1919,  Interjú,  Ínyencség,  Irodalom

Gróf Azúr Isten kalandozásai a bánáti rónaságban

A fennmaradást nem a próbálkozások sikere, hanem folyamatossága biztosítja

A dél-bánáti Lázárföld, vagy szerb nevén Lazarevo (Лазарево) – egykor régen németül még nevezték Lazarfeldnek is, de ez már rég a múlté –, akkor szerepelt a legutóbb a szagalcímekben, a híradásokban és a különféle, köztük a nagy, rangos, elismert és mérvadó nemzetközi lapok címlapján, amikor 2011. május 26-án itt fogták el Ratko Mladić tábornokot, a boszniai szerbek polgárháborús főparancsnokát, háborús bűnöst, a srebrenicai mészárlás egyik legfőbb felelősét, akinek ezrek és ezrek élete szárad a lelkén. Nagy szerencse hát, hogy ártatlannak vallja magát… Megkockáztatom azonban, hogy még a környékbeliek is meglepődtek, amikor hallották a híradóban, hogy van itt (ott…) a közvetlen közelükben egy ilyen nevű település. Saját szempontomból: én is csak azért tudtam róla homályosan, mert egyszer egész más úti céllal, de átkocsikáztam rajta…

Lázárföld. Amennyire a távolról sem bőséges adatanyagból kihámozhatjuk, úgy tudjuk, hogy túl népes sohasem volt ez a falu, viszont az a nagyjából ezernyi ember, aki itt élt, legalábbis a második világháború végéig, javarészt német volt. Így hát nem kell meglepődnünk azon sem, hogy 1945 márciusában szinte a falu teljes lakosságát a rezsőházi internálótáborba hurcolták a partizánok.
Azóta meg hát lakja, aki lakja…

Ahogyan Fehér Kálmán fogalmazott versében:

„Ne gyere vissza oda,
Ahol a szülőfölded is
Már mások otthona”

Ezzel kapcsolatban bővebben lásd még korábbi cikkünket:

A Cifra világban még az istenek is korán kelnek

Egy régi Magyar Szó élőújság jut eszembe gyermekkoromból, tehát valamikor a nyolcvanas évek elejéről-közepéről, amelyre apró kis csitriként még édesapám vitt el Zentán a színházba. Az Euzsénba, ahogy szülővárosomban mondták akkoriban… (Ma már ritkábban hallom ebben a formában, de könnyen lehet, hogy ez csak azért van, mert mostanában ritkábban vagyok otthon…)

Lázárföld mai címere (Forrás: Wikipédia)

Lázárföld. Fontos lehet tehát első lépésben a földrajzi helymeghatározás. Ha egyszer már itt járunk, milyen irányba induljunk tovább? Becskerektől alig tizenhárom kilométernyire (sőt, a Wikipédia ezt tízre szűkíti…) rejtőzködött nagyjából egy évtizeden át (kicsit talán tovább is, ki tudhatja az ilyeneknél pontosan a beavatottak, vagyis az őt rejtegetők és őrző-védők szűk körén kívül…) egy tömeggyilkos háborús bűnös. De Újvidék is csak hatvanhárom kilométerre van innen, Zenta valamivel távolabb, száztizenhármat számolunk odáig, Szabadkáig pedig még többet, egy híján százhatvanat, vagyis távolról sem kereken – de annál pontosabban! – százötvenkilencet. Belgrádig nyolcvanhét és felet, Nišig háromszázhuszonötöt, Podgoricáig ötszázötvenegyet, Prištináig ötszázhuszonegyet, Szkopjéig hatszáznégyet, Zágrábig négyszázötvenegyet… S mindezt közúton! Szarajevóig háromszázötvennyolcat (nofene, nem is gondoltam volna, hogy a bosnyák főváros közelebb van ide, mint a horvát…), Ljubljanáig hétszázhatvanat, és igen, Budapestig pedig háromszázhatvankettőt. Tehát egyáltalán nincs messze! Úgymond: senkitől. Bármelyikünktől, egyikünktől sem. Mintha csak itt lenne a szomszédban… Mindnyájunkat egyformán érint tehát, ami ott történik. De a legfontosabb adat talán mégis az, hogy Srebrenica kétszáznegyvenöt kilométernyire van innen…
Még ha nem is verte fel a helyiek, az egykor volt lázárföldiek álmát a lemészárolt ártatlan áldozatok kétszáznegyvenöt kilométernyi távolságból ideszűrődő jajveszékelése, halálhörgése, könyörgése, rimánkodása az életéért…

Ratko Mladić (a kép jobb szélén) Srebrenicában – Avagy: a legismertebb lázárföldi lakos mielőtt még lázárföldi lakos vált volna belőle

Lázárföld. Számottevő magyar lakossága tulajdonképpen soha nem is volt a településnek. Amikor a falu névadója, az écskai Lázár Lukács 1809-ben kolóniát alapított itt és azonnal római katolikus templomot is építtetett a híveknek, még javarészt németek lakták, az összeírás szerint ezerkilencszázegyen. Aztán meg, ahogy eltelt időközben száznál is több esztendő, 1935-ben már ezerkilencszáznyolcvanhárom német katolikus hívőt számoltak itt össze, s javarészt az ő sorsuk pecsételődött meg a partizánok megérkezésével néhány évvel később a rezsőházi internálótáborban. A második világégés után azonban a falu lakossága – tulajdonképpen egészen a kilencvenes évek délszláv polgárháborúinak kezdetéig – növekedni kezdett, s lassan, de biztosan három és félezerig emelkedett. Majd következett az újabb, ugyancsak lassú, s ugyancsak biztos (és egyenes irányba mutató…) leépülés, ahogy tulajdonképpen minden más is leépült abban a miloševići államban… A legutóbbi népszámlálás alkalmával, 2011-ben kétezernyolcszázhetvenhét lakost írtak itt össze, tehát csaknem hatszáz ember tűnt el a faluból, ki így, ki úgy.
Magyarnak 2011-ben már csak negyvenen vallották itt magukat – németnek egy fő.

Számolgassunk egy kicsit, mintha matekórán lennénk. A Torontál című lap 1922-ben írt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság lakosságának nemzetiségi összetételéről, a cikket nemrég tette közzé Roginer Oszkár a legnépszerűbb internetes közösségi portálon, nekem pedig ez most pont kapóra jön:

Az SHS. királyság lakossága, Torontál, 1922 (Forrás: Roginer Oszkár Facebook-oldala)

Ebből azt láthatjuk, hogy a királyi Jugoszláviának csaknem tizenkétmillió lakosa volt, közülük pedig több mint félmillióan, vagyis közel hatszázezren éltek Bánátban. Annak az országnak, ugye, akkor még egészen más volt – még ha erről manapság már hajlamosak is vagyunk rendre megfeledkezni – a területi felosztása, illetve a közigazgatási, politikai földrajzi struktúrája, mint a későbbi, titói államnak. Vajdaságot tehát nem említettek a területi bontásban, Bánátot önálló egységként kezelték, Bácskát és Baranyát pedig ekkor még egybe számították a csaknem nyolcszázezer főnyi lakosságszámával.
Érdekesek itt még a népsűrűségre vonatkozó adatok is, de ezeket most nem elemezzük külön.

Mindezt azonban szépen kiegészítik egy másik publikáció adatai:

Forrás: Roginer Oszkár Facebook-oldala

Ebben a cikkben már egységes földrajzi meghatározásként kezelik Vajdaságot, és háromszáznyolcvanezer magyarról, háromszázhúszezer németről tudnak. Országos szinten fordulnak meg az arányok, ott ugyanis már a németek kerültek túlsúlyba velünk szemben. Magyarból már csak nagyjából harmincezernyi hiányzott ahhoz, hogy elérjük a félmilliós lélekszámot, a németek viszont – elsősorban a horvátországi jelenlétüknek köszönhetően –, ha csak tizenkétezerrel is, de meghaladták azt.
A népesség vallási megoszlásából azt láthatjuk, hogy a pravoszlávok voltak túlsúlyban már a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság lakosságában is – öt és félmillió fő – a négymillió-hétszázezernyi római katolikussal szemben. Ez főleg olyan szempontból érdekes, hogy ebben a bontásban a szerbek voltak elsősorban a görögkeletiek (a macedónokkal akkor még nem igazán törődtek…), míg a katolikusokhoz tartoztak, egyfajta sajátságos kisebbségként a kisebbségben, a horvátok és a szlovének mellett a magyarok és a németek is. Számottevő volt még az országban a csaknem másfél milliónyi iszlám vallású polgár, s így a „nagyok” mellett gyakorlatilag eltörpült a kétszázezer főnyi protestáns közösség és hatvanezres jugoszláv zsidóság.

Lázárföld. Ma már tehát tulajdonképpen egy szerb falu, a korabeli német lakossága szinte teljesen lecserélődött. És ez a sajátságos lakosságcsere, ugye, nem is elsősorban a magyarokra vonatkozik, hiszen belőlük sohasem volt itt túlzottan sok, főleg annyi nem, hogy többségi nemzetet képezhettek volna bármikor is a település történetében. S aztán meg mégis… Annyian azért mégis voltak (lehettek…), hogy szükségét érezzék egy saját lap, egy helyi újság elindításának. És volt bennük annyi erő, energia, elszántság, hogy komolyan bele is vágjanak, s meg is valósítsák ezt az adott pillanatban környezetidegennek, merészségnek és őrültségnek tűnő elképzelést – talán épp a lehető leglehetetlenebb történelmi léthelyzetben, amit ehhez a próbálkozáshoz találhattak, választhattak volna maguknak. A Lázárföldi Futár ugyanis 1919 novemberében indult, s mint Várady Tibor, aki a tavalyi Ünnepi Könyvhétre megjelent Libatoll és történelem című kötetében elsőként foglalkozott vele, s tulajdonképpen ő „hozta be” ezt az újságot, ennek a rég elfeledett lapnak az emlékét a vajdasági magyar sajtótörténetbe, feljegyezte róla: „…nem maradt meg (nem is nagyon maradhatott) a vajdasági/délvidéki magyar köztudatban”.
A Lázárföldi Futárral foglalkozó részleteket az Itt című fejezetben, a Negyedik mozaikdarab közcím alatt találhatjuk meg a könyv hetvenkettedik oldalán. A szerző a kötet megjelenése előtt, a  Hitel című folyóirat 2017. júniusi számában tett közzé részleteket. A könyvet ajánljuk mindenkinek a figyelmébe, a folyóiratba kiemelt részletet pedig akár itt is átlapozhatják olvasóink:

A Lázárföldi Futárt a jelezett részletekben Várady Tibor az alábbi kontextusban említi:

„A cím mellett ott állt a körültekintő megfogalmazás, hogy megjelenik »havonta 1x vagy 2x«. Két számot találtam, az egyik keltezése 1919. nov. 19., és oda van írva, hogy »1 sz.« (vélhetően első szám), a másikon a dátum 1920. február 5., és ez az »5. sz.« Nem tudom, hány szám jelent meg. A lap kézzel van írva fekete és kék tintával. Vannak benne rajzok és hirdetések is. Az első számban egy hirdetés szerint:

»RIKKANCSOK felvétetnek a Lázárföldi Futár kiadóhivatalában, Hunyadi utca 72.«

A szöveg mellé oda is rajzoltak egy rikkancsot. Valószínűleg inkább tréfa volt a rikkancs-hirdetés. Ezt a feltételezést támasztja alá az 5. számban megjelent közlemény, mely szerint:

»MIVEL sokszorosító gépünk még mindig nincsen üzemben, s a FUTÁR csak 1 példányban jelenik meg, kérem az olvasás után visszaszármaztatni a kiadóba.«

A cím alá oda volt írva, hogy »Szerkeszti Dr. [kétségeket hagy a kézírás, nem biztos, hogy Dr., lehet, hogy Gr.] Aköz Vélemény, felelős érte Gróf Azúr Isten«. (Ha Azúr Isten gróf, lehet, hogy Aköz Vélemény is Gr. – tehát gróf –, de lehet az is, hogy Aköz Véleményt a plebejushoz is köthető doktori cím illette meg.)
A Lázárföldi Futár 5. száma elsősorban egy álarcosbállal foglalkozik, melyet 1920. január 17-én tartottak a lázárföldi magyarok. (Arról a Lázárföldről van szó, ahol 2012-ben boszniai telepesek egységesnek és biztonságosnak vélt körében fogták el mégis Ratko Mladićot.) Az álarcosbálról szóló tudósítás így indul:
»A természet ünnepi díszbe öltözött, napsütéses szép januári délután volt. A szél szinte tavasziasan lengedezék és suhant el a fák csupasz ágai között, néhol be-be zörgetett egy-egy ablakon, ahol izgatott lányokat látott…«
Az első szám első oldalán van egy »Politika« című rovat, és ebben egy rövid írás (vagy inkább hirdetés):

A SZERBEK KIVONULNAK BÁNÁTBÓL!
Vígjáték 5 felvonásban
Itt először!          Itt először!
Kezdete és vége bizonytalan
A zenét Szvírátz karnagy és közkedvelt zenekara szolgáltatja.

Ez alatt 5-10 centi üres hely következik, majd a megjegyzés – »zensura törölt«.
Erről a politikai talapzatról több irányba is el lehetne indulni. Fel lehetne például vetni, hogy az első Trianon-tagadók (1919. nov. 19-én íródott a szöveg) nem Délvidékben, hanem Bánátban gondolkodtak (és a cenzúrát kissé németesen írták). Aztán itt van a »Szvírátz«. Nyilván a zenészt jelentő szerb szó az alap, de a magyar felé ferdítve, és magyarul megmosolyogva. Gyermekoromban éreztem (bár nem egészen értettem) egy-egy magyar társaságban kimondott szerb szóban ezt a beépített mosolyt. A dolgok akkor alakulhattak, amikor a szerb nyelv kisebbségi nyelv volt még (itt). Egy-egy szó átvétele akkor nem a hivataloshoz való igazodást jelezte. Azok a magyarok is, akik viszonylag jól beszéltek szerbül, megmaradtak a magyar akcentus és magyar nyelvi elvárások mellett, amikor lokális különlegességként beemeltek a magyar nyelvbe egy szerb szót.
Más részletek mellett is meg lehet állni. A […] Lázárföldi Futárban is sok a humor. Szeretem Karinthyt, régóta megragadt bennem egy mondata: »A humor a teljes igazság.« Innen talán arra lehetne indulni, hogy valószínűleg a humor vésőjével lehet a legkönnyebben rést vágni a valóságot elfedő képletek falán. De […] a Lázárföldi Futárban nem igazán erről van szó. A humor cinkos összenézést is jelent, és erősíti az összenézők közösségét. »Ezek mi vagyunk.« És ezen a ponton nincsen semmilyen helyzeti hátránya a kisebbségi közösségnek. Amint Mark Twain mondja: The secret source of Humor itself is not joy, but sorrow. (Magának a humornak a titkos forrása nem az öröm, hanem a bánat.) Itt nem vagyunk hátrányban. Meg aztán ha arról van szó, hogy kivonul-e egy hadsereg, nem igazán egyenlő a többség és a kisebbség befolyása – de egy vélt kivonulással ugyanúgy el tud játszani a kisebbség is, mint a többség.
A Lázárföldi Futár első száma egy táncmulatság részleteiről is tudósít. Közli, hogy egy »egyén taszít, lök és teremt magának helyet a táncolók csoportjában – most megállt – ahá Eisler Miska!«. Aztán felbukkan Eisler Béla szívspecialista is a táncosok között, aki társaival együtt majomszigetet alakít. »A zene szól, benn az élet tombol, kinn esik a hó…«
A kisebbségi életről nem mondhatnánk el igazán, hogy tombol. Már régen nincsen […] Lázárföldi Futár, nem hozott tartós sikert sok más próbálkozás sem. Sok mindennel próbálkoztunk. Azt hiszem, a fennmaradást nem is annyira a próbálkozások sikere biztosítja, hanem a próbálkozások folytatása.”

(A kölcsönvett részleteket ezúttal nem a kötet, hanem a folyóiratpublikáció szövegváltozata alapján idézzük.) 

Várady Tibor: Libatoll és történelem, Forum Könyvkiadó, 2017

Várady Tiborról olvashattak már honlapunk látogatói egy korábbi anyagunkban is (sőt, akkor már a hangját is hallhatták…), amelyet itt érhetnek el:

A kérdőjel kiegyenesedésének pillanata

Az utcán voltunk 2000 októberének első napjaiban, Slobodan Milošević ellen tüntettünk az elnökválasztás eredményeinek meghamisítása miatt. Mi akkoriban a családommal Zentán éltünk, én Szabadkán dolgoztam, a Gyermekszínház társulatának tagja voltam. De a forradalom, vagyis a tüntetések napjaiban nem voltak előadásaink, így hát nem kellett bejárnom sem.

Várady Tibortól kaptuk meg most mi is a Lázárföldi Futár két számának korabeli, eredeti, s minden jel szerint egyetlen fennmaradt példányát a Yuharon való publikálására, feldolgozásra. Ezúton is köszönetet mondunk érte!

Amikor átlapoztuk a régi újságokat, természetesen elsőre mi is a Várady Tibor által már kiemelt érdekességekre, turpisságokra lettünk figyelmesek, ezek keltették fel leghamarabb az érdeklődésünket. Karakán és heroikus lapkészítésre vall a felhívás: „Mivel sokszorosító gépünk még mindig nincs üzemben s a Futár csak 1 példányban jelenik meg, kérem azt olvasás után visszaszármaztatni a kiadóba!” (Lásd nyitóképüket!) Folytassuk aztán a kiadvány küllemével. Eltekintve attól, hogy a levélpapír méretéhez képest túl nagy, vagyis valóban újságformájú lapokra készült (amelyeket a háborús körülmények között nem is lehetett mindig egyszerű beszerezni; főleg nem félreeső faluhelyen…) kézírásos szövegeket olvashatunk – pedig az adott korban már rég elérhető lett, vagy legalábbis lehetett volna a megfelelő nyomdatechnika –, a Lázárföldi Futár kivitele mégis meggyőző, vagyis nyilvánvalónak tűnik, hogy nem egy diákcsínyről, nem egy saját célokra vagy akár játékból, viccből készült periodika példányait tartjuk a kezünkben. Hanem valódi, igazi újságot. A lapjai gondosan vannak összeillesztve, ami különösen érdekes a hatoldalas első szám esetében (nyolc oldalt, ugye, sokkal könnyebb, egyszerűbb összeilleszteni, mint néggyel nem osztható számút…), a szakszerű kivitelezés pedig arra utal, hogy készítője, kiadója nemcsak kedvtelésből foglalkozott ezzel, hanem valóban jártas is volt a (könyv)kötészetben. Az időközben eltelt csaknem száz év, mint a nagybetűs Idő, no meg persze az olvasás, lapozgatás rajta hagyta a jól látható, jól kivehető nyomait, de tulajdonképpen épp ez segít bennünket abban, hogy a szakadások, a felfeslések mentén megfigyeljük a kötőmester ügyes megoldásait. A ragasztás a gerincben takarva van,  a ma már kilógó szálat visszaillesztve a helyére, megfigyelhetjük azt is, hogyan rejtette ezt el az olvasó szeme elől. S ügyességét dicséri továbbá az is, hogy bár az összefogó szál hosszú csíkban kilóg ebből a példányból, az újság testén ez egyáltalán nem érzékelhető, még ebben az állapotában is stabilan és biztosan tarja egyben annak oldalait.
Ránézésre tehát valódi újságot tartunk a kezünkben, amely komoly szándékkal készült.
Nézzük a továbbiakban a Lázárföldi Futár „tördelését”. Szövegeit két hasábon helyezték el, a címeket nagy betűkkel, középre zárva „szedték”. Néhány szöveg első szavát – mint afféle címszavakat – aláhúzással emelték ki; ezeknek az írásoknak nincs külön címük. A rajzos hirdetéseket az oldalak aljában helyezték el, minden esetben csakis az egyik hasábon. Elmondhatjuk tehát, hogy kézírásos kivitele ellenére a Lázárföldi Futár tulajdonképpen mindenben igyekezett megfelelni az újságokat akkoriban jellemző tipográfiai szabályoknak és bevett megoldásoknak.

Hirdetés a Lázárföldi Futár első számának címlapján

Miért mondtuk kicsivel fentebb, hogy a korabeli lázárföldiek talán épp a lehető leglehetetlenebb pillanatban vágtak bele az újságkészítésbe?

Miért volt ez a pillanat annyira „lehetetlen”?
Talán azért is, mert a Lázárföldi Futár első száma 1919. november 19-én jelent meg, egy olyan időszakban, amikor régiónkban szinte még minden bizonytalan volt. Az emberek – akárcsak a lap szerkesztői – nem tudhatták még teljesen biztosan (habár sejtéseik/sejtelmeik lehettek…), hogy mi vár rájuk, mi lesz a sorsuk a nagyhatalmi huzavonában, a területek feletti osztozkodásban. Lássunk csak még néhány dátumot, amolyan matematikusi jelleggel, ami ezt alátámaszthatja. Az első világháború „hivatalosan” 1918. november 11-én ért véget (persze, csak amennyiben bármit is hivatalosnak tekinthetünk ilyen értelemben…) a compiégne-i békekötéssel, legalábbis így tanultuk az iskolában. Ezzel azonban távolról sem zárult le a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság időszaka. Sőt! Hiszen a szerbek addigra már bevonultak Bánátba, és úgy tervezték, hogy ott is – ott is! – maradnak… Az első, közösnek mondott délszláv ország Szlovén–Horvát–Szerb Állam (Država Slovenaca, Hrvata i Srba) néven, zágrábi központtal addigra már megalakult 1918. október 29-én, vagyis az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésével, összeomlásával egy időben, még ha ennek (a neve ellenére sem…) Szerbia nem volt a része. Ellenben Vajdaság igen! Még ha a korabeli Vajdaság területi kiterjedése nem is volt azonos a mostanival… Mondom én, hogy kusza viszonyok uralkodtak akkoriban vidékeinken, csak a kiszámíthatatlanság volt bizonyos. Azt pedig már csak az érdekesség kedvéért idézem most ide, hogy ennek a rövid életű államalakulatnak, amelyik aztán 1918. december 1-én már el is tűnt a térképekről, egy bizonyos Ante Pavelić volt az egyik államfő-helyettese (a kettő közül…), akit nem szabad összetévesztenünk azzal az azonos nevű politikussal, aki a második világháború idején létrehozott Független Horvát (báb)Állam vezetője volt.
Magyarországon pedig időközben lezajlott a Tanácsköztársaság százharminchárom napos rémuralma, ezt 1919. március 21. és augusztus 1. között jegyzik a történelemkönyvek. Ennek fennhatósága azonban Vajdaságra nem terjedt ki…
Nomármost, egy évvel korábban, a még ennél is rövidebb életű Szlovén–Horvát–Szerb Állam sorsát az pecsételte meg, hogy 1918. november 24-én Szerémség, majd másnap, november 25-én pedig a korabeli Vajdaság is kivált belőle és csatlakozott a Szerb Királysághoz. Tehát – mint láthatjuk is – az adott helyzetben még a délszláv államalakulatok is rivalizáltak egymással annak tekintetében, hogy kié lesz a dominancia az eltervezett, akkorra már megálmodott és megalapozott majdani közös országban. Nemhogy még a nagy hirtelenjében kisebbségi sorba került magyarok sejthették, vagy befolyásolhatták volna sorsuk alakulását… Mellesleg pont ezt a napot, november 25-ét, az említett területek Szerbiához való csatolásának évfordulóját szeretné mostanság  a Szerb Haladó Párt Vajdaság hivatalos ünnepnapjává tenni. Az egykor volt lázárföldiek pedig minden bizonnyal lesütött szemmel lesnék, nehogy ebben a tervükben sikerrel járjanak…

Erősen fagy – esik a hó

Végre! Ez a szó hagyta el minden ember ajkát, aki e hó 17-én reggel, kibújva jó meleg ágyából, a künn kavargó hópihék élénk csatározását pillantotta meg.
Végre! hangzik az iskolába járó gyermekek ajkáról: „Ma hólabdázunk!” Végre! mondja a korzózó hölgy s az aszfaltbetyár: „Nem fröccsen sár gondosan kifényesített cipőnkre!”
Végre! rebegi meghatott ajkakkal az összejöveteleket tartó háziasszony, kinek ilyenkor egy fél tucat seprője keserüli meg a lucskos időt, a surlókefékről nem is szólva, melyeknek segítségével alig képesek a szoba padlójára rétegekben rátapadó sárkérget eltávolítani. Persze, ezt a vendégek jutalmul – az elsőrangú szórakoztatásért rakják a háziasszony vagy kisasszony piciny lábai elé. És – végre! leheli az ifjú szerelme tárgyának a fülébe, ki érzi s tudja, hogy ha kívül egy-egy sápadt hópihe kacag be az ablakon, akkor jobban esik a halkan duruzsoló kályha mellett összebújni – ilyenkor jobban kipirul a női arc – fényesebb a szem – erősebb a kar – melegebb a csók.

(Lázárföldi Futár, 1919. november 19.)

Bácska, Bánság és Baranya 1918-ban. Ennek a három régiónak a Szerbiához történő csatlakozásáról döntöttek a küldöttek Újvidéken, 1918. november 25-én (Forrás: Wikipédia)

Ahogy az adott pillanatban a történelmi helyzet is az volt, úgy a korabeli forrásaink, mintha csak lenyomatai lennének az adott szituációnak és a körülményeknek, ma is kiszámíthatatlanok, sokszor tűnnek kifürkészhetetleneknek, és egyik a másikával összeegyeztethetetlennek (hiszen, ami egy adott kor zavaros helyzetében keletkezett, az az utókor szempontjából, ha lehet, egy fokkal még zavarosabb, még bizonyatalanabb és áttekintehetlenebb, nagyon résen kell hát lenni, ha értelmezni szeretnénk…), a viszonyulást és a terminológiát persze nagyban meghatározta/meghatározza az is, hogy „melyik oldalon” vagy éppenséggel milyen nyelven keletkezett egy-egy dokumentuntum, egy-egy szerződés, vagy akár csak egyik-másik teljesen privát, magánjellegű, családias naplófeljegyzés. Ezt az egy hónapnyi államalakulatot ugyanis más dokumentumok persze jegyzik Szerb–Horvát–Szlovén Állam (Država Srba, Hrvata i Slovenaca) néven is. S eltérő a későbbiek tekintetében annak az értelmezése is, hogy ez egyesült a Szerb Királysággal, vagy beolvadt abba… A kettő között azonban főleg jogi értelemben hatalmas a különbség! Hiszen más a jogfolytonosságnak a konkrét esetben alkalmazandó szabályrendszere akkor, ha ennek az első délszláv államnak az „egyenes ági” folytatása az SZHSZ Királyság, s egészen más, ha ez utóbbi hivatalosan a korabeli Szerb Királyság nyomdokaiba lépett…
Mindennek a lényege számunkra most azonban mindenképp az, hogy 1918. december 1-én létrejött a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca), s ezzel kapcsolatban aztán már nem rakták más sorrendbe az érintett népneveket a különböző forrásokban… Az új országnak pedig része volt a mai Vajdaság teljes területe, Szerémséget is beleértve, akárcsak a ma már Horvátországhoz tartozó baranyai régió. A Lázárföldi Futár szempontjából pedig különös jelentőséggel bír, hogy ide sorolódott a mai Bánát területe is.
Viszont a trianoni békediktátumot akkor még messze nem írták alá, s a Tanácsköztársaság feltűnése csak tovább fokozta a helyzet zavarosságát, egyúttal pedig elodázta a rendeződést. Végül aztán 1920. június 4-én kötötték meg a békeszerződést, amely olyan határokat rögzített, amelyek, eloszlatva (vágy)álmaikat, rácáfoltak az addig még talán reménykedő bánátiak – és bácskaiak és szerémségiek és baranyaiak – minden elvárásaira.
Így tehát teljesen logikusnak tűnik, hogy 1919. november 19-én, a Lázárföldi Futár első száma megjelenésének napján, akkor már a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságoz csatolva, de még a trianoni békediktátum aláírása előtt, tehát az adott helyzetet messze nem szentesítő viszonyok mellett, a korabeli lázárföldiek még hihettek, bízhattak abban, hogy az előállt szituáció nem marad fenn tartósan, s előbb vagy utóbb, de „A szerbek [tényleg] kivonulnak Bánátból”, ahogy a fentebb látható illusztrációnkon is írták. Még, ha volt is ennek egyfajta tragikomikus mellékzöngéje, áthallása is – öt felvonásban…
Már amennyire a különösképp lehetetlen történelmi pillanat és a vele járó körülmények megengedték.

Pályázati hirdetmény

A Lázárföldön megüresedett írnoki állásra pályázatot hirdetek. Mindazok, kik ezt az állást elnyerni óhajtják, kereszt-, szerelmes- és útleveleikkel felszerelt kérvényüket hozzám folyó hó 25-éig annyival is inkább nyújtsák be, mert a későn érkezőket nem fogom figyelembe venni.
Javadalmazás egy évre 21 korona, mely negyedévi részletekben fizetendő. Állami kiegészítés 9 korona és 10 évenkint ismétlődő 1-1 korona kárpótlás. Azonkívül a tollak, ceruzák és illemhelyek díjtalan használata, továbbá 20 drb tűzifa természetbeni élvezete.

Kelt 1919. nov. 19.

Főszolgabíró
(Lázárföldi Futár, 1919. november 19.)

Várady Tibor dedikációja a Libatoll és történelem című kötetében

A kötetről Markó Béla írt méltatást az Élet ÉS Irodalom című lap 2018. január 12-i számában. Ezt az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük:

A próbálkozások folytatása
(Kisebbségi stratégiák)

Trianon után szétesett egy közös magyar világ, és külön-külön keverékvilágok lettek belőle, Erdélyben a román nyelv, kultúra, mentalitás nyomai tapadtak hozzánk leválaszthatatlanul, a Vajdaságban a szerb nyelv, kultúra, mentalitás hatott az ottani magyarokra. Ennek ellenére ugyanarról a világról van szó, közös maradt a küszködés is, az identitásért folytatott küzdelem az egymást követő ideológiák – fasizmus, kommunizmus – fertőzése, és az ezekből való részleges kigyógyulás is. A Nagybecskereken magyar iskolát alapító zsidó Messinger Karolin már-már hősies és mindenképpen drámai történetének helyszíne igazán lehetne mondjuk Dicsőszentmárton vagy Szászrégen is. Minden mindennel behelyettesíthető, és majdnem minden megtörténhetett volna vagy meg is történt egy másik trianoni mozaikpadlón, Felvidék, Kárpátalja vagy Erdély földjén is.

Ha lehet, máig kerülöm azt a kifejezést, hogy „nemzeti kisebbség”. Tapasztalatom szerint így vannak ezzel általában az erdélyi, vajdasági, felvidéki vagy kárpátaljai magyar értelmiségiek. Pedig a nemzetközi jogban ez a státusunk, és a különböző európai irányelvek vagy egyezmények is így beszélnek rólunk. Viszont Romániában például a kommunizmusban nem használták a „nemzeti kisebbség” meghatározást, hanem „nemzetiségként” emlegettek minket, aminek nyilván megvoltak a politikai, sőt, esetleg jogi okai is.
Egyébként igazság szerint ez a hagyományos, tizenkilencedik századi terminus tehnicus, Eötvös József sem kisebbségi, hanem nemzetiségi törvényjavaslatot írt. Így hát, miközben gyűlölettel kell visszagondolnom a Román Kommunista Párt kisebbségpolitikájára, egy fokkal könnyebben viselem mégis azt a címkét, hogy nemzetiségi, mint azt, hogy kisebbségi, de nem hagyományőrzés végett természetesen, hanem többek közt azért is, mert kevesebben vagyunk ugyan, de ettől még nem akarjuk kisebbnek is tekinteni magunkat. Nemcsak a magyar nyelvben lehetséges ez az értelmezés, hanem több más nyelvben is szintén a „kicsi”, „kiskorú”, „jelentéktelen” szótőből származik a (hirtelen magyarítva) minoritás, franciául „minorité”, szemben azzal, hogy „majorité”, ami a „nagy”, „nagykorú”, „jelentős” szótőhöz kapcsolódik. A Ceaușescu-diktatúra bukása után kénytelen-kelletlen használni kezdtük ezt a terminológiát, mivel igazodni kellett a nemzetközi dokumentumokhoz, ha számítani akartunk valamilyen külső segítségre, de megszokni sohasem szoktuk meg. A kilencvenes évek elején voltak is – részben érzelmi, részben pragmatikus – vitáink a fogalomhasználatról. Az olyan botfülűbbnél botfülűbb javaslatok mellett, mint például a „számbeli kisebbség”, végül is a „nemzeti közösségnél” állapodtunk meg, politikai programjainkban ez a kifejezés szerepel, kivéve a Brüsszelnek vagy Washingtonnak szánt nyilatkozatokat, azokban továbbra is nemzeti kisebbségként emlegetjük a romániai magyarokat. De miért ez a szőrszálhasogatás? Nyilván azért, mert egyáltalán nem mindegy, hogyan pozicionáljuk a saját közösségünket, amikor róla beszélünk. Igaz, hogy kevesebben vagyunk, mint a románok, de nem vagyunk kisebbek. Azt is mondhatnám, hogy a román–magyar viszony Romániában nem „nagykorú” románok és „kiskorú” magyarok viszonya, sem értékteremtésben, sem társadalmi viszonyokban ilyen egyenlőtlenséget elfogadni nem lehet. Tudom, nem a szavakat kell megváltoztatni, hanem a tényeket.
Ezért tartottam nevetségesnek, amikor ugyancsak a kilencvenes években – úgy tűnik, minden fontos döntés a kilencvenes években született – a cigányokat romákra keresztelték, eladdig, hogy nálunk tulajdonképpen ma is szentségtörés cigánynak nevezni őket. A sokszor félreértett politikai korrektség torzszüleményének véltem ezt akkor is, hiszen jósolhatóan akárhányszor elnevezést lehet változtatni, ha közben a valóság ugyanaz marad. Mint ahogy gyakorlatilag ugyanaz maradt mindmáig.
Viszont ez a „nemzeti kisebbségezés” valószínűleg nemcsak a román–magyar viszony jellemzésére nem alkalmas, hanem különös módon a magyar–magyar kapcsolatokra is hatással volt, egymás megismerését is akadályozta valamiképpen. Nomen est omen! Aki kisebbségi, attól elvárható, hogy a magyar nemzeten belül is kisebb legyen. Jelentéktelenebb. Kisszerűbb. Néha talán ősibb, hagyományaiban színesebb, de amit tesz, alapjában véve nem lehet monumentális, nem lehet világraszóló. Tudunk ugyan egymásról, mi több, állítólag szeretjük is egymást, de Trianon óta nemcsak a megmaradt Magyarország csonka, hanem mi, kívülrekedtek is kicsinek látszunk egymás szemében. Amikor – már 1989 után – először jártam Szabadkán, azt hittem, egy jelentéktelen kisvárosba érkezem, és mi tagadás, meglepődve és szégyenkezve fedeztem fel „régi dicsőségünk” beszédes bizonyítékait. Tudnom kellett volna, de nem tudtam, hogy a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején Szabadka Budapest után Magyarország legnépesebb városa, valamivel nagyobb volt Debrecennél is, már akkor százezres nagyságrendű, amikor Marosvásárhelyen még alig huszonötezren éltek. Mint ahogy a szecessziós központ is talán grandiózusabb, mint Kecskemét vagy Marosvásárhely korabeli, többnyire ugyanazokat az építészeket dicsérő szecessziója. Úgy látszik, szinte észrevétlenül én is elfogadtam egy rossz hierarchiát, miszerint Magyarországhoz képest Erdély provinciális, és mivel a vajdasági magyarok kevesebben vannak, mint mi, ők még provinciálisabbak. Kisebbségben minden kisebb úgymond, a művészet is. Nagyobb közösség nagyobb kultúra, kisebb közösség kisebb kultúra. Ebben talán még valamennyi igazság is van, ha az intézményes lehetőségekre gondolok – amikor az intézmények foghíjasak, attól alkotni még lehet, de a kulturális élet sorvadni kezd –, viszont legalább a mögöttünk levő történelmet ismerni kellene, hogy lássuk, nem sorvadoztunk mindig. Nemcsak a nosztalgiázás végett kell szétnézni a múltban, hanem mert kiderülhet, hogy ma is lennének alternatívák, ma is elképzelhetők különféle kulturális stratégiák Kolozsvártól Dunaszerdahelyig, Beregszásztól Zentáig.

Várady Tibor családtörténetének II. könyvét olvasom éppen (Libatoll és történelem, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2017), és nemcsak egy másfajta múlt, hanem egy lehetséges – a ma körvonalazódóhoz képest – másfajta jövő is felsejlik előttem. A nagyapa és apa ügyvédi irattárából előkerült dokumentumokra alapozó száraz, precíz, az érzelmi kitöréseket és ellágyulásokat nyilván szándékosan kerülő, mégis hallatlanul izgalmas könyv ez. Az egykori Új Symposion egyik főszerkesztője, nemzetközi jogász, 1992-ben jugoszláv igazságügy-miniszter, egyetemi tanár és író Várady Tibor nagy empátiával rakja össze a dokumentumokból egy többé-kevésbé elsüllyedt világ fényképét, sőt, filmjét, amely itt-ott megszakad, de összességében rendkívül szuggesztív. „Míg lapozom a papírokat, kerülgetek egy logikátlan, de egyre meggyőzőbb megállapítást: ez a világ az én világom, amit nem ismerek. Talán ezért is érdekel annyira” – mondja már a bevezetőben a szerző (5.). Feszíteném tovább az ellentmondást: könyvét olvasva rá kellett döbbennem nekem is arra, hogy ez a világ az én világom is, és ahogy haladok előre lapról lapra, úgy erősödik bennem ez az érzés. Hol éppen olyan, mint az én Trianon utáni erdélyi világom, hol egészen más, de mindenképpen az enyém akkor is, amikor különbözik attól, amit ismerek. Mert kísértetiesek a hasonlóságok, és ugyanakkor rendkívül elgondolkodtatók a különbségek is.

Végtére is ez a könyv az identitásról szól egy olyan sokkultúrájú térségben, ahol lehetetlen származás, nyelv, vallás szerint osztályozni az embereket, és ezeknek a hiábavaló kísérleteknek a groteszk esszenciáját mondja el egy anekdotikus passzusban Várady Tibor, amikor arról beszél, hogy a romák miképpen különböztetik meg a körülöttük levőket: a szerbeket „háromujjúnak” nevezik, mert az ortodoxok három ujjal, a horvátokat „ötujjúnak”, mert a katolikusok meg öt ujjal vetik a keresztet, a bosnyákokat pedig „tízujjúként” emlegetik, hiszen a muzulmánok mindkét kezüket az égnek emelve imádkoznak (149.). Van hát identitásunk mindannyiunknak, de nem biztos, hogy ennek ismérvei azok a tulajdonságok, amelyeket közkeletűen ki szoktunk emelni. Az ügyvédi iratokból, beadványokból, folyamodványokból, szerződésekből, levelekből kirajzolódó, néha kerek, néha töredékes élettörténetek sajátosan szerbiaiak, ezen belül bánátiak, és egészen pontosan nagybecskerekiek, érintkezik bennük a magyar nyelv a szerbbel, a huszadik század magyar történelme is a szerb, illetve jugoszláv történelemmel, és mindebben, József Attilát parafrazeálva, ott kavarognak más, német, zsidó, román identitáselemek is. Lenyűgöző, hogy ez a kavargás az iratokból és a köztük itt-ott megőrzött újsákivágásokból mennyire hitelesen reprodukálható.
Bevallom, ezt a szinte kizárólag dokumentumokra támaszkodó krónikát lapozva gyakran volt olyan érzésem, hogy a Kárpát-medencébe már réges-rég berekedt a múlt, hiszen Várady Tibor rendkívül érdekfeszítően gyűjti egybe a huszadik század első felében még gyakori párbajok különféle dokumentumait. Nem az idő mélységes mélyéből, hanem néhány generáció közelségéből hozza a bizonyítékokat: sokáig működött a vitás kérdések párbajjal való elintézése akkor is, amikor a törvény ezt már tiltotta, és ami ennél fontosabb: amikor Európa már egészen más leckét adott fel nekünk, nem a párbajkódex beható ismeretét. Ám attól tartok, eleink egy része nem nagyon tudott mit kezdeni az új helyzettel, és míg becsületbíróságaink azt vizsgálgatták, hogy a párbajozni készülő felek teljesítik-e a párbajképesség kritériumait, elrobogott mellettünk a történelem. (Bár ahogy mai közéletünket elnézem, talán mégis szükség lenne néhány párbajképes úriemberre.)

Trianon után szétesett egy közös magyar világ, és külön-külön keverékvilágok lettek belőle, Erdélyben a román nyelv, kultúra, mentalitás nyomai tapadtak hozzánk leválaszthatatlanul, a Vajdaságban a szerb nyelv, kultúra, mentalitás hatott az ottani magyarokra. Ennek ellenére ugyanarról a világról van szó, közös maradt a küszködés is, az identitásért folytatott küzdelem az egymást követő ideológiák – fasizmus, kommunizmus – fertőzése, és az ezekből való részleges kigyógyulás is. A Nagybecskereken magyar iskolát alapító zsidó Messinger Karolin már-már hősies és mindenképpen drámai történetének helyszíne igazán lehetne mondjuk Dicsőszentmárton vagy Szászrégen is. Minden mindennel behelyettesíthető, és majdnem minden megtörténhetett volna vagy meg is történt egy másik trianoni mozaikpadlón, Felvidék, Kárpátalja vagy Erdély földjén is. Néha a konkrét esetek sem különböznek: a borjúlevágást ugyanúgy börtönnel büntették nálunk is, mint Tito Jugoszláviájában, és még mennyi mindenért zárták börtönbe itt is, ott is nemcsak a sűrűn változó, mindenféle rendű-rangú politikusokat, hanem a kisembereket is.
Amire a könyv címe utal: libatollcsempészésért is. Úgy látszik, errefelé nem a születés, nem is a gyermekkor predesztinál valakit valamilyen identitásra, hanem a szeszélyes történelem ad nekünk tulajdonságokat – közösségieket és egyénieket is –, aztán esetleg vissza is veszi ugyanezeket. Várady Tibor végtelenül fanyar, mindig megfelelő pillanatban adagolt humorral érzékelteti ezt az identitásdilemmát is: „Ha valamivel később születik, lehet, hogy az elkötelezett tanfelügyelő a KLM kommunikációs osztályán is sikeres lett volna. Persze nem lehetek benne biztos. Mint ahogy abban sem – bár nagyon érdekel –, hogy ha Margaret Thatcher és George Bush a Szovjetunióban nőttek volna fel, disszidensek lettek volna vagy párttitkárok.” (49.) A nagybecskereki alulnézetet irigylésre méltó önmegtartóztatással csak ritkán, egy-egy egészen rövid pillanatra cseréli fel ilyen madártávlatra az író, de akkor sem próbálja a történelem hézagait betömni, ránk bízza, hogy képzeljük el azt, amire nincsen adat. Ezért is sorolható be olyan nehezen műfajilag ez a könyv, de ha már muszáj – nem muszáj! –, inkább dokumentumregénynek mondanám, és semmiképpen sem emlékiratnak, még esszének sem. Újabban egyébként is egyre szívesebben olvasok dokumentumprózát, azt hiszem, ez a korral jár, talán az életkorral is, de főképpen azzal a történelmi-társadalmi pillanattal, amelyben élnünk adatott. Telik az idő, lassan egy évszázada Trianonnak, és még mindig nem sikerült igazán megértenünk, hogy mi történt velünk. Várady Tibor tárgyias megközelítésmódja segíthet, hogy a huszadik század közös történelmi paradigmáit a saját múltunkban is felfedezzük. De pazarlás lenne csak a közös történetekre figyelni ebben a könyvben. A különbségekből legalább annyit lehet tanulni.

Itt van mindjárt a nyelvhasználat. Ami nem stíluskérdés, hanem a kisebbségi stratégiák különbözőségét bizonyítja. Várady Tibor vagy akár Végel László célratörő, ökonomikus nyelvhasználata, úgy képzelem, egy közösség tudatos választása. Domonkos István töredezett, csupa jajszóból, sebhelyből, vérzésből, kínlódásból összeálló nagy verse, a Kormányeltörésben akkor született, amikor Erdélyben Szilágyi Domokos színekben és zenékben tobzódó, változatos formájú költészete volt a divat. A vajdasági író nem ünnepli a nyelvet, hanem úgy használja, mint egy dísztelen, de hatékony szerszámot. Tetszik, nem tetszik egyeseknek, azt kell mondanom, hogy Szilágyi Domokos nyelvközpontú modernsége valójában Tamási Áron romantikus nyelvszemléletét viszi tovább – és nem a Kós Károlyét, mert Erdélyben azért ilyen is volt –, míg Váradyék avantgárd Új Symposionja annak idején egy másfajta, teljesen új kisebbségi irodalomfelfogást mutatott nekünk, hitelesebben, mint bárki más a Kárpát-medencében. Természetesen a hivatalos irodalompolitikától is függött mindez, de mindenképpen az egész akkori magyar irodalom csodája volt, hogy éppen egy kisebbségben élő, tehát értelemszerűen identitásvédelemre, tradícióféltésre hivatott közösség termelte ki a kor legavantgárdabb magyar irodalmát. Azzal is magyaráztuk mindezt akkoriban, ismétlem, hogy más volt ott a szabadság foka. De ez nagyon viszonylagos. Egy adott pillanatban Tolnai Ottót is feltételes börtönbüntetésre ítélték, ott is drasztikusan határt szabtak a politikai véleménynek és az akár közvetve is rendszerellenességgel gyanúsítható irodalomnak. Ne hárítsuk hát teljes egészében az itt vagy ott regnáló rendszerekre se a felelősséget, se az érdemet, hogy milyen stratégiát választott egy kisebbségi értelmiség. Még azt sem merném állítani, hogy egynemű stratégiákról volt szó, nálunk Szilágyi István prózája éppúgy különbözik a Bodor Ádámétól, mint a Vajdaságban Gion Nándor stílusa a Végel Lászlóétól. Némiképpen kapásból, de mégsem véletlenül választottam ki ezeket a neveket, ugyanis azt szeretném érzékeltetni, hogy nem irányzatosságról, nem erőszakos tendenciákról van szó, hanem alternatívákról. És kétségtelen, hogy akkoriban a legélesebb alternatívát – és a legnehezebb dilemmát – a vajdasági magyar írók kínálták nekünk. Mint ahogy azon is érdemes elgondolkozni, amit valamivel elébb szóba hoztam, hogy az a senyvedő régió – erről keserűen szól Várady Tibor is – hajdanában milyen erős, talán az erdélyinél erősebb polgári hagyománnyal rendelkezett. A fényes Kosztolányit és a sötét Csáth Gézát is ők adták a magyar irodalomnak, persze még Trianon előtt. A lényeg: a különbségekről is beszélni kell, az alternatívákról, a stratégiákról is. Egymással is többet kellene beszélgetniük a Kárpát-medencei magyar közösségek képviselőinek, és nem csak – nem elsősorban – közös politikai nyilatkozatok megszerkesztése végett. Mert hát ezúttal Várady Tibor jogtudósi érdemeiről nem nagyon szóltam (a gyermekkort kivéve ő sem igen beszél irodalomról ebben a könyvben, csak én kanyarodtam arrafelé), pedig lehetett volna, én már tekintélyes jogászként ismerhettem meg a kilencvenes években, amikor véleménye sokat számított kisebbségjogi kérdésekben is. Meg aztán ebben a könyvben is ott van a racionálisan gondolkozó jogász – és nem a Kárpát-medencében oly gyakori prókátor – következetessége. Nagyon sokat lehet tanulni tőle. Például amikor mai kisebbségi – nemzetiségi, netán nemzeti? – helyzetértékelését összefoglalja: „A kisebbségi életről nem mondhatnánk el igazán, hogy tombol. (…) Sok mindennel próbálkoztunk. Azt hiszem, a fennmaradást nem is annyira a próbálkozások sikere biztosítja, hanem a próbálkozások folytatása.” (74.) Arról, hogy mi a dolgunk, ennél többet ma aligha mondhat valaki.

Markó Béla
(Élet ÉS Irodalom, 2018. január 12.)

A próbálkozások folytatása

Trianon után szétesett egy közös magyar világ, és külön-külön keverékvilágok lettek belőle, Erdélyben a román nyelv, kultúra, mentalitás nyomai tapadtak hozzánk leválaszthatatlanul, a Vajdaságban a szerb nyelv, kultúra, mentalitás hatott az ottani magyarokra. Ennek ellenére ugyanarról a világról van szó, közös maradt a küszködés is, az identitásért folytatott küzdelem az egymást követő ideológiák – fasizmus, kommunizmus – fertőzése, és az ezekből való részleges kigyógyulás is.

„Abban a Bánátban, amelyben felnőttem – és Becskereken – én három nyelvet kaptam ingyen” – mondta el Várady Tibor, a Libatoll és történelem című kötetének bemutatóján, 2018. április 21-én, Budapesten, az Ellátóház nevű romkocsmában, az úgynevezett Balkan Partyk sorozatában. A szerző, akivel ezen az esten Mihájlovits Klára beszélgetett, gondolatmenetét részletezve hozzátette még, hogy a mai becskerekiek megtanulnak ugyan a magyar mellett szerbül is, de németül már nem. Mint mondta, azt a szemléletet tartja igazán veszélyesnek, amely elzárkózik a nyelvtanulástól, és abban látja a nemzeti identitás megőrzésének zálogát, hogy a magyaron kívül a felnövekvő nemzedékek nem tanulnak meg más nyelveket, idegenkednek a szerbtől, a németnek pedig ma már a közelébe sem kerülnek a városban. Ez a szemlélet „valamikor a miloševići évek alatt alakult ki”, fogalmazott, s hozzátette, hogy ezt, „őszintén szólva, hülyeségnek tartom. Mert az, hogy az marad igazi magyar, aki csak magyarul tud, hülyeség. Az, hogy meg kell tartanunk a magyar nyelvünket akkor is, ha nem Magyarországon élünk, az egy igazság és nagyon fontos” – mondta Várady Tibor.
A kötetében feldolgozott esetek, ügyek és történetek mögöttes hátterének, és a szereplőknek a periratokból már ki nem olvasható utóéletének felkutatásáról szólva a szerző beszélt arról is, hogy mennyi falba ütközött többek közt azért is, mert egykor, ugye, nem használtak fénymásoló gépeket a hivatalokban, s a bíróságok is csak egy példányban adták ki az ítéleteket. Az eredeti példányt természetesen mindig az ügy érintettje – az esetek többségében persze a vádlottja – vagy annak közeli hozzátartozója „vitte el”, ügyvéd nagyapja pedig csak egy felkiáltójellel jelezte az iratokon, ha sikerült megnyernie a pert, vagyis, ha számára kedvezően végződött a tárgyalás. Mint mondta, a bíróságok archívumában sem őrizték meg azt ítéletek másolatát, húsz esetből csak négyben tudták neki ezt kiadni, amikor kutató munkájához ezeket kérte.
A kötet címadó történetében a csókai Tóth István esetét vizsgálja (részletek a könyvben! … illetve bővebben róla az alább hallható hangfelvételen…), de ennek főhőséről is csak közvetve sikerült információkat begyűjtenie. Ebben a munkájában helyben segítette Várady Tibort régi symposionista barátja, az akkor már idős Fehér Kálmán költő, aki nyugdíjas éveiben visszaköltözött szülőfalujába, Csókára. A találkozási pontok tehát időnként önkéntelenül is felkínálják magukat… Kiváló alkalmat adva ezzel nekünk is ahhoz, hogy most sebtében visszautaljunk korábbi cikkünkre, amelyet itt érhetnek el olvasóink:

FRISSÍTÉS: „Életünkben minden nulla”

Ha nem folytatta volna a jogi egyetemet Belgrádban, akkor profi kosarasként is meg tudott volna élni, mesélte többször is, immár idős korában Fehér Kálmán, a tavaly elhunyt költő, szerkesztő, diplomata – mondta el a Yuharnak adott interjúban Banka János színművész, aki az 1984-ben bemutatott Látomásnak ajtót nyitni című előadás, vagyis a folk kantáta egyik szereplője volt.

A Balkan Party plakátja (Forrás: Simon Vilmos Facebook-oldala)

Felhívnám a figyelmet, hogy az alábbi felvétel nem vágott anyag, nem rádiós minőségben élvezhető, sőt, újrakeverve, remaszterelve sincs, hiszen tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a könyvbemutatón kitettem a diktafont az asztalra, és így rögzítettem az est minden percét. Sok helyen persze behallatszik a szomszéd teremből átszűrődő közönségmorajlás, skandálás, ünneplés és egyéb zajok is, hiszen ne feledjük, mégiscsak egy romkocsmában tartották meg a rendezvényt. Arra azonban így, ebben a formájában is kiváló lehet ez a felvétel, hogy mindenkinek a figyelmébe ajánljuk a kötetben található történeteket, illetve, hogy felidézzük a hangulatot. Fogadják ezekkel a megkötésekkel is szeretettel!
Gróf Azúr Isten emléke előtti kalpagemeléssel!

 

 

Tisztességtelen ajánlatom: Azt javaslom kedves olvasóinknak, hogy indítsák el az itt található hangfelvételt, s miközben a könyvbemutató hangulatából kapnak egy kis ízelítőt, közben lapozgassák a Lázárföldi Futár alább mellékelt két példányát. S közben gondoljanak talán arra is, hogy immár nagyjából száz esztendeje senkinek sem volt alkalma elolvasni ezeket a sorokat, hiszen ilyen széles körben, bárki számára elérhető formában, mint most a Yuharon, ezek tulajdonképpen még soha nem jelentek meg.
Ha nem tesznek többet, csak átlapozzák ezeket a kiadványokat, már azzal is nagyot léptünk előre a vajdasági magyar sajtótörténet emlékezetkieséseinek befoltozása felé, kollektív emlékezetünk felfrissítése érdekében!

Megosztás
  • 16
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás