-
„…Fütyült a mozdony és tovább indultunk”
Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (4. rész)
Korábban, még augusztus végén egy alkalommal, majd pedig most novemberben, a hónap elején, tehát alig néhány héttel ezelőtt két részben tekintettünk be a vajdasági magyar irodalom két világháború közötti életébe Laták István költő és prózaíró, színidirektor életművét és életútját vizsgálva. Kiváló fogódzó volt ebben, hogy hat évvel ezelőtt, 2012-ben szabadságot vettem ki akkori budapesti munkahelyemen, a Magyar Hírlap szerkesztőségében, és „elvonultam” szülővárosomba, Zentára, ahol egy héten át minden reggel úgy jártam be a Történelmi Levéltárba, mintha dolgozni mennék. Mert valójában azt is csináltam… Csak ezúttal épp kedvtelésből tettem ezt. S nem fizetésért… Ebből a munkából, levéltári kutakodásból, Laták István ott őrzött hagyatékának áttekintéséből röviddel később egy cikksorozat született, amelyik több…
-
Van hely, és van igazság
Emlékezés egy méltánytalanul elhallgatott, mellőzött vajdasági magyar költőre – Nebojsza István (1953-1991)
Most egy számomra szokatlan és nehéz, ugyanakkor egy kívánt feladat előtt, kihívás előtt állok. Amikor feladatot írtam, az nem jelenthette a kötelezően eleve elvégezni való munkát. A kihívás pedig egy rég halogatott szándékot fed. Többszöri nekibuzdulás után azonban a kísérletek mindannyiszor elakadtak. Gátlásaim voltak, lévén nem vagyok sem irodalomkritikus, sem irodalomtörténész, nem éreztem a kellő elhivatottságot… Pedig egy méltánytalanul elhallgatott, mellőzött művészről szeretnék megemlékezni, Nebojsza Istvánról (1953-1991), sokak számára csak Nebiről. Most talán az következhetne, hogy több műfajban is maradandót alkotó egyéniségről van szó, ám elsősorban költő volt, de vonzotta a zene, a képzőművészet, a fotózás is, és kísérletezett a lapszerkesztéssel, aktív résztvevője volt a topolyai művésztábornak. Nebojsza István: Itthon…
-
FRISSÍTÉS: Mert balettozni sohasem szerettünk…
Tóth Loon, a fotós, avagy egy tökéletesen atipikus időutazás – A „régi szép idők” nyomában
A videót, amelyet néhány hete, november elején, a Tóth Loon színművész halálhírére reflektáló, Mert balettozni sohasem szerettünk… című cikkünkhöz mellékeltem itt, a Yuharon, először 2012. december 8-án, egy sorsszerű szombati napon, hajnali három óra után két perccel töltöttem fel a Facebookra. Akkoriban bíbelődtem ugyanis a régi VHS kazetták digitalizálásával, s persze az internetes közösségi portál talán nem a legalkalmasabb a videók kezelésére (mondhatni: bűnös módon lebutítja a fájlokat…), néhány felvételt mégis „közkinccsé” tettem. Ezért most ugrunk is egy kicsit az időben (térben viszont mozdíthatatlanul és megingathatatlanul helyben maradunk…), ugyanis bár ezt az anyagunkat most frissítésként tesszük közzé, az oldal jobb szélén található kronológiánkban nem az eredeti, a „forrásanyag” dátumához, vagyis…
-
Történetek, amelyeken a főhős is meglepődött volna…
Nagyjából cikkünk felénél, valahol a közepénél egy szavazást is találhatnak olvasóink, kérjük tehát, hogy mondják el véleményüket!
Ez immár a harmadik alkalom, hogy az ötvenes-hatvanas évek legendás vajdasági magyar gyermeklapja, vagyis a Buksi történetével foglalkozunk itt a Yuharon is (hiszen egybevág arculatunkkal… 🙂 ), azok után, hogy a Családi Kör című hetilapban tavaly nyár óta egy hosszúra nyúlt cikksorozatban dolgoztuk fel a témát. A megjelenésének idején tulajdonképpen mérhetetlenül népszerű, s egyben nemzedéki élményt jelentő, generációs életérzést megtestesítő újság első száma hatvanegy évvel ezelőtt, 1957 legvégén, karácsony után került a trafikokba, ezért az oldal jobb szélén található kronológiánkban továbbra is ehhez az esztendőhöz soroltuk be cikkünket. Előző cikkünket itt érhetik el olvasóink: Buksi Konrád és a képregények A múlt hónap végén elevenítettük fel itt, a Yuharon…
-
A generációk között átívelő HÍD
2009-ben, a Dombos Festen (is) bemutatkozott a „legújabb nemzedék”
Célszerűbb lenne az általam publikált következő két anyagot – a 2008. novemberi Jelfolyam-performance-t és a 2009. júliusi Híd Kör-beszélgetést – időrendben tálalni, de most eltekintenék ettől. Egyrészt azért, mert a Jelfolyamos videóval kapcsolatban még néhány dolgot át kell gondolnom, másrészt, mert a Híd Körös anyagot technikai értelemben sokkalta könnyebb volt „leporolni”, nyilvánossá tenni. Ha jól emlékszem, a Dombos Festen mutatkozott be először „istenigazából” a fiatal vers-, próza- és kritikaírókat tömörítő Híd Kör, néhány hónappal azután, hogy létrejöttünk, láthatóvá váltunk. A folyóirat 75-dik évfordulójának ünnepén, az Újvidéki Színház kistermében jelentette be az akkori főszerkesztő, Faragó Kornélia, hogy megalakult ez az új, ígéretes geometriai alakzat. Arra is jól emlékszem, mennyire örültem, hogy…
-
Az előadás zátonyára futott versek és más történetek
Tapsviharkabátban plébojgó újgazdagok, avagy az írónő, aki le tudott számolni gátlásaival: Bence Erika, Buda Ferenc és Fekete J. József a szín-, kép- és hangkavalkád turbózódásában – Hangoskönyv, 2001. augusztus
„Két szerző, két könyv – Kedves hallgatóink, a felelős szerkesztő Fekete J. József nevében köszönti önöket Pozsárkovity Erika. A hangoskönyv kortárs irodalmi folyóirat mai kiadásában két szerző két könyvét mutatjuk be. Bence Erika az Újvidéki Egyetemen tanít régi magyar irodalmat, szépíróként azonban teljesen új irodalmat művel, amit az olvasó a Forum kiadónál megjelent Ibolya utca című novelláskötetében tapasztalhat meg. A kötetről Fekete J. József mond ismertetőt, majd Győrffy Klára olvassa fel belőle A mi utcánkban tombol a nyár című novellát. Előbb azonban Buda Ferenc Árvaföld című kötetével ismertet meg bennünket az adás szerkesztője. Buda Ferenc a kecskeméti Forrás című folyóirat főmunkatársa, kötete a budapesti Kairosz kiadónál látott napvilágot. Ebből a…
-
Amikor a Symposion megérett a börtönre…
„...nagy melléfogás, nagy csalás és öncsalás, ha valaki olyat mond, olyat állít, hogy túl nagy a szabadság, túl nagy a demokrácia; a szabadság és a demokrácia soha nem lehet túl nagy, az mindig kevés, az mindig többet igényel, többet követel ahhoz, hogy az alkotó ember többet tudjon produkálni...”
Ma már kevesen jegyezzük azt is, hogy egyáltalán létezett valaha egy Topolyai Film- és Videotábor néven szerveződő mozgóképes alkotói műhely Vajdaságban. Tizenhét éves, harmadikos középiskolás srácként azonban anno nekem ez volt az egyetlen komolyabb fogódzóm arra, vagy inkább csak afelé – annak irányába –, hogy filmezéssel foglalkozhassak. Amikor 1989 tavaszán megjelent a tábor forgatókönyv-pályázatának felhívása, minden olyan témát összeírtam, ami akkoriban foglalkoztatott, s amiről úgy gondoltam, hogy érdemes lenne filmnyelven is megközelíteni, körbejárni. Mai szemmel nézve már furcsának, érdekesnek, meglepőnek érzem, hogy – minden, az ellenkező irányba terelő korabeli friss élményem ellenére – nem játékfilmben gondolkodtam, hanem a dokumentarizmus volt rám nagyobb hatással… A beadott három filmtervem közül egy ment…
-
„…anyja soha-ki-nem-élt szerelmét is elcsókolta mámorosan”
Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (3. rész)
Minden irodalomtörténeti kutatást, illetve annak prezentációját, minden kanonizációs folyamatot, valamint kanonizációs rendszert alapjaiban határoz meg – a kutatásban és a prezentációban vizsgált korszakkal ellentétben – az az (irodalom)történeti pillanat, amelyben maga a kutatás, vagy éppenséggel a kánonképzés történik. Sőt, ez utóbbi, a kánonképzés tekintetében sokszor maga a kor (és annak társadalmi-politikai rendszere…) támaszt mindenféle, hol teljesíthető, hol meg jobbára csak teljesíthetetlen, nevetséges, gyermeteg, vállalhatatlan ideológiai igényeket. Ennek illusztrálásaként vagy példázataként gondoljunk csak arra, milyen munkásforradalmi, osztályharcos irodalomtörténetek születtek a kelet-európai, szovjet típusú, bolsevik, vagy marxista, baloldali, szocialista diktatúrák regnálása idején, akár Magyarországon (a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában et cetera…), de Jugoszláviában is, amikor klasszikus szerzők műveiből hagytak el olykor a…
-
Buksi Konrád és a képregények
„Így született meg Csapa, az indián fiúcska és társa, a fura külsejű, fura nevű Gru-gru. Így indult közös sorsuk”, avagy egy gyermeklap emlékezetének hat évtizede
A múlt hónap végén elevenítettük fel itt, a Yuharon az ötvenes-hatvanas évek legendás vajdasági magyar gyermeklapjának, a Buksinak a történetét, méghozzá annak a sorozatnak a segítségével, amelyet tavaly nyáron indítottam a Családi Kör című hetilapban, s kisebb-nagyobb szünetekkel bár, de azóta is folyamatosan megjelenik Sajtótörténeti feljegyzések címmel. Mai összeállításunkban először azt vizsgáljuk, miért szűnt meg 1962-ben a Buksi úgy, hogy közben még a negyedik éltévét sem töltötte be, majd pedig áttekintjük, átlapozzuk az első lapszámokat, hogy felmérjük, feltérképezzük, milyen témákkal és milyen tartalmakkal szórakoztatta olvasóit hat évtizeddel ezelőtt. Így tehát túlnyomórészt az alább leporolt, felfrissített cikkek is még az 1957-es induláshoz vezetnek vissza bennünket, s a honlapunk jobb szélén található…
-
Mert balettozni sohasem szerettünk…
Tóth Loon is elment Kartag után – A színművész, akit tizenöt évig körözött a katonarendőrség
Az előttünk járó generációknak talán még a politikai gazdaságtan, nekünk azonban már a balett volt a legnagyobb mumusunk a színiakadémián. Ljiljana Mišić tanárnő, részben önhibáján kívül is, de szerintem sohasem tartozott a legnépszerűbbek közé… Ilyen igazságtalan a diákok szimpátiája, illetve annak hajladozása! Mi, vagyis az 1989-ben beiratkozottak voltunk az első olyan évfolyam, amelynek már nem kellett a művészetekhez egyáltalán nem illő, idegen hangzású, furcsa megnevezésű tantárgyat, a politikai gazdaságtant tanulnia, végre eltörölték a tantervből. Pedig korábban – legalábbis úgy tartja a legendárium és a szájhagyomány – színésznemzedékek sorozata azért nem szerzett – vagy nem szerzett idejében – diplomát, mert ezzel a tantárggyal nem tudott zöld ágra vergődni. Közgazdászok se húzzák…
