1992,  Interjú,  Irodalom

„És bizony ott lettem elásva…”

Vicei Károly író vallomása a letartóztatásáról és a pereiről, a börtönéveiről

Vicei Károly egy sajátságos módon segített abban, hogy ennyi idő elteltével is pontosan azonosítani tudjam a dátumot, hogy mikor készült a bejegyzésünk alján meghallgatható beszélgetés. Ugyanis már az első válaszában visszakérdezett, hogy olvastam-e „a mai” Magyar Szót. Hát honnan is olvashattam volna?! Kora délután kerestem fel őt a zentai otthonában, a délelőttöm utazással telt, azt a kis szabadidőmet pedig, ami még menet közben adódott, a beszélgetésünkre való felkészüléssel töltöttem. Volna – ha nem jön közbe semmi sem, ahogy azonban mindig is jön… Szóval csak hebegtem-habogtam valamit, amit akár nemleges válaszként is lehetett értelmezni. Némi – kötelezően elvárt – jóindulattal…

– A mai Magyar Szót nem tudom, olvastad-e…
● Még nem.
– Valihora újságíró ír arról, hogy Szabadkán Salatić Milovan bírót meg akarják választani nem tudom mivé. Tehát előléptetnék. Azért érdekes ez, mert ő ítélt el engem, és Valihora erre emlékezet is a cikkében. Most meg akarják jutalmazni? És leírja, hogy a tanúk vallomását abszolút nem vette figyelembe, úgy hirdetett ítéletet. Elég részletesen ír ebben a cikkben, azért is említem meg, hogy éppen ma elevenítette fel az ügyet. Régvolt ügyeket a hírlapírók számon tartanak, és kellő időben előveszik, hogy az orra alá dörgöljék. No, én, aki alaposan érintve voltam, egyáltalán nem fenekedek senkire sem: a bíróra, nyomozóra, hamis tanúra… Egyáltalán nem fenekedek. Különben az egyik üldözőm tényleg nagy vehemenciával toborozta a hamis tanúkat ellenem sok éven keresztül. Zsiga Istvánról van szó, ő most Szegeden van, boltvezető. A papírboltba is bementem, lehet, hogy még üzletelni is fogunk egymással. Oda térnék most vissza – de nem ragadok le ott –, hogy a színpados ügy miatt börtönben vagyunk a Gordos Jenővel, egyformán két-két évet töltünk le, és az utolsó hónapok telnek, már kijöhetünk a cellánkból, mozoghatunk a börtönépületben. Rám bízták a műhelyt, neki pedig a fűtés volt a dolga. És vagy a műhelyben vagy a kazánházban találkoztunk. Jenő még akkor is félt, nemigen mert eljönni a műhelybe, úgyhogy én kerestem föl a kazánházban, és azt mondja, „hiába szabadulunk ki”, még nem is vettük biztosra, hogy bennünket kiengednek szépen két év után, ahogy az ítélet letelik. „Hiába engednek ki bennünket, úgyis egy-kettőre újra lefognak majd, mert találnak majd valamit.” Bármit, a járdán hajtod a biciklit, vagy kitalálják, hogy megrágalmaztál valakit, „keresnek ürügyet, és újra lefognak”. Érdekes, hogy ezt a pesszimizmusát csak fokozta az egyik őr, aki odajött beszélgetni, és ő is azt mondta, hogy ez a tapasztalata. Általában aki egyszer itt volt, azt újra meg újra behozzák. Én nem hittem ebben, de mégis, többek rábeszélésére, magam is megírtam a folyamodványt, a kérvényt a börtönigazgatóhoz, hogy engedjen el néhány napot a büntetésből. Persze ez így nem állt benne az én kérvényemben. Lehet, hogy nem is lehetett kihámozni belőle, hogy mért is írtam én azt meg. Azért írtam meg, mert többen ösztönöztek, hogy no, csináljam már meg, mert különben nyakasnak fognak tartani, és nagyon rám fognak szállni. Ha kiszabadulok tán még követnek is. Ezért írtam egy olyan kérvényt, ami valójában nem is volt kérvény, és hát nem is engedtek el egyetlen napot sem. Utána közel tíz évig voltam szabadlábon, néhány hónap kellett volna ahhoz, hogy ez a tíz év beteljék, amikor újra lefogtak. Hát mi történt közben? A szabadulás után azonnal kérvényeztem munkahelyeket, nagyon sok helyen próbálkoztam. Januárban szabadultam, de csak októberben sikerült elkezdenem a munkát. Természetesen ezt én száműzetésnek vettem, mert tanár létemre konzervgyári tisztségviselőként kellett dolgoznom, és bizony ott lettem elásva. A hivatalban. A peremvárosi üzem hivatalában. Később, amikor tönkrement a konzervgyár, cirka nyolc év után, akkor szétszórták a munkásokat. Engem a szomszéd, leroggyant kendergyárba raktak, ott bérelszámolást végeztem. Gordos barátom, akivel két-két évet töltöttünk börtönben a színpadalapítási kísérlet miatt, a szabadulásunk után hét évvel, elszökött Nyugatra. Vissza oda, ahol évekkel korábban is dolgozott vendégmunkásként. Azt hiszem, hogy ő örökös félelemben volt, itthon tanyán élt, a városba nem szeretett bejönni, munkát nem is keresett, nem akart. Azt mondja, ezeknek nem dolgozik. Engem is folyton próbált rávenni, hogy menjünk el Nyugatra, szökjünk el. Még keményen macerált is néha, korholt, hogy mért nem. Én meg mondtam, hogy én nem akarok elmenni; engem annyi minden köt ide, hogy eszem ágában sincs elmenni. De utazni azt igen, azt szerettem volna! Utazni: elmenni meg visszajönni. Éppen ezért kérvényeztem állandóan az útlevelet. Követeltem. Persze minduntalan elutasítottak. Én végigjártam mindig a törvényes utat: amikor a zentai belügy elutasított, akkor föllebbeztem tartományi szinten, amikor pedig ott is elutasítottak, akkor pereltem őket a tartományi legfelsőbb bíróságnál. Ez volt a hierarchikus útja. Ezt szinte évente megtettem majd’ tíz éven keresztül. Az utolsó év volt a legérdekesebb, mert akkor már a világméretű változásoknak a szele azért csak eljutott idáig; 1987 volt. De ugyanakkor időről időre eljutott hozzám annak a híre is, hogy hol itt, hol ott az ismerőseimet vallatóra fogták. Kanizsán, Újvidéken, Zentán, Szabadkán; sokfelé… Mindenféle emberkékről van szó, mindenféle korosztályból, fiúk, lányok, asszonyok… Hát sok lányka volt ezek között egyébként, akiket így a belügyesek kikérdeztek velem kapcsolatban. Én úgy gondolom, hogy ez nekik külön szórakozás is volt, mert a munkájukat is végezték, rólam is gyűjtötték az adatokat, meg megismerkedtek ezekkel a lányokkal. Akiket, mondom, nagyon szívesen behívtak, vagy bevittek, vagy az otthonukban meglátogattak, vagy el-elvitték őket Zentáról Szabadkára. Hát most hirtelenjében még nem akarok neveket mondani, nem is tudom, hogy így kellene-e ezt áttekinteni, de volt két-három lány, akiket bizonyos rendszerességgel faggattak felőlem. Abból, hogy ezt nekem visszajelezték, arra következtettem, hogy ők az én pártomon vannak. No, de ha nem lettek volna az én pártomon, hanem a belügynek akartak volna töredelmes vallomást tenni, akkor sem lett volna mit elmondani. Mert hát nekem nem volt olyan titkos életem, amelynek a titkossága bűnt palástolt volna. Nagyon közönséges vidéki, már-már kispolgári életet éltem. Mert hát mi mást lehet Zentán? Olyasvalakinek, aki reggel hatkor kóvályog kifele az üzembe, és két órakor, az erejétől kiszipolyozottan jön haza; kész, elmúlt a nap. De az apparátus az nagyon nagy volt, és egyre duzzasztották. A trotli diktátor – ez Tito –, mint az öregemberek általában, amikor öregedvén, erejük fogytán azzal törődnek, hogy a háznak, a lakásnak az ajtóin jól zárjanak a zárak, ő is folyton a honvédelmet, a társadalmi önvédelmet sürgette, szorgalmazta. És hát meglett az eredménye… Egy katonai-rendőri diktatúra alakult ki, amely már nem is volt annyira rafinált, mint régebben. De azért annyira mégis rafinált volt, hogy a világ bevette, hogy ez egy viszonylag demokratikus ország; a keleti tömbben a legdemokratikusabb. Az apparátus tehát nagy volt, nekik bizonyítaniuk kellett azt, hogy dolgoznak, és hát hogy is tehetnék ezt másképp, mint hogy akinek már dossziéja van náluk, hát azt előveszik, és arra próbálnak ráaggatni valamit. Persze ezt igen-igen gyönge fantáziával tették, mert miután teljességgel meg kellett, hogy költsék a vádat, alkotó munkát kellett végezniük. Ebben azonban nem voltak profik.

Valihora István fent említett cikke a Magyar Szó 1992. szeptember 10-i számában jelent meg:

Salatić elvtárs, az elnökjelölt
Gondolatok az igazságügyi szervekben esedékes választás kapcsán

– Milovan Salatićot, a szabadkai kerületi bíróság elnökjelöltjét jól ismerik Topolyán is, ahol bírói minőségben tevékenykedett, Szabadkán pedig első fokon büntetőbíró. Emellett társadalmi tevékenységet folytat Szabadkán és Topolyán – ismertette az említett jelölt erényeit Đorđe Rašeta, a kerületi bíróság megbízott elnöke, amikor a minap Szabadkán jártak a köztársasági igazságügyi szervek rangos képviselői, hogy a bíróságokon és ügyészségeken esedékes választások kapcsán tájékozódjanak a kandidátusok olyan jó tulajdonságairól, amelyek nem szerepelnek a törvényes követelmények között (?!).
Az eszmecsere alkalmával fel is vetődött a kérdés, hogy a törvényes feltételeken felül milyen jó tulajdonságokról, pártbeli hovatratozásról (avagy melyikhez való hűségről) van szó, amelyet ki kellene domborítani egy ilyen nem formális gyülekezeten, de sokat nyomna a latban.
Milovan Salatićtyal kapcsolatban – mint fentebb említettük – latba vetették a társadalmi tevékenységét, csak éppen arról nem szóltak, hogy milyen aktivitást fejt ki. Nos, egy olyan pártnak az aktív tagja, amely nem élvezi kimondottan ennek a környezetnek a bizalmát. Politikai pályafutásának felfelé ívelése dr. Radoman Božović emlékezetes bolsevista páűrtelnökösködése idejére esik, s az akkori kompromittálódott Kommunista Szövetségben és utódpártjában, Szerbia Szocialista pártjában gyakran magas posztra jelölik. Emellett bizalmi ember, aki hosszú ideig tevékenykedett a községi szavazatszedő bizottságban, sőt akkor is ilyesmivel töltötte ráérő idejét, amikor a boszniai származású (sőt már itt született) szerbek a többi között Szabadkán is szavaztak arról, hogy nekik nem kell szuverén Bosznia és Hercegovina.
Törvényeink nem tiltják, hogy az igazságügyi szervek dolgozói párttevékenységet folytassanak. Volt ilyen javaslat az idevágó törvények meghozatalakor, de nem fogadta el a képviselőház, mert köztudomású, hogy sok környezetben a hatalmi párt káderei fészkelték be magukat társadalmi életünk e létfontosságú intézményeibe. Ennek ellenére az igazságügyi szervek dolgozói, megelégedhetnének a kiemelkedő szakmabeli tevékenységgel, már csak azért is, mert több hitelük lenne. Erről azonban csak mellékesen teszünk említést.
A fentieknél sokkal fontosabb a bírósági elnökjelölt jogászi tevékenysége alkalmával tanúsított munkaeredménye, ami például az általa meghozott ítéletek jogerőssé válásának arányszámában mutatható ki. Erről nem tettek említést Salatić elvtárs jelölésének támogatásakor, de az közismert tény, hogy milyen súlyosan kompromittálta magát a Vicei-ügyben, abban a kirakatperben, amely a bűnüldöző és igazságügyi szervek lejáratásával ért véget. Első fokon elítélte Vicei Károlyt, a hazaárulással, szecessziós törekvéssel, faji, nemzeti, vallási gyűlölet szításával és egyebekkel vádolt írót, jóllehet napokig sorakoztak a bíróság színe (Milovan Salatić tanácselnök) előtt a tanúk, akik elmondták, hogy tollbamondták nekik a hamis vallomást, aktfotókkal zsarolták és ígéretekkel csábították őket a koncepciós per sikerének előmozdítására. Milovan Salatić este hétre jelentette be az ítélethirdetést, de fél hétkor előállíttatta a vádlottat, hogy ne legyenek ott az újságírók, amikor a szokásos formaságok és a „Nép nevében” nélkül székében ülve kijelentette, hogy „Vicei, magát el kellett ítélnünk”.
Másodfokon teljes egészében alaptalannak találták a vádat. Viceit felmentették, Salatićot nem. Jutalmul most elnök lesz belőle?

(Valihora István: Salatić elvtárs, az elnökjelölt, Magyar Szó, 1992. szeptember 10.)

● Téged mikor kerestek meg először?
– Miközben közel tíz év alatt negyven-ötven ember jelezte vissza nekem azt, hogy kikérdezték rólam, engem egyetlen egyszer sem. Úgyhogy nemegyszer indíttatást éreztem arra, hogy elmenjek már a belügybe, és mondjam, hogy itt vagyok, kérdezzenek engem is. Én nem írtam túl sokat; főleg leveket írtam, és ezekről többnyire van másolat is. Ezekben én már megírtam, hogy szimatolnak utánam, nem tudok hogyan védekezni ellene, nem tudom, hogy hova is forduljak, hogy lehetne ettől megszabadulni… Ettől a nyomástól. De mondom, engem soha nem kérdeztek, nem hívtak, hanem egyszer csak rám rontottak, letartóztattak. A munkájuk gyümölcsét próbálták élvezni azzal, hogy bíróságra adtak. A nyolcvanhetes évet kellene valamelyest visszaidézni. Egy lány mindenesetre itt főszereplővé lép elő, ő pedig a Lilis becenevű Menyhárt Hajnalka. Az ő története pedig, amely hát szorosan összefügg az enyémmel, 1985-86-ban kezdődött. Most hirtelenjében nem tudnám megmondani, hogy milyen idős. Akkoriban fejezhette be a középiskolát, és mivel igen ráért, ő szívesen utazgatott, úgy tudom, többek között az akkori magyar ellenzékieknek is tett szolgálatot, akikkel Jenő meg én hoztuk kapcsolatba. Úgy tett nekik szolgálatot, hogy elutazott Berlinbe, Nyugat-Berlinbe, és átvett valami kis segélyt. Gondolom, ez pénz lehetett, de nem tudom pontosan… Nem firtattam, nem kérdeztem. No, hát ez a lányka nekibuzdulva végezte ellenzéki tevékenységét itt, olyannyira, hogy olyan romantikus dologra is elszánta magát, hogy röpcédulákat szórt. Írt egy-két mondatot és azt bedobta a postaládákba. Itt, Zentán. Ami akkoriban azért nagyon merész dolognak bizonyult.

Valihora István: Salatić elvtárs, az elnökjelölt, Magyar Szó, 1992. szeptember 10.

Vicei Károlyt 1992-ben azért kértem fel erre a beszélgetésre, mert akkor kezdte sorozatban publikálni az Új Symposion című folyóirat a néhány évvel korábban, 1989-ben forgatott, a lap botrányainak történetét feldolgozó, végül soha el nem készült dokumentumfilm nagyinterjúinak leiratait. Ezek közül akkor kettő jelent meg (a Csorba Bélával és a Balázsa Attilával készült beszélgetés), majd a sorozat hirtelen megszakadt. Néhány évvel később aztán a kanizsai Orbis című folyóirat közölte a Koncz Istvánnal készült Sympo-interjút, s ez a publikáció alapján vette át kivonatosan az anyagot később a veszprémi EX Symposion.
Amikor 1992-ben elkezdtük közreadni a videointerjúk leiratait, úgy gondoltam, hogy a téma minél teljesebb áttekintése és feldolgozása érdekében fontos lehet elkészíteni még néhány interjút, amely egyébként a filmhez is elkészült volna, ha azt a tervek szerint sikerül befejezni. De nem sikerült. Talán jobb is így már… Ezúttal azonban már rádiósként, nem videóra, hanem hangszalagra rögzítettem ezeket az anyagokat. Két ilyen beszélgetés készült ekkor, Bosnyák Istvánnal, az Új Symposion egykori első fő- és felelős szerkesztőjével, és Vicei Károllyal. Mivel az Új Symposionban akkor a Sympo-film interjúk ciklusának közlése megszakadt, ezt a két utólagos interjút később soha nem dolgoztam fel és nem adtam közre, nyomtatásban soha meg nem jelentek azóta sem, csak a Bosnyák Istvánnal készült beszélgetés néhány részlete került adásba az Újvidéki Rádió éjszakai műsoraiban.
Az eddigiekben nagyjából a Vicei Károllyal készült beszélgetés első húsz percének leiratát olvashatták el látogatóink, de ezt is csak ízelítőnek szántuk, nem célunk ugyanis, hogy az oldalunkon feldolgozandó – és publikálandó – archív felvételeket teljes terjedelmükben lejegyzeteljük; épp ellenkezőleg! A folytatás tehát meghallgatható a bejegyzés alján.

A hangfelvétel egy kicsit visszhangos állapotban került elő a régi kazettáról, amelyre rögzítettem, s habár professzionális felszereléssel, stúdióberendezéssel vélhetően így utólag is meg lehetne szűrni/tisztítani, ez egyelőre még várat magára.

Megosztás
  • 34
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás