A jó történetek szerencsés esetben továbbírják magukat. A talált tárgy megkapargatása, megtisztogatása legtöbbször azt eredményezi, hogy újabb izgalmas történetszálak, életművek vagy -pályák kerülnek a felszínre, olyanok, amelyekkel érdemes foglalkoznunk.

„Jubileumi koncertsorozattal ünnepel a Szabadkai Zeneiskola”

– olvastam néhány napja a hírt az egyik vajdasági hírportálon. Meg is jegyeztem viccesen, hogy lám, a Yuhar szépen megágyazott ennek a jubileumnak, hiszen az elmúlt időszakban két cikkben is foglalkoztunk a Szabadkai Zeneiskolával, és még egyben említést tettünk róla. Aztán tüzetesebben elolvasva a hírt eszembe jutott, van itt még egy olyan hangfelvételünk, egy 1990-es rövidinterjú, amivel valamicskét hozzátehetünk ehhez a jubileumhoz.

Az október 18-i ünnepi hangversenyen fellépett Kinka Rita zongoraművész is, aki ötven évvel ezelőtt, a Szabadkai Zeneiskola fennállásának századik évfordulóján, mint az intézmény legfiatalabb tagja mutatkozott be a nagyérdemű előtt. A másfél héttel ezelőtti cikkünkben pedig, ami a Szabadka – képekben, szavakban, zenében című kiadványt volt hivatott bemutatni, közzétettük többek között Vasilije Mokranjac Visszhangok című zongoraszvitjének egy részletét (figyeljenek csak!) Kinka Rita előadásában.

74 éve szabadult fel a „juhászok városa”

Mélyen tisztelt egyetemi tanárom, Jung Károly utalt rá sokszor, hogy a különféle dúlások bűvöletében élünk, mert „előbb jött a tatár dúlás, aztán a török dúlás, végül, de nem utolsó sorban a felszabadúlás”. A dúlásokat meg rendszerint a kárfelmérések, hozadéklajstromok követik, amelyek általában jól vagy rosszul sikerülnek – amíg nincs kritikai/történelmi távlat, addig rendszerint rosszul, s hogy mi lesz később, az már színtiszta politika.

Azt hiszem, innen már akkor is kitalálná a kedves olvasó, kivel készült az az 1990-es rádióinterjú, ha nem írom le a nevét.

Kinka Rita munkássága talán nem ismeretlen a vajdaságiak előtt, néhány hevenyészett mondatban (a teljesség igénye nélkül) mégis összefoglalnám eddigi életútját, mielőtt meghallgatjuk a rövidke interjút. A művésznő 1962. január 6-án született, Szabadkán. Öt esztendős korától volt a Szabadkai Zeneiskola diákja, tizenhárom évesen tartotta meg első önálló hangversenyét. Két évvel később az újvidéki Művészeti Akadémián folytatta tanulmányait két világhírű zongorista, az orosz Jevgenyij Tyimakin és az észt Arbo Valdma tanítványaként. Ezután a belgrádi zeneművészeti egyetemre kerül, onnan pedig a Gina Bachauer Alapítvány (Gina Bachauer International Piano Foundation) ösztöndíjának köszönhetően a New York-i Juilliard School-ra. 1987-ben elnyerte a brüsszeli Erzsébet Királyné Zenei Verseny, egy évvel később a bordeaux-i Fiatal Előadóművészek Nemzetközi Fesztiváljának első díját. Egyéb fontos díjai, elismerései: Zwickau (Robert Schumann-díj, 1985), Sydney (1985), München (ARD, 1985), Washington (1990), Orleans (1996). Szinte az összes európai országban játszott, továbbá az Egyesült Államokban, Tajvanon, Izraelben, Kanadában és Ausztráliában. Jelenleg az újvidéki Művészeti Akadémia tanára.

Az alább közölt rövid interjút 1990-ben készítette a Szabadkai Rádió, amikor a zongoraművésznő hazatért amerikai hangversenykörútjáról. Minden bizonnyal egy szabadkai előadást követően szólították meg Kinka Ritát, aki arról beszél, miért más hazai közönség előtt játszani,

de szó esik a szülővárosára jellemző, kiemelkedő kulturális pezsgésről, illetve arról, hogy a szabadkai kultúrélet túlnőtt az intézmények falain

(innen a cikkünk címéül választott idézet). Talán érdemes lenne készíteni egy összehasonlító elemzést, hogy lássuk, mára mi maradt mindebből.

Hozzászólások

hozzászólás