyarul válaszol. Ismétli magát a család történelme: Alba is sokszor szerbül beszélt albán szüleihez.
A tolmácsolás mellett az évek alatt multinacionális cégeknél is dolgozott, angolt tanított. Szívesen adta át a tudást. Afféle kárpótlás volt ez, amiért ő maga nem tanulhatott tovább. Mert noha három magyarországi egyetemre is felvették, nem tudta volna eltartani magát, ha belekezd a kurzusokba.
Viszont Budapestre költözése óta figyelte az itteni zenei életet. Klubokba járt koncertekre, hamar lettek magyar kedvencei is.
– Jugoszláviában is nagyon színes volt a rockélet, de a háború tönkretette azt is. Feloszlottak zenekarok, összetörtek egzisztenciák és összeomlottak a zenészek is lelkileg.
Alba kórustag volt az általánosban és középiskolában is. Tanárának tűnt fel a különleges hangszíne. Javasolta: ne hagyja abba iskola után sem az éneklést.
A zenei kényszerszünet után nyolc éve hirdetést adott fel, zenekart keresett, és talált is gyorsan. Ő lett a szövegíró és a dalszerző is. Miután feloszlott az együttese, elhatározta, szólólemezt ad ki. 2011-ben jelent meg az Inner Mission, és szinte azonnal óriási siker lett szakmai körökben. Közben végig dolgozott, hogy megéljen a gyerekével.
Alba a nehezebb utat választotta: a populárisabb műfaj helyett az egyedi zenét.
– Ez a műfaj lassabban tör utat. De most már, nyolc év éneklés után az látszik: előbb-utóbb így is célt lehet érni.
Július végén Koszovóban koncertezik. Jó lesz ott lenni, mondja. Pár éve járt Belgrádban is.
– Már semmi sem volt ugyanolyan, mint régen, ám Belgrád mindig is hiányozni fog. De nekem már Budapest az otthonom. Ha elmennék is – mert szívesen élnék akár Amerikában is egy kicsit a szüleimmel –, biztosan visszatérek ide.
A szélsőségek viszont megijesztik.
– Az egyik választási kampány idején a fiam iskolája mellé függesztette ki a Jobbik a programját. Megláttam, és görcsbe rándult a gyomrom. Ezt éltem át tizenévesen, és ezt nyögik ma is a volt jugoszláv országok. A háború hosszú ideig kitörölhetetlen kép.
Alba Hyseni tizennyolc év után nemrég a magyar állampolgárságot is megkapta. Igaz, sokáig ő maga nem igényelte, a barátok győzködték: ennyi év után már „illik”.
– Itt visszakaptam azt, amit a háború elvett tőlem: a szabadságomat. Ezért mindig hálás leszek ennek az országnak. Engem itt, Budapesten fognak eltemetni.

Herskovits Eszter
(168 Óra, 2015. július 23.)

Aztán a szépirodalmi fordításból persze nem lett semmi (mire én felkutattam Albát, Szondi Gyuri már talált másik fordítót, akivel addigra meg is egyezett…), de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ekkor és emiatt ismerkedtünk meg. Alba pedig egy csodálatos ember. Olvasható itt a fenti cikkben is, hogy szereti a pesti kávézók hangulatát…
Mi is egy kávézóban találkoztunk először, és hosszasan beszélgettünk, csak épp nem volt kéznél egyetlenegy metrószerelvény sem, hogy hagyhattuk volna tovarobogni az „orrunk előtt”… De így is minden elment már, mire végül felálltunk, hogy no, akkor mi most indulunk.
Azok a háborús évek összekovácsolják az élményeket, egyneműsítik az élethelyzeteket. Így hát akármin mentünk is keresztül, nehéz, vagy talán egyenesen lehetetlen is tehát úgy történeteket mesélnünk egymásnak, hogy azok részleteiben ne hemzsegnének a találkozási pontok. Nekünk is, koszovói albánoknak és vajdasági magyaroknak is volt egy közös sorsunk…

Volt egy közös sorsunk

Március elsején egy új honlap tűnt fel az interneten: két, Budapesten élő vajdasági magyar író, a csókai Barlog Károly és a zentai Szabó Palócz Attila alapította a Yuhar.hu című oldalt, amely egyfajta sajátos lenyomata szeretne lenni az elmúlt évtizedek jugoszláviai magyar történetének, történelmének.

Másképp és másképp álltunk helyt vagy buktunk el a különböző szituációkban, de ma már, több évvel, vagy akár évtizeddel is később, így visszatekintve minden-minden csak elmesélendő történet, amelyek mindegyikének külön bájt, egzotikus zamatot ad az, hogy magunkra ismerünk egymás szavaiban.

Alba írta nemrég a Facebookon:

Találkoztam ma haza fele jövet egy Budapesten elő szerb származású festő bácsival és egészen spontán módon elkezdtünk beszélgetni a megállóban angol nyelven, aztán megkérdezem persze mégis maga milyen származású, azt mondta szerb, belgrádi vagyok, de itt élek a fiam miatt, miközben kimondta ezt, láttam a tekintetében, hogy pontosan érzi hogy én nem lehetek magyar, meg se vártam, hogy visszakérdezzen, hanem magamtól átkapcsoltam a beszélgetést szerb nyelvre és szerbül mondtam el neki hogy én albán vagyok ? aztán ahogy utaztunk, azt mondta: nem értem hogy mit csinál egy ilyen filozofikus szemléletű belgrádi albán Budapesten, hiszen az egész univerzumban helyt tudna állni ? azt mondtam neki, hogy biztosan nem beszél magyarul, erre beismerte, hogy nem, pedig a kilencvenes évek óta itt lakik, mondom neki, látja ez a különbség például, apró különbség kettőnk között, de itt fontos, maga is művész lelkületű, mondta, erre csak mosolyogtam, folytatta, maga érti a világot, hiszen nem véletlen, hogy éppen egy vén művész szerbbel találkozik, akivel tegnapig háborúban, haragban volt a népe, és maga meg szívesen szóba áll velem. Holnap megyek pár jó barátomhoz Bécsbe, mondta, és mindenkinek el fogom mesélni, hogy igen is léteznek filozofikus és barátságos albán hölgyek , a búcsúnál átölelt, és úgy éreztem, mintha édesapámat hagytam volna ott, testalkata és beszédformája kicsit olyan volt, szerb festő bácsi, aki egy albántól nehezen búcsúzott el… mert ez az élet… nekünk így adatott… sok komoly szenvedéssel, de rengeteg apró örömmel teli élet…

Aztán persze azonnal – mondhatni első olvasatra – megosztottam ezt a bejegyzését (mert én mindent megosztok…), és az egyik kommentelő ismerősöm egy hasonló történettel válaszolt:

2007-ben voltam Koszovóban egy helyi albán ismerősömnél. Elmesélte, hogy milyen szörnyűségeken mentek keresztül a szerbek támadásai miatt. Megmutatta azt az utat, amin keresztül a szerbek hajtották át Crna Gorába őket. Sokat beszélgettünk vele erről a témáról, egy kis idő múlva bejött egy ember és hallotta, hogy szerbül beszélgetünk a Haxi barátommal, odaköszönt és tette a dolgát az irodában. Megkérdeztem a Haxit, mondd, hogy lehet, hogy neked szerb alkalmazottad van, amikor most mesélted el, hogy min mentetek keresztül, hallgatott egy kicsit, majd azt mondta, Gyula, ez a szerb nem az a szerb, ez egy rendes ember, érted, értettem 🙂

Különböző történetek jutnak most eszembe. Akárcsak a fent idézett kommentelőnek. Az Albáéhoz hasonlóak…
De nem veszek most el ezekben. Talán csak egyet…
Amikor engem 1997-ben besoroztak a Jugoszláv Katonaságba (Vojska Jugoslavije) – amire persze még a miloševići törvények értelmében sem lett volna semmi joguk, de mit érdekelte ez, no meg persze a halasztási kérelmem akkor Apró Jóskát a zentai katonai ügyosztályon (hihetetlen magasságokból szart bele!…) –, akkor albán ember már évek óta be nem tette a lábát katonai intézménybe, a katonaság portájára, területére, épületébe. Az akkor még hivatalosan, közigazgatásilag Jugoszláviához, azon belül pedig Szerbiához tartozó Koszovóban meg főleg nem. Csak Apró Jóskát érdekelte, hogy az akkor még megmaradt ország lehetőleg legtávolabbi pontjára küldjön… De a fiatal albán fiúkat akkor már rég nem sorozták be, nem vitték katonának, féltek volna fegyvert adni a kezükbe… De igazából még rendes nyilvántartásuk sem volt róluk. (El nem tudom mondani, hogy mennyire irigykedtünk mi akkoriban ezért rájuk…) A néhány évvel korábban elhunyt, koszovói szerb származású mostohaapám helyi albán barátja azonban oda-vissza százhatvan kilométert autózott csak azért, hogy eljöjjön meglátogatni engem a kaszárnyában… És betette oda lábát! (Engem nem engedtek ki.) És hívott, és mondta, hogy ha kapok kimenőt, ha lesz szabad napom, menjek el hozzájuk, keressem fel őket, bármikor, akár bejelentés nélkül is szívesen látnak, ha bármi kell, ők segítenek…
Aztán nem telt bele sok idő, két esztendő, vagy annyi sem… De akkorra én már leszereltem, „szabadultam”, mintha börtönből lett volna, mert tulajdonképpen az is volt… Elenyésző formai különbséggel, de ugyanúgy éltem meg. A NATO-bombázások idején őket elüldözték otthonukból – mint a fent idézett kommentelő barátját –, menekülniük kellett, s édesanyám mesélte, hogy egy törökországi menekülttáborból hívta fel őt „a békés Vajdaságban”, hogy érdeklődjön, jól van-e, veszélyben van-e, nem szenved-e bármiben hiányt… S ha bármire szüksége lenne, ha bajban lenne, azonnal jelezze… Mert ő még akkor is, a saját kiszolgáltatott élethelyzetében is úgy érezte, fontosnak érezte, hogy gondoskodjon elhunyt barátjának feleségéről…
No, ennyit az emberségről!
Még most is beleborzongok ebbe a történetbe, pedig csak gyorsan el akartam mesélni…

Különböző történetek jutnak most eszembe. De ez már vidámabb. Végre valahára! Végtére is… Már budapesti lakosként lányom egyik osztálytársa és barátnője – még a Lobogó utcai általános iskolából – velünk tartott egyik nyáron, és eljött néhány napra Zentára. Nagy és végeérhetetlen társasjátékozások ideje volt ez, s hát elvittük a vendéget mindenféle, számára furcsa helyekre is… Amikor egyik nap beültünk a kedvenc zentai cukrászdánkba, a Méhecskébe baklavát és tulumbát enni, a kislány kicsit talán értetlenkedve is, de nagyon kíváncsian kérdezte: Ez most akkor magyar vagy szerb cukrászda?
Mi pedig, mintha vezényszóra tennénk, talán össze sem néztünk előtte, kórusban felnevetve mondtuk:

– Albán!

Alba zenéjét elsősorban az élveboncolást kedvelőknek ajánlom, ha másért nem is, hát elsősorban azért, mert – számomra az! Elsősorban nettó értelemben, de igazából bruttóban is számolhatunk. Rideg és kegyetlen, nemcsak a helyére kerülnek a hatására, de a helyükön is – a maguk megfelelő helyén – vannak benne a mindenféle, elsősorban a legbensőnket érintő dolgok. Olyanok is, amelyekről sohasem gondoltuk volna, hogy egyszer még egymásra találhatnak…
Írtunk már itt korábban más jellegű élveboncolásról is:

Rétegzene R-től Č-ig

Ugyan, hány cikk kezdődik azzal, hogy a szerző lebuktatja önmagát? Erre gondoltam, nem sokkal azelőtt, hogy leültem a billentyűzet elé. Meg arra, hogy lehet-e ebből a pozícióból egyáltalán majd bármi hiteleset mondani. Mert jelen írásom tárgya, hogy úgy mondjam, nem a leglényegem, nem valamiféle anyatejjel magamba szívott tudás, ami itt artikulációt követel magának.

…ez a történetünk folytatódik most az alábbiakban is, amint a lejátszóhoz görget az olvasó.
Albának valóban különleges, egyedi hangszínbe van, zenetanárának tehát nagyon is igaza volt, amikor felhívta erre az akkor még kislánykorú énekesnő figyelmét. Mintha megforgatnák a hátunkban, vagy nem is, talán inkább a lelkünkben a kést… Mert a legrejtettebb, legintimebb érzelemvilágunkra hat. Arra a rétegre, amelyről nemcsak, hogy nem szívesen veszünk tudomást, de arra meg aztán végképp nem számítottunk, hogy erre egyszer majd bárki is rátapinthat még az életben. Vagy előtte. Vagy utána. Vagy bármikor. De mindegy is…
Akármikor történjék is, csak felkészületlenül, csak váratlanul érhet bennünket.

Ritka pillanat.
Mintha szellemidézésen ülnénk – amelyen minket idéznének meg holmi vadidegen, ismeretlen médiumok hatalma által. Pedig ott vagyunk az asztal mellett, még meg sem melegedett a szék alattunk…
A kétségek ezen a szinten már teljesen kiélezettek. S ugyanakkor égetnek is. Megégetnek testet és lelket, fejünkre olvassák a közhelyeinket, a közhelyességeinket, s csak a gyengeségeink menthetnek meg bennünket attól, hogy farkasszemet nézzünk megidézett valónkkal.
Ritka pillanat.
És a legfurcsább, legszürreálisabb találkozás önmagunkkal.

Különböző történetek jutnak most eszembe. Köztük az is, hogy – szerencsére! – Alba zenéjére mások is felfigyeltek. Nagyon örültem például, amikor az idén márciusban egy interjúban, ha csak egy felsorolásban is, de Kárpáti Dódi bácsi is megemlítette őt egy interjúban, amelyik az azóta már megszűnt Magyar Nemzet című napilapban jelent meg. Idekészítettem most ezt is még a számítógép mellé, s igazán illik is mai összeállításunk végére…

Miért van tetőcserép egy zenésznél?
Születésnapi koncertjére készül a Quimby „őrült művésze”, Kárpáti Dódi

Április 23-án, a MOMkultban ünnepli hatvanadik születésnapját a Quimby trombitása, énekese és szövegírója. Kárpáti Dódi muzsikustársai és saját zenekara mellett olyan vendégművészekkel lép színpadra, akikkel még sosem zenélt együtt.

● Az interjúra hozott a táskájában egy könyvet a dadaizmusról, meg egy tetőcserepet.
− Ezek emlékeztető tárgyak. A dadaizmus már gyermekkoromban megragadott, a könyv azóta is sokfelé elkísér. Egy dadaista alkotó, bármihez ér, az játékká válik, semmit nem arra használ, amire eredetileg kitalálták. Az egész gyerekkorom ezzel telt: mindent máshogy használtam, mint amire való, persze tönkre is mentek dolgok a kezemben. Éppen így volt a trombitatanulással is: elsősorban azokat a művészeket figyeltem, akik valami mást csináltak, számomra különleges hangokat csaltak elő a hangszerükből.

● A tetőcserepet még mindig nem értem.
− Gyerekkori barátommal, Vasvári Pállal együtt kezdtünk el zenélni. Ő később a jazztanszakra ment, kiváló basszusgitáros lett, néhány éve halt meg. Tinédzserként följártunk egy ház tetejére. A Balzac utca környékén laktunk, gyönyörű volt onnan a kilátás a Dunára és a Belvárosra. Felvittünk magunkkal egy üveg bort, beszélgettünk és művészeti könyveket néztünk. Egy idő után abba kellett hagyunk a mászkálást, mert a házmester szólt a körzeti megbízottnak. A cserép erre az időre emlékeztet, persze nem annak a háznak a tetejéről való. Vittem oda egy altfurulyát is magammal, amin autodidakta módon tanultam meg játszani.

● Egy muzsikuscsaládban hogyan tudta megúszni a zeneiskolát?
− Édesanyám, Riszner Edit valóban nagyszerű zongorista volt, de fel kellett hagynia a pályával. Úgymond osztályidegenek voltunk: anyai dédapám ugyanis, Riszner József zenepedagógusként és iskolaigazgatóként Jászberény kulturális életét egyengette. A szüleim rengeteg zenét hallgattak, Wagner-operákat, jazzt, leginkább a húszas–harmincas évek táncdalait, úgyhogy nem kellett sokat rágni a szüleim fülét, amikor tizenhat évesen azzal álltam elő, hogy trombitálni szeretnék. Csak annyit láttam, Tomsits Rudolf nyomogat három billentyűt, és nagyszerű dolgokat játszik.

● Látszólag nagy kerülővel érkezett a zene világába.
− De csak látszólag. Kreatív képzőművészetet tanítottam, amiben benne van a klasszikus rajz és a festészet is – a tanításba pedig ugyanúgy igyekeztem ötleteket, gondolatokat belevinni, mint mondjuk a zenélésbe. Most is úgy zenélek, ahogyan festek: arra törekszem, hogy semmit se rutinból tegyek. A képzőművészeti főiskolára már tanárként jelentkeztem, háromszor is, de nem jött össze − végül az iparművészetin szereztem meg a másoddiplomát. Közben alkottam, és szépen adogattam be a tárlatokra a képeimet. Aztán 1991-ben az Andersen lett az első nagy zenei ambícióm, majd kilenc évvel később a Quimby: fantasztikus volt azt érezni, hogy az irodalom és a képzőművészet szépen együtt tud működni a zenével. Egyébként a mai napig festek: a Kárpáti Dódi Priváti Projekt legutóbbi lemeze, a Tak-Tak borítóján is az én képem részletei vannak. Most egy sorozatot csinálok, ami valószínűleg a dekorációja lesz ennek a születésnapnak.

● A trombitálás kemény fizikai munka, a szimfonikus zenekaroknál korábban mehet nyugdíjba egy rézfúvós. Ön hogyan tartja karban magát?
− Trombitáláskor az egész test dolgozik, a lábtól a fejig. A zenészlét velejárója viszont az éjszakázás, az ide-oda rohangálás, rengeteg olyasmi van, amitől csak lefelé mennek a dolgok. Azt ugyan nem állítom, hogy vigyáznék magamra, de hogy bírjam a tempót, bokszleckéket veszek egy nagyszerű edzőtől, Micskó Sándortól. Nem nagyon kesztyűzöm, de minden mást csinálok. A boksz és a trombitálás között egyébként sok a hasonlóság: a levegővétel, a ritmus, a helyzetfelismerés, a reflex terén is.

● A születésnapi koncertjén csupa „nehézsúlyú” muzsikus lép fel. A vendégzenészeknek mi alapján küldte a meghívót?
− Néhányukat a GetCloser Concerts vezetője, Kleb Attila ajánlotta a figyelmembe. Erik Truffazzal már játszottam együtt: olyan élmény volt, mintha egy borzasztó erős motor lett volna a színpad alatt, ami iszonyú energiával dolgozik. Szerencsére a saját zenekarommal is hasonló a helyzet. Barabás Lőrinc trombitást hosszú évek óta hallgatom, vannak hasonló vonásaink: ő is a jazz egy bizonyos saját rendszerét építi fel a zenéjében. Bődületesen erős a lengyel jazz: Paweł Kaczmarczyk zongorista muzsikájával egy fotográfus barátom, Jarek Wierzbicki ismertetett meg. Ő szinte nem is hangokat játszik, hanem gondolatokat. Frankie Lato játékát is sokat hallgattam, szerintem ő a legjobb magyar jazzhegedűs, egyszerűen itt a helye. Az albán–magyar énekesnő, Alba Hyseni munkásságát szintén régóta ismerem. Kerülgettük már egymást egy ideje, zenei rokonlelkek vagyunk, s feltehetően nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor együtt zenélhetünk.

● Tulajdonképpen egy erős jazzkoncertre kell készülni, amin a Quimby is muzsikál.
− Még szép, hogy ott lesz a Quimby: így van együtt a család.

Tölgyesi Gábor
(Magyar Nemzet, 2018. március 7.)

Különböző történetek jutnak most eszembe. De a többit immár későbbre hagyom. Aki végighallgatja itt alább a lemezt, talán érti is majd, hogy miért…
Persze ez itt nem afféle vörösfarok-féle kinyilatkoztatás akart lenni, inkább csak reménykedem, hogy nem lőttem nagyon mellé. Meg persze abban is, hogy szép számmal adódnak majd, akiknek ez a zene legalább ugyanennyit, vagy talán még többet is jelent.

Az Inner Mission című album anyagát most Alba Hyseni engedélyével közöljük.

Hozzászólások

hozzászólás