Nekem szinte hihetetlennek tűnik, hogy az egykori Jugoszláviának 1977-ig ne lett volna rendes, reguláris, hivatalos himnusza, hiszen zsenge gyermekkorunk óta a Hej, Slavenit hallhattuk minden jelentősebb sportesemény alkalmával, akárhányszor csak a  délszláv állam versenyzői érmet szereztek, vagy éppenséggel nemzetközi focimeccsek előtt… És ezt is énekeltük ünnepnapokon az iskolában, elhangzott a városközpontban a stafétaváráson (még, ha olykor el is áztunk…), no meg persze az ifjúság napján, lent a Népkertben, a nagy „szlett” alkalmával. (Igen, szlett lett belőle, mi csak így hívtuk…) Elvileg azonban ez a szerzemény, a Hej, Slaveni csak 1977-ben lett hivatalosan is az ország himnusza, addig sok mindennel próbálkoztak ugyan az elvtársak, de valahogy semmi más nem igazán akart összejönni, vagy egyszerűen csak nem tetszett nekik; valami mást, valami hatásosabbat, valami ütősebbet, valami forradalmibbat szerettek volna. Hihetetlen!

„Egy himnusz mind fölött, egy himnusz kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen”
([r]enyhe átirat, vagy inkább csak rögtönzés…)

És ha már a furcsaságoknál tartunk: azt is nehezen tudom feldolgozni, megemészteni, hogy a titói, szocialista Jugoszlávia évtizedeiben épp ebből, épp az ország himnuszából nem készült magyar fordítás. Hiszen a nyolcvanas évekre már az összes partizándalt és forradalmi indulót átdolgozták, lefordították, az iskolai énekkaroknak kellett ezeket énekelniük a zenetörténet legnagyobb klasszikusainak művei közé csempészve. Mit csempészve… A zenetörténet legnagyobb klasszikusainak művei közé ékelve, büszkén, hivalkodón – az egyenértékűség megnyugtató és fennkölt tudatában. S kötve hinném, hogy ugyanakkor sokan őszintén megkérdőjelezték volna ezt a fajta egyenértékűséget… Nem volt tehát színlelés a hozzáállásban, sem a különféle ünnepi programok összeállításában. Épp ellenkezőleg! Mélyen hittek benne nemcsak a vidéki párttitkárok, de a tanult és iskolázott szakemberek is.
A történethez tartozik, hogy bár valóban csak 1977-ben vált hivatalosan a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság himnuszává a Hej, Slaveni, már korábban is, tulajdonképpen a második világháború vége óta, nem hivatalosan – mintegy „informálisan” – ezt használták. Tehát nagy újdonságot nem hozott az 1977-es elfogadása sem, csak hát így már egy kicsit más megvilágításba helyezi például azt a történetet is, amit még édesapám mesélt nekem gyermekkoromban.
Ezek szerint a jugoszláv labdarúgó-válogatott  a hidegháború éveiben egy alkalommal Nyugat-Németországban vendégszerepelt, és az egyik mérkőzés előtt – természetesen politikai és provokatív célzattal – a régi, királyi Jugoszlávia himnuszát játszotta el a pályán felsorakozott fiúknak a helyi germán zenekar. Vagy felvételről azt adták be a szervezők… (A történet azért nem tért ki egészen precízen épp minden apró részletre…) Így persze már – akár szándékos volt ez akkor, akár nem –, amennyiben 1977 előtt történt az eset (majd utána kell néznünk…), amikor az országnak még nem volt hivatalos himnusza, akkor már érthető a helyi szervezők zavara is. Ők találtak valamit, amiről azt hitték, hogy…

A Hej, Salaveni (vagy egyes helyeken/nyelveken: Hej, Sloveni) úgy vált jugoszláv himnusszá, hogy tulajdonképpen – hacsak a pánszlavizmus eszméjét nem tekintjük valamiféle köteléknek – semmi köze sem volt a délszlávokhoz. Eredeti, szlovák nyelvű szövegét egy költőként és történészként is ismert pap, bizonyos Samuel Tomášik írta 1834-ben – s ráadásul Prágában. Ő akkor ott arra panaszkodott, hogy az utcán sokkal több német szót hallott, mint szlávot, csehet vagy szlovákot, ezért írt egy verset Hej, Slováci címmel, hogy buzdítsa már egy kicsit a nemzettársait, használják többet és bátrabban az anyanyelvüket. Ez, akárhogy vesszük is, nemes gesztusnak tekinthető, akármelyik nemzet fia-nyála követi is el, és akármelyik népességet akarja is megszólítani.
Viszont Tomášik sem írt teljesen új verset, hanem egy régi lengyel dalt dolgozott át. Ez a mű tehát számtalan átalakuláson ment át már akkoriban is: kezdődött a lengyelekkel, lettek belőlük szlovákok, végül pedig maga a szerző változtatta meg olyan értelemben a szöveget, hogy ne csak a saját nemzetét, hanem minden szláv embert megszólítson. Itt jön, ugye, a képbe a pánszlavizmus, amit fentebb említettem, s ekkor váltak csak érintetté a délszlávok…

Nem tudok ugyan lengyelül, de ennyit találtam az állítógós eredeti dalból az interneten:

„Jeszcze Polska nie zginęła, póki my żyjemy”

Azt írják róla a különböző forrásaink, hogy az így már többszörösen átdolgozott szerzemény gyorsan elterjedt az Osztrák–Magyar Monarchiában, és már akkor a pánszláv mozgalmak és mozgalmárok – mintegy nem hivatalos – himnuszává vált. Aztán meg a háborús időkben a különféle származású, egymás nyelvét nem beszélő szlávok ezzel a dalváltozattal azonosították magukat – és egymást; nemcsak a harctereken, hanem a hadifogságban is, egyes feljegyzések szerint egészen Szibériáig.

A Hej, Szlávok jelentésű Hej, Slované címváltozat tehát 1838-ban keletkezett, négy évvel az első átirat elkészítése után. A különböző szláv népek pedig aztán a saját képükre farigcsálták, alakítgatták ennek szövegét a szükségleteiknek és a saját érzelmeiknek megfelelően… Így 1865-ben Oj, Hrvati! (Ó, Horvátok!) címmel jelent meg egy horvát Pjesmarica című kiadványban (alcíme szerint: Zbirka najpoznatijih i rado pjevanih hrvatski pjesama – vagyis: A legismertebb és a legnépszerűbb horvát dalok gyűjteménye). Ez az évszám azért jelentős, mert változást hozott olyan tekintetben is, hogy új címen adta közre az addig Duh slavjanski (Szláv szellem) címen ismert dalt, amelynek szövegét ezt megelőzően általában úgy énekelték: „O Iliri…” (Ó, Illírek…)
A második világháború idején a délszláv térségben elterjedt egy olyan szövegváltozata is, amely Joszif Visszarionovics Sztálin és Josip Broz Tito nagyságát éltette, csodálom, hogy nem ezt tették meg himnusznak…

A titói ország szétesése után a miloševići Kis-Jugoszlávia megtartotta a himnuszát, sőt, ezt vitte tovább a rövid életű, 2003 és 2006 között létező Szerbia és Montenegró is (hivatalos nevén: Državna zajednica Srbija i Crna Gora; Szerbia és Montenegró Államközössége), amíg valamiféle szövetségi rendszert még igyekeztek fenntartani. Ha másért nem, hát a látszat kedvéért…. Legfeljebb. Aztán azonban, miután Montenegró kivált ebből, a Hej, Slaveni is eltűnt a süllyesztőben, nem hallhattuk többé már nagy, hivatalos rendezvényeken vagy sporteseményeken, esetleg csak ha néhanapján fel nem raktam a kislemezem…

A kislemezt, amelynek kiadója a zágrábi Jugoton volt, s amelyen a belgrádi Hadseregotthon zenekara játszott, még valamikor gyermekkoromban vásároltam Zentán, szerintem a Kis-Napredaknak (Kisnapredaknak…) nevezett boltban, de ebben már nem vagyok biztos… Tény, hogy akkoriban nagyon sok lemezt és kazettát vettem ott.
A borítóját, mint akkoriban a Jugoton kiadványainak többségéét is, Ivan Ivezić tervezte. Ő egy külön legenda volt a saját műfajában, a maga szakterületén, ma már kiállításokon mutatják be a műveit, gyűjtők szakosodnak munkásságára, vagyis az egykor általa tervezett lemezborítókra.

A kislemez egyik oldalán énekkari előadásban hallható a korabeli jugoszláv himnusz, a másikon „csak” zenekariban, mintha afféle karaoke-változat lenne ez belőle. 🙂

Miután hivatalos himnusszá vált, a Hej, Slavenit szórólapokra nyomtatták, és repülőgépekről szórák le országszerte 1977-ben, hogy aki még nem ismerhette, az is hazavihesse és bemagolhassa. A kék-fehér-piros nyomtatvány egyik oldalán a szöveg, a másikon meg a kotta. Érdekes azonban, hogy a dal történetét soha nem tanultuk… Nem lehetett befejezni úgy egy középiskolát az országban, hogy valaki ne tudja felmondani a himnusz teljes szöveget (ha értékelhető énektudása nem is volt…), de a történetéről, Samuel Tomášikról, a pánszlavizmushoz való kötődéséről egy szót sem hallottunk zeneórán.

A vajdasági magyar sajtótörténet egyik csillogó, sok szempontból megismételhetetlen mélypontja volt, amikor a múlt század kilencvenes éveiben a Szabad Hét Nap című szabadkai hetilap egyik szerzője – az lenne a legüdvösebb, ha örök feledésbe merülne a neve, de legfőképp a munkássága – cikkében nekirontott egy meg nem nevezett, idős kanizsai bácsikának, aki valamilyen világversenyen (nem emlékszem már, hogy melyiken…) a „mieink”-nek merészelte nevezni az akkor még jugoszláv válogatottat. Az iromány, ez a förmedvény aztán tételesen beolvasott az alapjáraton teljesen vétlen áldozatának, leszidta, becsmérelte őt – és mindenkit, aki hasonló relációkban gondolkodott –, csak azért, mert a kanizsai piacon meg merészelte kérdezni, hogy „kivel játszanak ma este a mieink?”, kioktatta őt nemzettudatból, nemzetpolitikából és identitásból, hogy „ezek” nem lehetnek a mieink. Ezek aztán nem…
A cikkíró csak arról feledkezett meg, hogy magyarságtudat és nemzeti identitás ide vagy oda, ha történetesen az ő fia-lánya-unokája ér el jelentős nemzetközi sportsikereket, akkor akármely világversenyen az ő tiszteletére is a Hej, Slavenit játszották volna el akkoriban még. Miközben ott lóghatott volna az arany-ezüst-bronz medál a nyakában.

Bilincs az Egyetlen…

Ma már hiába is keresnénk a régi országot a térképeken, az egykori himnusz is csak akkor hangzik fel, ha esetleg felteszem az itt látható kislemezem…

De, persze nemcsak én őrzök még ilyen régi „kacatokat” az egykori ország területén, s igen sokaknak „kacatos” ma is még elsősorban a lelkük az utódállamokban, vagy épp a messzi Nyugaton, a tengerentúlon, más földrészeken… Akárhova is vezérelte őket a sorsuk. Nemrég egy olyan vajdasági magyart is sikerült felkutatnom, aki Szibériában él, őt oda vitte a munkája…
– Miért megy valaki Szibériába, ha nem viszik? – tehetjük fel a történelmi ismereteink alapján teljesen jogosnak tűnő kérdést.
Hacsak nem azért, hogy ott is kutassa még az egykori hadifoglyok szájáról továbbhagyományozódott pánszláv műdalok történetét…

Szóval még gyerekfejjel igen korán megtanultuk, hogy akárhányszor felhangzott a Hej, Slaveni, fel kellett állnunk… És ez pedig így szépen belénk ragadt. Akár nyilvános rendezvényen, akár az iskolában, vagy akár csak otthon is, ha feltettem a kislemezt, a gyerekszobában. Még a macimat is talpra állítottam olyankor az ágy támlájának döntve… (Néha még buli közben is elkövettem ilyesmit, a társaság nem túl nagy örömére…) De persze tagadhatatlan az is, hogy akkoriban még nagyon naivak voltunk, nem is lehettünk volna mások (vagy, ha mások vagyunk, akkor nagyon nagy baj van…), de tényleg úgy cseperedtünk fel, mintha épp ehhez, a Jugoszlávia című tündérmeséhez találtak volna ki bennünket.

S nem is volt ez sem nemzedéki, sem nemzeti/nemzetiségi sajátosság.
Azt, hogy mennyire így érezték a nálunknál idősebbek és akár a „többségi” nemzet(ek)hez tartozók is, szépen példázza Đorđe Balašević Requiem című dalának néhány sora is:

A gde smo mi, naivni
što smo se dizali na “Hej, Sloveni”
kao da smo uz tu priču izmišljeni
i prevareni

Hevenyészett tükörfordításban ezt úgy foglalhatnánk összes, hogy: …és hol vagyunk mi (a megelőző versszakokban elhangzottakhoz képest), akik még felálltunk a Hej, Slavenire, mintha épp ehhez a meséhez találtak volna ki – és vertek volna át – bennünket.
Íme a dal:

A tündérmese pedig akkor vált véressé, amikor kiderült, hogy mindaz, amit az iskolákban megmásíthatatlan igazságként, mintegy fizikai-kémiai-biológiai-gazdasági-társadalmi-politikai-történelmi törvényszerűségként, alapvetésként tanítottak nekünk, puszta szemfényvesztés volt: az elvtársak és a vidéki párttitkárok csúnyán átvertek bennünket, néhány nemzedéket… mint más kontextusban egy s mást a kerítésen…

No, de most töröljük le a könnyeinket, majd pedig:

Mielőtt elindítják a lejátszást, kérem, álljanak fel! 🙂

Ha másért nem is, legalább: kegyeletből…

Hozzászólások

hozzászólás