Éppen szárazdokkon pihentem az egyetemi tanulmányaim mértani közepén, amikor Zenta városának ősz honatyái felhívták a figyelmemet, hogy kerek évfordulót ünneplünk: pontosan háromszáz éve zajlott itt a híres csata Eugén herceg és II. Musztafa török szultán seregei közt, s az egyesült keresztény hadak elsöprő győzelmével ért véget, ami az oszmán hatalom európai terjeszkedésének végét jelentette. Egyúttal fel is kértek, ugyan, írjam már meg egy erről megemlékező rockopera librettóját, amelyet majd a csókai Tóbiás Krisztián haverom zenésítene meg. S lőn.
A történetem a Vae victis in nomine Christi munkacímet viselte, s bár tiszteletben tartottam a történelmi tényeket, kilencven százalékban fiktív volt. A „nagy Eugén” ellenpontjaként megálmodtam egy „kicsi magyar közkatona”, Jenő figuráját, aki – látva, hogy a másik oldalon is harcolnak honfitársai – rádöbben, hogy a történelmet korántsem az isteni igazságosság rugói mozgatják, hogy nemzetének elnyomói továbbra is jelen lesznek, csak épp „más istenhez” imádkoznak; és hogy ez így folytatódik majd, míg a világ: csupán a kulisszák és a szereplők váltakoznak. (Ami konkrétan Zentát illeti, a máig is itt tartunk.) A „rend kedvéért” szőttem bele szerelmet, árulást, mártíromságot és egyebeket, de a sztori végkicsengése ez volt: „legyenek átkozottak a királyok”. Eszemben sem volt dicsőíteni az osztrák, a keresztény, az európai – és semmilyen más földi – hatalmat.
A szöveg ennek ellenére „átment”, a vele való munkát rendkívül élveztem – egy török kém „hálátlan” szerepét oszttattam magamra –, baráti körön belül vettük fel a szongokat, játszottuk el (Zentán és vidéken, mindösszesen négyszer, ha jól emlékszem), remek énekesekkel, amatőr, de lelkes színjátszókkal, és bár a végeredmény – főleg a rendezés szempontjából – lehetett volna professzionálisabb, a mai napig szívesen emlékszem vissza az egészre. (Tavaly volt húsz éve, hogy megcsináltuk, Tóbiással terveztünk is valamiféle megemlékezést, de aztán annyiban maradt.)

Hozzászólások

hozzászólás