1990,  Színház

Mert balettozni sohasem szerettünk…

Tóth Loon is elment Kartag után – A színművész, akit tizenöt évig körözött a katonarendőrség

Az előttünk járó generációknak talán még a politikai gazdaságtan, nekünk azonban már a balett volt a legnagyobb mumusunk a színiakadémián. Ljiljana Mišić tanárnő, részben önhibáján kívül is, de szerintem sohasem tartozott a legnépszerűbbek közé… Ilyen igazságtalan a diákok szimpátiája, illetve annak hajladozása! Mi, vagyis az 1989-ben beiratkozottak voltunk az első olyan évfolyam, amelynek már nem kellett a művészetekhez egyáltalán nem illő, idegen hangzású, furcsa megnevezésű tantárgyat, a politikai gazdaságtant tanulnia, végre eltörölték a tantervből. Pedig korábban – legalábbis úgy tartja a legendárium és a szájhagyomány – színésznemzedékek sorozata azért nem szerzett – vagy nem szerzett idejében – diplomát, mert ezzel a tantárggyal nem tudott zöld ágra vergődni. Közgazdászok se húzzák fel a szemöldöküket: abban a formában, ahogyan ezt tanították az előttünk járó generációknak, sok köze nem volt a valódi piaci viszonyokhoz és azok megismeréséhez, sokkal inkább az ideológiai-politikai nevelés, a marxizmus és a szocialista önigazgatás, meg miegyebek terepe volt ez.

Tóth Loon emlékének ajánlva

De akármi lett is volna a nevük, megnevezésük, túl nagy népszerűséggel senki sem hitegethette volna az elméleti tantárgyakat – és persze elsősorban azok előadóit – a Művészeti Akadémián, ahol tulajdonképpen mindent, ami nem tartozott a színészmesterség gyakorlati tárgykörébe, csak felesleges, a rosszabb esetben pedig ideológiai sallangnak tekintettünk, és úgy is viszonyultunk hozzá.
A gyakorlati tárgyak közül viszont a balett volt (és maradt is mindvégig…) a legnépszerűtlenebb, irtóztak tőle már az előttünk járó évfolyamok is, és ezt sikerrel át is örökítették ránk. A tantárgy neve persze az volt, hogy tánc (igre), de mindenki csak balettnek mondta és nevezte, tehát klasszikus táncokat kellett volna megtanulnunk. Ebben azonban csak annyira igyekeztünk, hogy átmenjünk a vizsgán, amikor megvolt belőle a kis hatoskánk, akkor már nem akartunk a továbbiakban tudomást sem venni róla.

Rosszul kezdődött az idei októberünk. Rögtön a hónap elején távozott Kartag Nándor újságíró-szerkesztő, tévés riporter, az Újvidéki Televízió sokévi munkatársa. Egy régi tévéfelvétel segítségével róla azonnal megemlékeztünk itt, a Yuhar webes felületén is:

A tévés sofőr küldetésének bukása

Tegnap, 2018. október 3-án érkezett a halálhír: hetvenéves korában elhunyt Kartag Nándor újságíró, szerkesztő, az Újvidéki Televízió nyugalmazott munkatársa, aki mindig rajta tartotta ujját a legfontosabb vajdasági magyar művészeti-kulturális események ütőerén, s akinek jelentős szerepe volt a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének létrehozásában, illetve életben tartásában, működtetésében is. Nyugodjék békében!

Aztán alig telt el néhány nap, szinte még fel sem ocsúdtunk a döbbenet hatása alól, amikor egy újabb gyászhír érkezett: hosszú, súlyos betegség után október 7-én elhunyt Tóth Loon színművész. Sokan megemlékeztek róla, sokan búcsúztak tőle facebookos bejegyzésekben, fotók megosztásával. Akkor kerestem elő én is azt a régi tévériportot, amelyet ő készített velünk, az osztályunkkal az egyik balettóránkon. Nincs meg sajnos a pontos dátum, hogy mikor készült és mikor került adásba ez a felvétel, de az elején elhangzik, hogy épp másodévesek voltunk a Művészeti Akadémián. Tekintve, hogy 1989-ben kezdtük meg tanulmányainkat, ez mindenképp az 1990-91-es tanévet jelenti, s arra viszont határozottan emlékszem, hogy alig kezdődött el az iskolaév, Loon valamikor ősszel jött ki hozzánk a tévés stábbal.
Akkoriban ő ezek szerint végzős, negyedéves volt, és bedolgozott tévésként különböző, főleg művészeti-művelődési műsorokba. Többé-kevésbé mindannyian belekóstoltunk az újságírásba, s volt, aki – akárcsak jómagam – benne is ragadt. 🙂 Azt persze nem tudhatom, hogy Loon, ha nem kellett volna neki röviddel később hirtelen lelépnie Vajdaságból, Szerbiából, a korabeli Jugoszláviában, kitartott volna-e a tévézés mellett.
De úgy emlékszem Loonra, hogy ő kedvvel csinálta…
Inkább mi ellenkeztünk kicsit, ódzkodtunk tőle, kérettük magunkat, nem nagyon akartunk szerepelni a műsorban, részben azért, mert szégyelltük, ahogy botladoztunk ott balettórán (ez látható a mellékelt felvételen is…), másrészt pedig azért, mert nem beszélhettünk őszintén. Ha kimondjuk ott bele a kamerába, hogy nem szeretjük a balettórákat, kín és nyűg nekünk az egész, felesleges energia- és időpazarlásként, iszonyatos tehertételként éljük meg, s a tetejében még ki nem állhatjuk a tanárnőt, hát másnap mehetünk felvenni az indexünket…

Loon egyébként nagyon rendes és segítőkész volt, igyekezett segíteni ebben is. Ahogy a felvételen is hallható, igyekezett úgy kérdezni, hogy ne kelljen ilyen egyértelmű kijelentéseket tennünk. Azzal vezette fel a beszélgetést, hogy számunkra néha akár nevetségesnek is tűnhet, hogyan mozogtak a néhány évszázaddal előttünk élt emberek, az ő szemükben pedig vélhetően mi lennénk mozgássérültek. A balettórán tanultak „nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy amikor elhagyom az akadémiát, akkor ne egy mozgássérült ember legyek, ahogy azt egy 17. századi ember gondolja róla” – mondta például Molnár Zoltán.
A beszélgetésben rajta kívül Baranyi Szilvia, Péter Ferenc, Pletl Zoltán és szerénytelenségem vett részt. Velünk vett részt még az órán Ivana Gavarić is, de ő nem volt az évfolyamtársunk. Ő épp a tanárnő szigorát szemléltetve, Boro Drašković tanár úr egy évvel felettünk járó, harmadéves szerb színészosztályából bukott hozzánk balettozni. Egy évig velünk végezte ez a tantárgyat…

Most Loon miatt kerestem elő ezt a felvételt, kicsit ezzel is rá emlékezve, vagy inkább emlékeztetve másokat…
És az emléke előtt tisztelegve.
De körülnéztem másfelé is. Így például a Veszprém-Bakony Táncegyüttes Facebook-oldalán találtam meg egy 2013-as szeptember 1-i bejegyzését, amelyben ezt írta:

Szervusztok,
Tóth Loon vagyok, a Veszprémi Petőfi Színház művésze. Színházunk az idei évadban színpadra állítja a Légy jó mindhalálig című musicalt, amit én rendezek. Olyan fiúkat (10 – 16 év között) keresek, akik szívesen vennének részt ebben az előadásban. Azért írok nektek, mert szívesen látnék néptáncosokat a csapatomban. Keresek csak táncoló szereplőket is, de olyanokat is akiknek kisebb-nagyobb szöveges szerepei is lennének. Arra kérlek benneteket, hogy ha valakit érdekelne a dolog, jelentkezzen nálam (toth.loon@gmail.com), vagy a színház titkárságán (titkarsag@petofiszinhaz.hu), hogy értesíthessünk benneteket a válogatás idejéről.

Közeli barátja, egyetemi évfolyamtársa, Szőke Zoltán így búcsúzott tőle:

Isten Veled, barátom, testvérem… áldott legyen utad…

Módis László írta:

Megtörten értesültem… a te energiád példa lehet mindnyájunknak, ahogy éltél, dolgoztál! És főztél… Igényesen, pontosan, és nagyon eredményesen. Mindig közreadtad a titkokat. 🙁 Egyik levelezésünk során azt írtad: a teljes életet kell megélni. Ahogy értesültél a betegségedről, kétszer annyit éltél, semmit nem halogattál… Milyen igazad volt! <3 Legyen könnyű az utad, Barátom!

Dormán László így emlékezett rá:

Elhunyt a a mi Szent Genéziuszunk. Sokan közülünk az igazi nevét nem is tudják. Tóth Loonnak hívták. Ő maga mesélte még nagyon sok évvel ezelőtt, annyi Tóth nevű ember szaladgál a földtekén, hogy az édesapja olyan nevet keresett neki, ami megkülönbözteti minden Tóthtól. Így adták neki egy képregényhős nevét, így lett Loon. Ma hajnaltól az égi társulat tagja lett. Tegnapelőtt még a menzán közölt legfrissebb kenyeremről készült fényképhez szólt hozzá.

És még egyszer Dormán László, ezúttal egy kommentben:

Ó, drága Jó Istenem! Két napja még a kenyeremről írtál s mióta terveztem már, hogy viszek neked Veszprémbe kenyeret. Most kinek vigyem? A mi kis klotildligeti református gyülekezetünkben én szoktam sütni az úrvacsorai kenyeret. Ezentúl majd Neked sütöm, valahogy csak eljut hozzád. Adjál majd belőle Soltis Lajosnak is!

Egy korábbi, öt évvel ezelőtt készült interjú néhány mondatát is sokan idézték Loonra emlékezve – ezek tehát halottunk saját szavai:

Tősgyökeres topolyai vagyok negyedíziglen, és egy olyan Jugoszláviában születtem, ahol jó volt felnőni. Világútlevelünk volt, Orebićen meg Korčulán nyaraltunk, és ha jól tanultunk, bármilyen iskolába járhattunk. Csodálatos volt az a nyolc évem, amit ifjúságnak nevezünk. A Tanyaszínház, ahol súgóként kezdtem tizenöt évesen, a Művészeti Akadémia, a tanáraim, Pataki László és Soltis Lajos és a barátaim egyre sűrűbben jutnak eszembe. Valami megfoghatatlan szabadság jellemezte ezeket az éveket, azt tehettük, amit a legjobban szerettünk, és azokkal, akikkel akartuk. Lehet, hogy ez csak azért lehetett így, mert fiatalok voltunk, vagy mert idővel megszépülnek az emlékek, de nem ez a fontos. A fontos az, hogy a bácskai föld és a dalmát só beivódott a bőrömbe, és ha rossz idők jönnek, tudok miből erőt meríteni. Ennek a szabadságtudatnak hála tudom elviselni ezt a beszűkült, anyagias, idióta világot. Hogy miért jöttem el hazulról? Nem a jobb élet reményében, hanem egyszerűen a katonarendőrség elől menekültem Magyarországra. Nem akartam ágyútöltelék lenni egy olyan háborúban, ahol én vagyok az agresszor. Honvédő háború elől nem szöktem volna el. És nem terveztem ezt hosszú időre: az élet így hozta, tizenöt évig köröztek.

Egy évvel az alábbi tévériport elkészítése után Tóth Loon már a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulatának tagja volt, ahol 1997-ig maradt, majd egy évadnyi szabadúszó lét után a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződött, és halálig ott is dolgozott. A leukémiából korábban egyszer már – úgy tűnt – felépült, de végül legyűrte testét a kór; az alkotókedvét azonban nem, azt még ekkor sem adta, hiszen a halálos ágyán is dolgozott és újabb produkciókat tervezgetett.
Ezeket a terveit azonban immár az mennyei társulattal kell majd megvalósítania…
De legalább – sokakkal ellentétben – ő minden emberi, a halandókra egyébként is jellemző botlása ellenére, a lelkében jó volt mindhalálig.

Nyugodj békében, Loon!

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás