A mai Vajdaság területén – akármennyire széttagolták is azt olykor az évszázadok alatt a különböző nagyhatalmak, birodalmak, világuralomra törő bódult elmék az őrült háborúikkal – „soha magyar íróegyesületet nem lehetett létrehozni”, s akárhányszor próbálkoztak is vele, komolyabb, így tehát értékelhető sikert senki sem ért el. Éppen ezért sokan úgy gondolják – és úgy gondolták már a 20. század végén is, amikor megindultak, elkezdődtek az ilyen célzatú kezdeményezések –, hogy „meg se próbáljuk, mert ez még itt sose sikerült”. Mivel a királyi Jugoszlávia hatóságai a baloldali szervezkedésekben való aktív szerepvállalása és részvétele miatt 1929-ben utasították ki az országból Fekete Lajos költőt (erről is bőven lesz szó az alábbiakban…), a Yuhar kronológiájában mai bejegyzésünket ehhez az évszámhoz igazítjuk. Márpedig alig egy évvel azután történt ez, hogy íróink megpróbáltak valamiféle szerveződésbe, szövetségbe, egyesületbe tömörülni; 1928-ban is sikertelenül…

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

A vajdasági magyar irodalom ott van „a porban, sárban, füstös kávéházak feketekávé löttyei mellett”

Talán túlzottan is kiszélesítették a szervezők a meghívottak körét, amikor 1928-ban Becsére, az első Becsei Helikonra invitálták a korabeli vajdasági magyar írókat, így hát ott volt „minden faluesze poéta és városi újságíró-mesterember”, s közülük bizony egynémelyek „frakkal, röhejtverő szójátékokkal, undorkeltő vigyorokkal, fintorokkal meghiúsítottak minden közeledést a komolyabb íróemberek között” – fogalmazott később, az eseményre visszaemlékezve Laták István író, költő.

 

A Laták-breviárium sorozatának tizenhatodik része a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban jelent meg 2013. március 4-én:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Hogyan maradt íróegyesület nélkül a vajdasági magyarság irodalma?

A „falkában kialakult vélemény” átka, avagy tíz „évig írta, hangoztatta, hogy 1947 előtt nem volt itt semmi, amit irodalomnak, illetve magyar irodalomnak nevezhetnénk Vajdaságban. Aztán most egy vaskos könyvet írt arról, ami nem volt semmi…”

 

„Jaj vörösbegy, nótás cselédem,
                   zárd be az ablakot, igyekezz!
egy vad fájás, egy kis szédület
s a füstös tető, meg az a kék ég
olyan árva, olyan szomorú volna,
pirosruhás kis cseléd – nélküled!”

Ezekkel a sorokkal zárta Fekete Lajos (1900–1973) költő, publicista és szerkesztő a Vad fájás, egy kis szédület című versét, amelyik a Kalangya című folyóirat 1934-es márciusi számában jelent meg. Mint korában már jeleztem is, a magyarországi Tanácsköztársaság bukása után Vajdaságba emigrált, egyébként újnémeti születésű, tehát mai viszonyaink szerint egyértelműen erdélyi származású szerző – a történelmi feljegyzésekben Wynemeth, Wynemethy, Új nemethy és Ujj németh néven is többször említett falu a romániai Szatmár megyében, az alig valamivel nagyobb Ákostól kicsivel délnyugatra, Érszakácsi és Érszentmihály községek között található meg a térképeken – szűk tíz évet töltött el a tartományban, mígnem a királyi Jugoszlávia hatóságai 1929-ben, a baloldali szervezkedésekben való aktív szerepvállalása és részvétele miatt kiutasították az országból. Ő abban a szerencsés helyzetben volt – sokakkal másokkal, s így például a korábban említett Somogyi Pállal is ellentétben –, hogy „visszatérhetett” Magyarországra, ahol később Budapesten az Államtudományi Intézet előadója lett, 1948-tól pedig a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézetének munkatársa volt. Innen vonult nyugdíjba 1961-ben. Aktív és termékeny évek voltak ezek – beleértve a Délvidéken eltöltött esztendőket is – Fekete életében, amit szépen jellemez például az is, hogy 1934-ben Baumgarten-díjjal[1], a korszak egyik legrangosabb és legfontosabb irodalmi elismerésével tüntették ki.
Laták István (1910–1970), az adai születésű délvidéki magyar költő, próza- és újságíró, publicista, a szabadkai magyar színház alapító igazgatójának a Fekete vajdasági tartózkodása alatt kialakult baráti kapcsolata 1929 után sem szakadt meg a szerzővel. Mint korábban már ugyancsak jeleztem, a poéta és művelődésszervező hagyatéki anyagának – amit örökösei a zentai Történelmi Levéltárban helyeztek letétbe – feltárásakor, feldolgozásakor jómagam nem vizsgáltam az író levelezését. Ennek feltárását ugyanis elvégezte korábban már előttem Bózsó Izabella, aki Póz, maszk, fikció címmel 2011-ben készítette el diplomadolgozatát az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén – mentora Faragó Kornélia volt – Laták István 1935 és 1970 közötti levelezése alapján. Az ő nagyszerű munkájának köszönhetően tudhatjuk – még ha dolgozatának végleges változatához nem is használta fel a vonatkozó levélrészleteket – például azt is, hogy Laták István folyamatosan vitában állt Bori Imre (1929–2004) irodalomtörténésszel és egyetemi tanárral a vajdasági magyar irodalom értékelésének és felosztásának igen sok vonatkozásában. Az Újvidéken jegyzett, Fekete Lajoshoz címzett, 1969. június 20-ára keltezett levelében például így fogalmazott az író:

„Kedves Lajos bátyám!
Régen írott leveledre csak most válaszolok, s most már mentegetni is késő, hogy állatian sokat dolgoztam, sok családi nehézségem is volt stb. és azért nem írhattam, mert hosszan akartam válaszolni, ahogy leveled megérdemelte, de arra sehogysem futotta az időm. Most azonban a 7 Nap hozott egyet a verseidből, s azt küldöm el a lap kiszakított egy oldalán. Ez sürgető alkalom arra, hogy végre szóljak a leveled által fölvetett kérdésekről.
Sorjában veszem leveled fontosabb részeit. Bizony a régi barátságokról még hosszú idő utáni találkozásoknál is kiderül, hogy csak azok az igazi barátságok. Mostanában nemigen kötődnek barátságok. A fiatalok falkákat, hippy-pajtásságokat kötnek, de a régi értelemben vett barátságoknak én a nyomát nem találom az újabb embereknél. A Bogdánfinak küldött, illetve átadott verseidről nem sokat tudok. Tudom, hogy Bogdánfi hosszú ideig és két ízben is beteg volt, valahol a tengerparton gyógyították, s akkor más vette át a kéziratot tőle és a szerkesztést, de a Te verseid nem hozták. Mi van velük, nem tudom, de valamit dörmögött itt egy-két irodalmi haver, hogy nem tetszettek neki a tavaly megjelent verseid. Lehet, hogy ez a falkában kialakult vélemény. Borival viszont sehogysem állok. Tíz évig írta, hangoztatta, hogy 1947 előtt nem volt itt semmi, amit irodalomnak, illetve magyar irodalomnak nevezhetnénk Vajdaságban. Aztán most egy vaskos könyvet írt arról, ami nem volt semmi, a régi jugoszláviai magyar irodalomról. Tele elírásokkal, kihagyásokkal arról, ami néha a legfontosabb volt, belemagyarázásokkal, elértésekkel, elméretezettséggel, és ferde mérlegeléssel, a súlypontok fel nem ismerésével. Egy szóval majd egy egész könyvet kell írnom, ha nyugdíjas leszek és kutatásaimat és visszaemlékezéseimet folytathatom és befejezhetem, hogy a sok zavarosságot, helytelen értékelést és a baklövéseket helyreigazítsam. Így nem nagyon érintkezek vele, engem különösen üldöz és lebecsül az írásaiban, mert ő nem politizáló kritikus, s különösen utálja a baloldalra elkötelezett írókat a régi időkből, csak valamiféle avantgardista tevékenységét keresi mindenkinek. Tehát nem járok oda, ahol ő található. Így nem tudok semmit köteted átadása körülményeiről. Azonban valószínű, hogy Tomán átadta, mert ha Tomán is egy megveszekedett absztrakt irodalom-imádó is, de kiadóvállalati hivatalnok is, s megszokta, hogy hivatali tevékenységét rendesen elintézze. Bizalom a hivatalnokszellem pedantériájában! Biztos, hogy átadta a rábízott könyvet. Néhányszor kerestem, de a fene tudja, mikor jár be a hivatalába, ők otthon végzik el a penzumukat, vagy mi, de amikor eszembe jutott, hogy kérdezősködöm nála, mindig hiányzott a helyéről. Mivel tiszta szívből utálja ő is az értelmes és becsületes költészetet, nem jár felém, s így össze nem akadunk mostanában.”

Nem célom és nem is szándékon negyvennégy esztendő, tehát szűk négy és fél évtized távlatából ítélkezni, vagy eljátszani a döntőbíró szerepét kettejük vitájában, nézetkülönbségeiben, értékítéletük egymásnak ellentmondó kitételeiben, ellenben a hagyatéki anyag feldolgozásával együtt jár, tehát feltáró munkám része dokumentálni és elemezni ezt, illetve a lehetséges, ma még elérhető dokumentumokkal talán ki is egészíteni, így téve lehetőség szerint minél teljesebbé a képét. Talán kicsit annak érdekében is, hogy egy későbbi, a döntőbírói szerepet felvállaló szakember, irodalomtörténész (ami jómagam nem vagyok…) vagy kritikus megtehesse ezt helyettem.
Fenntartom azonban mindeközben, hogy a vajdasági magyarság irodalomtörténetének ez a vitás, s immár évtizedek óta a levéltári dobozokban lappangó részlete, apró kis szilánkja csak mindkét fél véleményének és nézeteinek teljes mértékű – és teljes értékű! – tiszteletben tartásával, megbecsülésével oldható fel. Hiszen két, már elhunyt, rangos személyiség vitájáról van szó. Nem lehet az utókor célja egyikük becsmérlése vagy maggyalázása, posztumusz megalázása, lejáratása sem. Ellenben az utókor céljának kell lennie, hogy megértse motivációikat, feltárja indíttatásaikat, mert csak ezáltal értelmezheti állásfoglalásukat, a vitákban kifejtett és elmondott véleményüket. Illetve mindezek máig ható következményeit…

 

Eső szemel

 

Laták István prózája, az Eső szemel című, regényrészletként közreadott írás ismételten azt jelzi számunkra, ahogyan korábban is láthattunk már erre példákat, hogy a szerző folyamatosan kísérletezett a nagyobb terjedelmű, összetettebb műfajokkal. Több regényrészlete jelent meg lapokban és folyóiratokban (sőt, némely köteteiben is…), illetve maradt fenn kéziratban, életében azonban egyetlen regénye sem kerülhetett az olvasók elé nyomtatásban, a maga teljességében. Fekete Lajos és Laták István, a szerzőtársak és barátok együtt publikáltak a Kalangya 1934-es márciusi számában (amelyben az Eső szemel című regényrészlet is napvilágot látott…), és együtt vettek részt az 1928-as – első! – Becsei Helikonon. Mint láthattuk is, az erdélyi magyar írók marosvécsi, ugyancsak Helikonnak nevezett találkozójáról mintázott összejövetel, illetve utódja, a hatvanöt esztendővel később megtartott második Becsei Helikon sem hozta meg a várt eredményeket, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. S mégis, épp ezek a találkozók, illetve a köztük eltelt évtizedek és azok hozadékai is szemléletesen jelzik a fent említett viták és igen, a folyamatos, nem szűnő irodalmi civódások, indulatoktól sem mentes presztízsharcok kártékony továbbélését. S ugyanezekre világít rá egy egészen más megközelítésben – mintegy adalékként, függelékszerűen kiegészítve témánkat – a második találkozón, 1993-ban, a Becsei Helikonon a Magyar Írószövetség akkori elnökével, Tornai József költővel a helyszínen készített interjúm egy másik részelte is. A beszélgetés a Keszég Károly által szerkesztett Napló című szabadelvű hetilapban jelent meg:

„● Az összetűzéseket azonban, sajnos, most sem sikerült elkerülni. Az irodalmi est közönsége is szem- és fültanúja lehetett egy ilyen összezördülésnek.
– Igen, s én úgy éreztem, hogy például Bori Imre professzor úr megközelítése, amely szerint nem kell analógiát vonni a két találkozó, vagy a két Helikon között, az negatív. Szóval, nekem mindenképpen negatívan hangzott, mert én azt a dallamot érzem ki belőle, hogy ha akkor nem sikerült vajdasági magyar íróegyesületet létrehozni, akkor most se próbáljuk meg. És volt egy olyan határozott mondata Bori Imrének, hogy itt soha magyar íróegyesületet nem lehetett létrehozni, tehát, hogy meg se próbáljuk, mert ez még itt sose sikerült. Ezt én nagyon negatívnak érzem.
● A Magyar Írószövetségnek több mint kétszáz külföldön élő tagja van, s Ön javasolta is a megjelenteknek, hogy lépjenek be, ha eddig ezt még nem tették meg. Mit jelenthetne ez a vajdasági magyar irodalom számára?
– Mivel az irodalom tulajdonképpen jelenlét, ez azt jelentené, hogy a magyarországi lapokkal és könyvekkel, a magyarországi kulturális eseményekkel teljesen spontán kapcsolatba kerülnének az írók, és a vajdaságiak sem lennének jövevények, mint akik most szálltak le a hajóról, mint akik megjelennek, és külön kell velük foglalkozni. Tagként a legtermészetesebb módon megkérhetik, hogy mutassák be a könyvüket, kérhetik, hogy egy hétig ott legyenek egy szállodában, amit az írószövetség fizet… Tehát ebben a rettenetes helyzetben, amelyben a magyar író évtizedeken át apátlan-anyátlan árvának érezhette magát Vajdaságban, vagy Erdélyben, vagy Kárpátalján, vagy Szlovéniában, vagy éppenséggel Szlovákiában, most végre úgy érezheti, hogy van egy olyan hely, ahova nem besündörög, mint egy idegen, akit vagy befogadnak, vagy nem, köszönnek neki, vagy sem. Elmondhatja magáról, hogy »én, kérem szépen, a többiekkel egyenrangú írótag vagyok, ez az én otthonom, nekem itt jogom van leülni, jogom van harminc százalékkal olcsóban ebédelni«.És ezek a jogok így nőnek fel egészen odáig, hogy van egy fórum, ahova bármi lelki sérelemmel vagy bármilyen más üggyel elmehet, és valamilyen orvoslást talál.
● Ezek szerint a Magyar Írószövetség megnevezés most már nemcsak Magyarországot jelöli?
– Most már nem, mert éppen úgy, mint ahogy a határon túli magyar íróknak is a szervezete, ugyanúgy a nyugat-európai, vagy éppenséggel az ausztráliai magyar íróknak is a szervezete. Tehát nyugodtan meg is változtathatnánk a nevünket: mostani neve Magyar Írószövetség, de nyugodtan mondhatnánk, hogy Magyar Írók Nemzetközi, vagy Világszövetsége, mert hiszen a világon a magyar nyelven író írók szép számban tagjai ennek a szövetségnek. És azt hiszem, hogy elképzelésünk, amely szerint nem hiszünk a politikai nemzetben, ellenben hiszünk a kulturális nemzetben, nagyon gyakorlatias illusztrációja annak, hogy mit értünk a kulturális nemzeten.” (Politikai nemzet helyett kulturális nemzet – Tornai József, a Magyar Írószövetség elnöke a második Becsei Helikon vendégeként nyilatkozik, Napló, 1993. november 10.)

Az Eső szemel című regényrészlet így önmagában torzó, töredékes (mondhatni: pont olyan, amilyennek egy regényrészletnek lennie kell…), olvasóként nem kapunk sem teljes jellemábrázolást az egyes szereplőkről – inkább csak széles vonásokkal felvázolt, felszínes utalások ezek –, sem a teljesként elképzelt mű szerkezete, annak markáns jellegzetességei nem tűnnek fel. Nem tudhatjuk tehát, hogy a cselekmény kibontásában, a mű kiteljesítésében mik lehettek a szerző elképzelései.
Érzésem szerint Laták István ezúttal egy lírai regényt szeretett volna írni, amelynek cselekményét minimálisra zsugorítva, inkább az elmélyült pillanatok, főhőseinek gondolatvilága foglalkoztatta, megalapozott és mély, vagy épp ellenkezőleg, esetenként elsietett gondolataik, cselekvésük önkéntelen, jellemükből és családi hátterükből fakadó mögöttes tartalma. Csak az alapszituációt, a szegénység és a kiszolgáltatottság, a reménytelenség jellegzetes vonásait láthatjuk ebből a rövid részletből, illetve annyit sejthetünk még hozzá a latáki szellemiség jegyében a cselekményszövéséből, hogy a felvázolt helyzet hosszú távon ebben a formában így nem tartható fenn. Ellenben nem tudhatjuk, hogy a szerző milyen fordulattal kívánta végül feloldani mindezt a mű kiteljesített változatában.

Végezetül pedig engedtessék meg nekem a nagyképűség, hogy a szerző hagyatéki anyagának feltárásán alapuló munkám jelen részletét a Laták István verseinek egyes kiragadott motívumai alapján készült vizuális költeményeimmel, elektrografikáimmal illusztráljam.

 

Laták Istvánnak az ehhez a cikkhez mellékelt regényrészlete Eső szemel címmel a Kalangya 1934-es márciusi számában jelent meg először:

 

Eső szemel

(regényrészlet)

Anyám vizet melegített a katlanon. A teknőt még tegnap beáztatta, hogy ne folyjék, mialatt fürdöm. Egyre korhol.
– Fürdjél Jani, a nehézség se bírja kidörgölni a piszkot az ingedből!
Lógatom a lábaimat egy rossz hintaszékből, a nagybácsim hagyta itt, mielőtt Pestre ment a pénzével, kitanulni a színészetet. Valami ponyvaregénybe unatkozik bele lusta sihederségem. Sok mindent összeolvasok. Nem nagyon érdekel az olvasás. Jobb szeretek napkúrázni, de hűvösek már a napok, nem lehet már fürdeni se a szabadban. Ez a sok leírt kaland, hazugság, de az okosabb könyvektől megfájdul a fejem. És azon még a bor se segít. Pedig az mindenre jó. Különösen, ha jó borozókkal isszák.
– Öcsém, az árgyélusát, pótolj már a literhez – és én az anyámtól kikunyerált dinárommal kisegítem néha Petyi bácsit és iszunk. Jó házi bor, az Ádám bácsi méri, itt az ucca végén. Saját bora. Titokban méri. Kabát alatt hozom el, hogy ne lássa a finánc. Mióta nem kocsmáros az Ádám bácsi, csak tízliterenként mérhetné a borát. Úgy nem kellene fizetnie adót. Így sem fizeti.
Mit lehet csinálni itt a külvárosban hűvös időben? Majdnem mindig szemel az eső. Mind a három pár cipőm rossz, beléjük folyik a víz, a suszter már nem javít hitelbe. Apám meg káromkodik, ha ilyesmire kérek tőle pénzt.
– Menj az istennyilába, láthatod, hogy az én cipőim is rosszak, újat kéne vennem, de nem jut rá. Pedig nekem minden nap muszáj menni. Hej, de büdös is az inkasszánsnak, és szomorúan iszik egyet.
Legszívesebben itthon ülne mindig és bogarászna a kertben. Gyomlálna, vagy a silány fákat tisztogatná. Kicsi a kertünk, de mindig talál benne valami kertészkedő bíbelődést. Egy parajért összeturkálja a bokrok alját. Nem szabad letépni nélküle egy szál virágot sem.
– Megcsupáljátok a virágszárat, összevackoljátok, senki se nyúljon hozzá nekem!…
– Nem is nyúlnak itt a gyerekek semmihez – füllenti az anyám, ha szemmel láthatóan nagyon megloptuk a kert virágait.
Engem nem kínál meg borral az apám, tacskónak tart. Meg, hogy nem keresek, nincsen tekintélyem előtte. Húgaimat jobban szereti, azok dolgoznak. Szőnyeget csomóznak mindketten. Nem sokat keresnek, elflancolják. Mindig harisnyáért sírnak.
– Anyám, a Zalács Katinak mindig ad az anyja harisnyára, meg cipőre, mert jobban szereti a lányát, mint maga.
– Dehogy, Julis, nekik szőlőjük is van és az anyjuk kofálkodik, meg nyugdíjat is húznak.
Anyám nem tud kofálkodni. Csak egész nap a kecskét etetgeti, mindig éhes az a sovány jószág és panaszosan bőg. Telhetetlen a szegény ember tehene is.
Takarít az anyám és ebédet főz. Állandóan konyhaszagú. Meszeli a rozzant házfalakat, lemállik a vizes falakról a tapasz és a mész. Sohse ér rá. Nem értem, hogy lehet valaki örökös rabja a végtelen és haszontalan foglalatoskodásnak.
– Gyere, Jani, itt a meleg víz és a szappan.
Becammogok a kamrába. Kiöntöm a hamus áztatóvizet a repedezett – és a repedésben ronggyal tömködött – teknőből, és beöntöm a bográcsból a meleget. Ledobálom foltos ruhámat és fehérneműimet. Hosszú, szőrös lábamat térdben felhúzva beülök borzongósan a vízbe. Huh, de jó volna elnyúlni a sima, finom kádban. Legalább olyan volna, mint a közkórházban. Ereszteni a meleg vizet egész nyakig…
Beszappanozom magamat. A hajam is mosom. Eszi a szemem az erős háziszappan.
Anyám főzte. Úgy főzi, mint a nagyanyám, meg a dédanyám. Csak meleg vízben viszi le a piszkot. Lyukas törülközővel ledörzsölöm magam. Mintha egy kis élet költözött volna belém. Éhes is vagyok. Még nincs itt a vacsoraidő. Apám zsarnokoskodik. Nem szereti, ha külön tálalgatnak.
– Aki nincs itt az evésnél, az fütyülje el. Ha nem tetszik, szedd a sátorfádat, és keress kvártélyt magadnak. Úgy lesz itt minden, ahogy mi akarjuk – és magára és az anyámra mutat.
Pedig csak úgy van, ahogy ő dühöngi. Mit tehetek? Hallgatok és gyorsan bepofázom az ennivalót. Csak a húgaim kotyognak. Ők keresnek, hát szabadabb a szájuk.
– Maga apám sohse nézi, hogy másnak is jó legyen, csak ahogy maga akarja. Mi nem vagyunk a cselédjei.
– Fogjátok be a pofátokat!… – kiabál apám, vagy ha rosszabb kedvű, nyakon is üti őket. Ilyenkor a húgaim nem vacsoráznak és nekünk több jut.
Kiállok a kapuba. Szemel az eső. Mély pocsétákban áll a tégla a járdákon és a kövezetlen kocsiutakon a víz. Egy kocsis rekedt ordítozása veri fel az eső egyhangú pötyögését. Üti a lovakat, elakadtak a liszteskocsival a sárban.
Rossz kabátokban topognak erre-arra a szomszédok. Alig köszöntik egymást. Elázik ilyenkor a beszélgető kedv is. Átmegyek a Fésüsékhez.
Ott összejön néhány magamfajta dologtalan. Kártyázunk, vagy efféle. Mesélünk erről-arról. Néha hazudunk is. Így érdekesebb. Lányokról, verekedésekről. Hősebbek vagyunk így.
Az öreg Fésüs kövér, pipás ember, csuda kacifántosan nevet egy-egy jobbízű eseten. És mindig valami katonahistóriáját ékeli a különféle beszédek közé, a bosnyák okkupációról. Tud lódítani. Gyerekek voltunk az okkupációkor.
– Hej, gyerekek, mikor én Zenicán a fegyháznál voltam poszton…
Sanyi, a legkisebb fia rászól:
– Már mesélte, apám, nem emlékszik rá?
Kicsi, törődött felesége zsarnokoskodik fölötte, mert nem keres az öreg. Gyűlöli, hogy mégis kövér és egészséges.
– Hozzál vizet, még erre is lusta vagy, pedig megüt a guta, már annyira hízol!… – és az öregember engedelmesen elcammog.
Most nincsenek itthon. Kimentek kukoricafosztásba valamelyik rokonukhoz, tanyára.
Kinézek a Halasi-útra. Erre nem nagyon szoktam járni. Erre lakik a hűtlen szeretőm. Nem kellek neki, hogy nem vagyok munkában. A papucsosék fia tetszik most neki. Pedig vigyázzon, mert az már vert szét botot lányok fején.
Megázik a kabátom, eszi fene.
Üresek az uccák. Félig falu ez a város. Olyan kevesen értik és élik itt az életet. Még a jóvilágban is eltemetődtek a vidékiességben.
Jó volna puha autóban ülni, vagy szivarozni. Pénzt olvasni, vagy valami tengerparton a melegben hasalni.
Tülköl az autóbusz. Csak egy rendőr van benne, az ingyen utazik, és a malmos tart hazafelé.
Nézek a házfalakra. Mocskosak. Egyformán vidékiesek, kis öreg ablakokkal. Sárrá és penésszé válik itt az ember.
Ráérünk. Én is, a fűszeresek is, az autóbusz is, a malom se jár. Csak az eső szemetel.
Visszafordulok. Micisapkám szemembe húzom és megszorítom a nadrágszíjamat. Alig van gondolatom, mintha már éhes se lennék. Minden későn jön. Álmodnék néha szépeket is. El is mesélném valakinek. De mit ér, ha megerőltetem magam, hogy önmagamnál különb legyek. Ügyetlenek a vágyaim is. Nem érdemes ingyen még gondolkodni, vagy beszélni sem.

 

Ehhez az összeállításhoz még a következő illusztrációkat válogattam össze:

 

 

A Kalangya 1934-es márciusi számában egyszerre jelent meg Laták István regényrészlete és Fekete Lajos verse:

 

Bózsó Izabella 2011-ben készítette el – és védte meg! – az újvidéki Magyar Tanszéken a diplomadolgozatát Por, maszk, fikció címmel:

 

A fenti összeállításunkhoz felhasznált anyagok a Magyar Szó 2013. március 4-i számában jelentek meg:

 

___________________________________

[1] „A Baumgarten-díj a Baumgarten Ferenc Ferdinánd által alapított irodalmi díj és jutalom. Kiosztója a Baumgarten Alapítvány. […] Az alapító 1923. október 17-én kelt végrendeletében döntött úgy, hogy tetemes vagyonából »oly komoly törekvésű, akár a szépirodalmat, akár a tudományt művelő magyar írók« részesüljenek évdíj, jutalomban vagy segély formájában, akik »minden vallási, faji és társadalmi előítélettől mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek.«
Amikor az alapító 1927-ben meghalt, a család megtámadta a végrendeletet. A német és magyar írók tiltakoztak a család szándéka ellen. Emiatt csak 1928 áprilisában emelkedett jogerőre a végrendelet. Az első díjakat 1929-ben osztották ki. Az utolsó díjkiosztás 1949-ben volt. Addig az 1945-ös esztendő kivételével minden évben kiosztották a díjakat, január 18-án, az alapítvány székházában.” (Wikipédia, http://hu.wikipedia.org/wiki/Baumgarten-d%C3%ADj)

Baumgarten-díj – Wikipédia

Számtalan támadás érte fennállása alatt az Alapítványt, a kuratórium tagjait, de magát az alapítót is. Egyik vád az alapításkor az volt, hogy ezzel a liberális írókat, költőket akarják helyzetbe hozni. 1940-ben egyszerre támadták jobb és baloldalról is az Alapítványt. 1945-ben pedig hivatalosan deklarálták, hogy a díjra nincs szükség, hiszen a magyar költők arra nem szorulnak rá.

Hozzászólások

hozzászólás