Mindössze huszonöt esztendő volt a korkülönbség a két író között, s ez a negyed évszázad bizony jelentős mértékben befolyásolta – megkülönböztette – pályájuk, pályafutásuk alakulását, s ha nagy általánosítással akár még pályatársaknak is mondhatjuk őket, ők ketten egészen bizonyosan nem érzékelték ennek semmiféle hatását, jelentőségét, vagy bármiféle vetületét. Közös azonban életpályájukban, hogy mindketten szegény vasutascsaládba születtek, kora gyermekkoruk egy-egy időszakában a korabeli Szabadkán nevelkedtek, s ez a két, a szülői családjukból magukkal hozott élmény meghatározó hatással volt munkásságukra. A részleteket az alábbiakban mindenki elolvashatja… Elöljáróban még csak annyival kellene kiegészítenünk mindezt, hogy Majtényi Mihály, az alább idézetként felvillanó méltatásában az 1929-es január hatodikai diktatúrát említette, mint egy olyan – esetünkben tőlünk időben legtávolabbi, de a feldolgozott téma szempontjából is legkorábbi – történelmi eseményt, amely jelentős mértékben befolyásolta, alakította Laták István írói-költői kibontakozását, szerzői-alkotói magatartását, ezért az oldalunk jobb szélén található kronológiánkban most a mai cikkünket ehhez az évszámhoz datáljuk.

 

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó cikkünket itt érhetik el olvasóink:

 

„…Fütyült a mozdony és tovább indultunk”

Korábban, még augusztus végén egy alkalommal, majd pedig most novemberben, a hónap elején, tehát alig néhány héttel ezelőtt két részben tekintettünk be a vajdasági magyar irodalom két világháború közötti életébe Laták István költő és prózaíró, színidirektor életművét és életútját vizsgálva.

 

A Laták-sorozat ötödik része a Magyar Szó melléklete, az Üveggolyó 2012. április 16-i számában jelent meg:

 

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Egy megíratlan életrajz rekonstruálása felé

Az „istentelenek” és a „zavarosfejűek”, avagy Laták István (1910–1970) munkássága és pályaképe, mint egy elolvasatlan, feltáratlan regény – Hiányjelek egy költői, prózaírói életút értelmezésében

 

Danilo Kiš (1935–1989) – „a félig montenegrói, félig magyar zsidó származású, utolsó jugoszláv költő, műfordító és prózaíró”, ahogyan Bozsik Péter, az EX Symposion szerkesztője meghatározta őt egy korábbi írásában (http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/33/0271.html) – egy interjúban beszélt arról, hogy a magyarul Fövenyóra címen megjelent regénye valójában egy elolvasatlan mű. Vagyis: „nepročitana knjiga” – mondta. Azért nevezte elolvasatlan regénynek, mert a mű kritikai értékelése – érzése szerint – nem történt meg, az irodalmi percepció nem mérte fel, nem helyezte sem irodalomelméleti, sem irodalomtörténeti, de még csak ideológiai kontextusában sem a helyére. Hasonlóképp kell fogalmaznunk Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költő, prózaíró és publicista életrajzával összefüggésben is.
Laták Istváné ugyanis ilyen értelmezésben egy megíratlan életrajz.
Monográfusán, Juhász Gézán kívül gyakorlatilag – méltatói közül sem – senki nem dolgozta fel kellőnek mondható alapossággal életútját, nem adtak róla pályaképet, s Juhász is elsősorban megjelent köteteinek irodalmi elemzésével foglalkozott. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy Latáknak a különböző kiadványokban megjelent rövid életrajzai rendre átveszik – azonos formában, megegyező formulákkal – az egyes megfogalmazásokat, s egyfajta ismétlődésben hozzák újra és újra a korábban, mások által már elősorolt – hol pontos, hol felszínes, hol meg egyszerűen csak félreértelmezett, félreértett, tehát erősen pontosítás után kiáltó – adatokat, azok ellenőrzése, esetleges korrigálása nélkül. Ebből pedig logikusan adódik, hogy nemcsak a szerzőről a köztudatban élő sztereotípiák jönnek elő újra és újra indoklás és elemzés, magyarázatok és kommentárok nélkül, de a hibák, tévedések is sorozatosan ismétlődnek.
Mint már jeleztem, jómagam azzal a felettébb szakmaiatlan hozzáállással kezdtem el a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyaték feltárását, feldolgozását (…és közreadását), hogy az ott fellelt anyag határozza meg a munkamódszeremet – és a munkamenetet is. Annak függvényében döntöm el, hogyan tegyek, illetve, hogyan járjak el, amit a levéltári dobozokban találok. Ez így mérhetetlenül egyszerű és kézenfekvő, s mellesleg egyszerűsíti is a dolgomat. Mindehhez pedig a breviárium formája – mint többnyire egy, esetenként azonban több szerző műveiből összeállított szemelvénygyűjtemény[1] – tűnt a legpraktikusabbnak, illetve ez adódott, mint a legkézenfekvőbb megoldás. Így ugyanis folyamatában haladhatunk, válogathatunk a „szemelvények”, a kötetbe nem sorolt elbeszélések, illetve Laták István kéziratban és jegyzetekben maradt művei között. S egyáltalán nem titkoltan Radics Viktória 2002-ben megjelent, Danilo Kišről készült kiváló kötetét, pályarajzát és breviáriumát[2] tekintettem egyfajta sajátos előképnek, mintaképnek, amelynek alapján a hagyaték feldolgozásában haladhatok. Ilyen megközelítésben pedig kiváló szamárvezetőnek bizonyult számomra még Majtényi Mihálynak a Laták István harmincesztendei költői jubileumára készült, a Híd című folyóirat 1957-es májusi számában megjelent „Szótlanok megnyíló szája voltam…” című dolgozata is. Vezessék hát most továbbra is ennek a köszöntőnek a sorai feltáró figyelmünket: „A január hatodiki diktatúra ezerkilencszázhuszonkilencben belefojtotta a szót a toll embereibe. Valami erjed, rettegés mindenfelé. A fiatalak sorsa bizonytalan, nem csodálatos hát a költőben az ilyen kép:

…Mig én lógok az ifju bizonytalanság bitófáján
Mint széllel himbált akasztott

Átvette a szót lassan a haladók között egy új költőgeneráció – csupa vajdasági fiú – s ezek a sorok között odakiáltanak, odamondogatnak a hatalomnak (Addig a Bácsmegyei Napló emigránsai között volt főleg baloldali árnyalat). Laták neve mind sűrűbben feltűnik.

Elég a szélből, a dérből, a télből
A számolatlan sok félebédből.

– – – – – – – – – – – – –

…elkerült már egészen
A szikrányi öröm
Holnap összeszedem
Az örök tél minden átkát
S a december, január
Február urait mind összetöröm!

Ezek a baloldali felzárkózás, a munkanélküliség évei. Latákkal ez a költőgeneráció zsebében érzi – megírva és készen – a korszak mandátumlevelét; csak előre, ez áll rajta. A lapokban a polgári sajtóban burkolt támadások az »istentelenek« és »zavarosfejűek« ellen. Laták hangja ebben a korszakban:

Szabadon futottál, magadnak futottál s most oldalad
Véresre marja a szolgaság hámja, az istráng.
S azt mondja istened: a dohos, szentelt ostya jobb étel
Mint a medve talpa s a pataki pisztráng.
S azt tanítani a nyakadba ültetett
Pápát, lámát, rabbit, varázslót, szentbotos ispánt.

A kör lassan összezárul. A front felzárkózik, a HID-csoport már őrhelyén áll!” – írta hát Majtényi Mihály a folyóirat 1957-es májusi számában. Danilo Kišsel rokonítja még Laták Istvánt az is, hogy mindketten szegény vasutascsaládban születtek, de összeköti őket Szabadka közege is, amelyben ideig-óráig nevelkedtek. A köztük érezhető különbségek pedig elsősorban életkorukból adódnak: Laták a visszacsatolás idején már fiatalemberként vállalt hivatalt a szabadkai városházán, Kiš ugyanakkor még csak kisgyermek volt, akit hamarosan a magyarországi, Zala megyei Kerkabarabásra, majd pedig a montenegrói Cetinjébe menekítettek a szülők és a rokonok. (A kínálkozó mellékszálakat azonban – legalábbis egyelőre – nem szeretném most megnyitni, sőt, inkább igyekszem mielőbb elvarrni ezeket, hogy ne térítsenek el bennünket eredeti témánktól és célkitűzésünktől…) Annyit tegyünk még hozzá ehhez, hogy ha Danilo Kiš amiatt panaszkodott a fent említett interjúban, hogy a Fövenyóra elolvasatlan regény maradt – akkor mit szólhatna mindehhez Laták?! Akinek lényegében még az életrajza is megíratlan.
Szórványosan előforduló életrajzi adatai között például a leggyakrabban az érettségijét sem említik, s a legtöbb esetben beérik annyival, hogy „Szabadkán kezd középiskolába járni, de félbehagyja” (Gerold), holott épp a visszacsatolás rövid időszakában, 1944-ben mégis elvégezte a középiskolát. Ekkor megszerzett érettségijét pedig később a szocialista Jugoszlávia hatóságai is elismerték. Egy szerb nyelven készült, valamely hatóságnak beadandó, később íródott önéletrajzi feljegyzésében így vallott erről: „Da bi mogao dobiti privatno zaposlenje ja sam počeo pohadjati privatnu gimnaziju i položio sam viša 4 razreda sa velikom Maturom. Ispite i veliku maturu naše Narodne vlasti su mi priznali.” Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy Laták életrajzírói rendre csak az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén 1963-ban megszerzett diplomáját említik, a korábban, 1951-ben a Tanárképző Főiskolán megkezdett tanulmányait pedig szem elől tévesztik. Az írónak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában fennmaradt leckekönyvéből láthatjuk, hogy ebben a felsőoktatási intézményben összesen tizenegy lerakott vizsgáját hitelesítették. Ezek közül két esetben Panavin Olga tanárnő, a kiváló folklorista és nyelvész vizsgáztatta az akkor már ismert költőt. Lábadi Károly jegyzi a pedagógusként, egyetemi tanárként is elismert nyelvjáráskutatóról a 2008-ban megjelent Drávaszög lexikon című kiváló, hiánypótló munkájában:

„Penavin Olga (Debrecen, 1916. júl. 15. – Újvidék, 2001. okt. 25.): nyelvjáráskutató, folklorista. Az újvidéki egyetem tanáraként több alkalommal végzett gyűjtést a drávaszögi magyarság körében. – F. m. Jugoszláviai magyar népmesék I. Akadémiai Kiadó, Bp. 1971., Jugoszláviai magyar népmesék II. Akadémiai Kiadó, Forum Könyvkiadó, Budapest–Újvidék, 1984., Jugoszláviai magyar diakrón népmesegyűjtemény I.-II. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993., 1995.”[3]

„Az ötvenes évek közepén igény mutatkozott a magyar nyelv és irodalom magasabb szintű tanulmányozására és a középiskolai magyartanároknak egyetemi szinten történő képzésére. B. Szabó György 1954-ben fogalmazta meg a Magyar Tanszékkel kapcsolatos elképzeléseit” – írta Láncz Irén tanszékvezető a Magyar Tanszék félévszázados jubileumára készült alkalmi kiadványban, 2009-ben. (Szerkesztette: Toldi Éva.) Tehát, ahogyan előbb középiskolai tanulmányait is megszakította, majd később mégis befejezte, a későbbiekben ehhez hasonlóan a félbehagyott főiskolai képzése után, Laták István végül itt szerzett egyetemi oklevelet.
A költő munkásságáról és életútjáról – ahogyan azt Radics Viktória tette Danilo Kiš esetében – egy átfogó pályakép megrajzolására egyelőre én sem vállalkoztam; erre vélhetően majd csak munkám végeztével leszek kellőképp felkészült. Ehhez azonban, mintegy előtanulmányként, hamarosan egymás mellé állíthatjuk már lassan a Laták Istvánról készült, különböző publikációkban megjelent életrajzi vázlatokat, és a saját, hivatalos célra íródott önéletrajzi feljegyzéseit, már csak azért is, hogy ezek összevetéséből, kölcsönös kiegészítésükből – mintegy egymásrahatásukból – összeállíthassunk egy viszonylag korrekt, „ajánlott” változatot. Hiszen, ha elfogadjuk a felszínes életrajzi adatokat felsoroló kiadványok jegyzeteit, akkor dilemmát okozhat például az is, hogyan iratkozhatott a költő egyetemre befejezett középiskola nélkül (mint már jeleztem, nem szeretnék elveszni a részletekben, de a saját példám is igazolja, hogy egy időszakban erre valóban volt lehetőség…), ezért a megfelelő kiegészítések megkerülhetetlennek tűnnek.
Monográfiájában, ha nem is konkrétan kimondottan, vagy egyértelműsítve, de Juhász Géza is – aki, s ezt is csak mellesleg jegyzem meg itt, nekem is tanárom volt az újvidéki Művészeti Akadémián – utalt a húszas-harmincas években még elkötelezett baloldali beállítottságú költőnek a második világháború utáni, tehát a kiépült, konstituálódott szocialista rendszerben való csalódására/csalódottságára. „Az általánosan elfogadott irodalomtörténeti értékelés úgy szól róla, hogy »költészetének javát két háború közötti termésében kell keresnünk«, s pályájának 1950 körül kezdődő szakasza »válságkorszakát jelenti« (Bori Imre), illetőleg, hogy a felszabadulás utáni új irodalmi és társadalmi körülmények »átmenetileg bénítólag hatottak rá« (Szeli István). Pályatársa és egyik első háború utáni méltatója, Majtényi Mihály szerint »várostromlóból« egyszerre »várvédővé« lett” – írta Juhász Géza. Megváltoztak hát a körülmények, megváltozott a helyzet. Mai tapasztalatból is nagyon jól felmérhetjük, milyen jelentős különbségek feszülnek kormánypártiság és ellenzékiség között – főleg többpárti választások, vagyis hatalomváltások, átrendeződések alkalmával. Átérezhetjük hát azt is, hogy az éles hangú ellenzékiséghez szokott – az éles hangú ellenzékiségen szocializálódott – Laták is kényelmetlen helyzetbe került, s nem találta a helyét a megváltozott társadalmi körülmények között. Juhász Géza mindehhez hozzáteszi még: „Tagadhatatlan, hogy a várvédőnek tompább a fegyvere, mint volt a várostromlóé. Bármilyen véglegesnek és cáfolhatatlannak látszanak is a fenti megállapítások, irodalomtörténetileg pedig megalapozottaknak – hisz azt csakis a megvalósulás érdekelheti, nem pedig a körülmények, amelyek segítik vagy hátráltatják a mű létrejöttét –, lehetetlen meg nem kísérelni mögéje nézni a kíméletlen, ám nyugtalanító igazságoknak. Könyvünk egyik célkitűzése, e jelenség miértjének utánakutatni a költő személyiségében, költői alkatában, alkotó munkásságának körülményeiben s mindezek kölcsönhatásában.”[4]

 

Más asszonya

 

Nemzedékem tagjai még emlékezhetnek rá – s az utánunk jövők szerencsére már kevésbé –, hogyan csempészték be a pártállami propaganda jegyében gyermekkorunk legszebb népmeséi közé, no meg persze a Grimm-testvérek, illetve Hans Christian Andersen (1805–1875) nagyszerű történetei mellé a kis Jožeról szóló elbeszéléseket. Mintha eredendően, a példaként említettekkel egyenértékű mesék lennének azok is (France Bevk: Tito, Bodrits István fordítása, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1978). S bizony a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben ezeken (is) nevelkedtünk, így nőttünk fel… De meghamisították közmondásainkat, népi adomáinkat is, és olyanokat csempésztek azok közé, amelyek a „népfelszabadító háború” hőseit, a partizánkultuszt éltették. De önfeláldozó, a hazát és az antifasizmust mindennél többre tartó hős partizánokról szólt gyermekkori képregényeink egy része is, filmsorozatokat forgattak dicsőítésükre, sőt, akadt köztük olyan is, akikről nemcsak utcákat és tereket, de városokat, településeket neveztek el. Teljes erővel, maximális fordulatszámra kapcsolva működött az agymosás gőzhengere, amelynek a turpissága részben abban is rejlett, hogy a „mindent eltörölni” jegyében a rezsim irányítói mégis évszázados hagyományokkal, évezredes értékrendszerekkel egyenlítették ki magukat. Pedig a titói Jugoszlávia ilyen szempontból – ha csak külsőségeiben is, de – valamelyest enyhébb, lazább, nyitottabb is volt a szovjet tömb rezsimjeinél, a vasfüggöny keleti részére szorult országok napi gyakorlatánál.
S mégis, ebben a partizánkultusztól terhelt társadalomban, ebben a partizánok megfellebbezhetetlen hősiségét ünneplő közegben írta meg a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben Laták István a Más asszonya című elbeszélését, amelyben visszájára fordította a harcosok hőskultuszát, és kigúnyolta viselkedésüket, magatartásukat.
Az alapszituáció ebben a novellában is a megszokott: az elbeszélő én csak külső szemlélő, vonaton utazva hallgatja ki – és adja tovább – utastársai beszélgetését, ami a tulajdonképpeni történet hordozója. A főhős – egykori – partizán, nők után futkosva összebarátkozik egy asszonnyal, aki elhallgatja előle, hogy férjezett. Majd rövid időn belül ott látjuk a férfit egy vicclapba illő jelenetben, amelyben magatartása és viselkedése még egy kültelki bohózathoz is gyenge volna. Laták úgy járatja le főhősét, hogy közben szerencsétlenkedéseinek elbeszélését mindvégig az ő szájába adja, ő maga meséli el, tárja fel kínos esetét. Az in flagranti éjszaka után pedig a „hős” partizán bosszúja is szánalmas és kisszerű. Ha lehetséges, még nálánál, személyiségénél és jelleménél is jelentéktelenebb. Végül pedig a szerző azzal jelzi, hogy ebben az emberben szemernyi tartás, méltóság sincsen, vagyis, hogy ez egy utolsó utáni semmirekellő balfék, hogy gyávaságának, menekülésének megfogalmazását is a saját szájába adja.
Az adott korhoz egyáltalán nem illő témaválasztásával is merésznek mondható Laták Istvánnak ez az elbeszélése. A novella soraiba kódolva pedig megfigyelhetjük azt is, hogyan „falaz” magának ügyes megoldásokkal – a korabeli elvárt terminológiák használatával, az egyenruha már-már beteges tiszteletével – a szerző, s úgy adja elő történetét, hogy azt a rendszer éber őrei még lenyeljék, vagyis, hogy közlés esetén le tudja gyömöszölni a torkukon…

 

 

Bozsik Péter fent hivatkozott írását a zEtna webmagazin és internetes olvasóterem oldalain itt érhetik el olvasóink:

 

Bozsik Péter: (Mindszent hava)

A félig montenegrói, félig magyar zsidó származású Danilo Kiš betegágyán feküdt, amelyről már sejtette, hogy a halálos ágya is egyben. A sejtburjánzás megállíthatatlannak bizonyult. 1989. október 15-én úgy határozott – hogy megőrizze elmúlásának méltóságát -, maga dönt sorsa felől. Akkor már tudta, nem gyógyítják meg a Magyarországról hozatott Béres-cseppek, sem a drágábbnál drágább nyugati gyógyszerek.

 

Mint az elmondottakból már egyértelműen kiderült, ehhez a cikkhez Laták István Más asszonya című elbeszélését mellékeltem:

 

Más asszonya

A párnázott harmadosztályú kocsiban lágyan ringatózva, álmosan nézegettem ki a langyos estbe. Futott a vonat. Halk, rugalmas rázkódással rohant új személykocsink a szerelvény közepetáján.
Néha-néha szunyókáltam. Szemem fáradtan lehunytam, de tartósan nem nyomott el az álom. Csak egy-egy pillanatra kapcsolódtam ki a köröttem zengő világból, de a másik pillanatban már élénken a tudatomba hatoltak a rajtam kívül ható élet jelenségei.
A vonatfülkében csak hárman ültünk. Én az egyik sarokban, az ajtónál. Az ablak felőli egyik sarokban egy vasutas ült menetirányban, vele szemben egy fiatal, barátságos arcú vámtiszt. Mindketten jól öltözött, a maguk rangjára adó férfiak, az egyenruhához szokott szabályos mozdulatok emberei.
Vámtiszt útitársam már az induló állomástól itt üldögélt a fülkében, míg a vasutas később, egy kis állomáson szállt be.
Amikor meglátták, s megismerték egymást, vidám üdvözlő szavakat kiáltozva, viharosan összeölelkeztek. Azóta önfeledt tárulkozással, baráti és férfias melegséggel beszélgettek életük közelmúlt néhány évének eseményeiről, mert ahogy szavaikból kivettem, az utóbbi időben nem találkoztak.
Úgy fél füllel a harsány nevetésre és az egymás iránti bizalmas megjegyzésekre, a csipkelődésre oda-odafigyeltem, mert álmosan pilledő szemhéjam föl-fölpattant a kellemes emberek jóízű, hangos párbeszédére.
A népfelszabadító harcokban együtt küzdöttek jó ideig, és a közös emlékek elszakíthatatlanul összefűzik őket egy életre. Ez derült ki hamarosan a komolyszavú vagy évődően váltakozó tereferéjükből.
Álmosságom aztán teljesen elmúlt, amikor a megnyerő arcú, sudárnövésű vámtiszt hosszabb mesébe kezdett arról, hogy miért kérte áthelyezését ide, M. városkába. Félig nyílt szempillám alól meleg, élénkcsillogású barna szemét néztem. Néha a formás szája fölött sötétedő bajuszra tévedt a tekintetem, mert ez a bajusz minden vidámságra való hajlama ellenére is egészen komollyá rajzolta az embert. A komorságot festő bajusz alól azonban olykor elővillant hibátlan, fehér fogsora, s ez egész fiatalos enyhületet vitt a hosszúkás, barnásbőrű arcba.
Úgy félig hunyt szemmel hallgattam előbb a nyílt férfias beszédet, majd elsuhant álmosságom, s már teljes figyelmemet lefoglalta a történet iránti érdeklődésem. Még egy köhintéssel sem zavartam volna a beszéd nyugodt menetét, olyan emberi természetességgel és rokonszenves őszinteséggel mondta el szokatlan esetét.
– Tudod, hogy már öt éve voltam régi helyemen – mondta a vámtiszt fekete szemű, élesvonású, borotváltarcú vasutas barátjának, akinek a szakálla színétől borotváltan is kékes az arca, de ibolyaszínű szeme mégis valami szelídséget kölcsönöz egész lényének –, egészen megszoktam már azt a várost. Azt is tudod, hogy kicsit mindig tartózkodó vagyok a nőkkel szemben. Védem az egészségem, a nyugalmam is, de meg a tisztaságérzetem akadályozott sokszor, hogy csúnyább kalandokba keveredjek. De hát a férfi mégis férfi, és se vagyok szent éppen…
– Sz.-ben, régi állomáshelyemen egy fiatal nővel ismerkedtem meg valami társaságban. Néhányszor találkoztunk. Barátságosan nézett rám. Majd udvarolni kezdtem neki. Olyan rendes kislánynak látszott. Egy kicsit bele is habarodtam. Fekete szemű, fátyolozott tekintetű nő volt. Igen szép alakú. Egészen az én ízlésem. Keveset beszélő, szinte szokatlanul szótlan kis nő. Szerette, ha én beszélek neki sokat. Hosszú sétákat tettünk. A cukrászdában üldögéltünk együtt. Egyszer az egyik kávéházban táncoltunk is egy órácskát.
A tavaszon a városi parkban is elüldögéltünk némely délután. Csókolóztunk is egyszer-másszor. Azután hazakísértem kedves ismerősömet. Gyorsan elbúcsúzott és besietett a lakásba.
Másnap is elkísértem, s akkor beosontam a nőcske után. Semmit sem ellenkezett ajánlkozásomra.
– Gyere – mondta egyszerűen –, s egy rövid, sötétes folyosón gyorsan húzott maga után. Margit, így nevezte meg magát szerelmem, egy folyosóvégi szobácskába vezetett. Az esti homályban félig kicsavarta a villanyégőt a szobában. Én azt hittem, a szülők miatt, ha véletlenül belépnének.
Nagyon szép néhány órácskát töltöttünk el majdnem szótlanul. Ha beszélni akartam, Margit a számra tapasztotta erős kis kezét. Vagy egyre újabb, mohóbb csókokkal fojtogatott. Nagyon mohó nő volt, de jóillatú, s igen kívánatos. Hosszabb mulatozás után elszunnyadtam. Hogy szerelmem elszunnyadt-e azt nem tudom. Azt sem tudom pontosan, meddig alhattam. Gondolom, talán egy órácskát, másfelet, amikor dörömbölésre, rekedtes férfihangra ébredtem föl.
– Jaj, a férjem! Nem gondoltam, hogy hazajön! – rebegte idegesen Margit.
Én nagyon zavarba jöttem. Eddig soha egy szó említést sem tett a férjéről. S most itt vagyok az asszonynál kelepcében. Megszólalni sem mertem hangosan: mi ez hát most voltaképpen? Csak egy-két szót suttorogtunk. Sietve kapkodtam a ruhámat. Margit engem gyorsan az ágy alá bújtatott, félig öltözötten. A föl nem húzott ruhadarabjaimat is utánam tömködte az ágy alá. Aztán álmosan ásítva az ajtóhoz ment, s beengedte a dörmögő férfit.
A férj föl akarta kattintani a villanyt, de az asszony hirtelen azt felelte, hogy kiégett a körte. A férfi a sötétben dobálta le ruháit. S lefeküdt Margit mellé, még ki sem hűlt helyemre.
Én a nagy izgatottságtól még mindig remegtem az ágy alatt, s féltem a saját lélegzetemtől. Féltem a szégyentől, ha észrevennének és felelősségre vonnának, vagy kiűznének lealázva. Meg is verhetne talán. Fegyver nincs nálam, gondoltam búsan. Ilyen buta helyzetbe sem kerültem eddig még soha…
Itt a vámtiszt beszédének hirtelen vége szakadt, mert a fülkébe a kalauz lépett be, s a jegyeket kérve, fölkattantotta a villanyt.
Mikor kiment, a vasutas leoltotta a villanyt, barátja pedig tovább folytatta mondókáját.
– Csúnyán rászedettnek éreztem magamat. Ha szülők jönnek, hagyján. Két fölnőtt fiatalember szereti egymást. Semmi bonyodalom. Csak ránk tartozna a dolog, hogy rendezzük. De így? Semmi kedvem őrjöngésekben résztvenni. Én tiszta pohárból szerettem mindig vizet inni. A partizánéletben is mindig azon nyavalyogtam eleinte, hogy az apró tisztasági kényelmekről le kellett mondanom…
Nem is sejtetem, mikor Margitot kísérgettem, hogy ilyen komisz, vicclapba való helyzetbe kerülök vele. Se pofon, se valami nehéz ütleg ellen nem védekezhetnék eredményesen, mert szorongató érzésem is megfutamodásra indítana. Ilyen szószba kerültem én, a volt harcos!
Míg tépelődtem, kedves kis nőismerősöm ugyanolyan csurranó csókokkal nyugtatta meg férjét, és hitvestársi kötelességét maradéktalanul teljesítette…
Vártam, vártam. Mi mást tehettem a kutyaszorítóban? Egyszercsak nyugodtan, egyenletesen szuszogni, majd horkolni kezdett férjuram.
Halkan kimásztam az ágy alól. Felültem. A férj csak fűrészelte a levegőt, mit sem sejtve közellétemről. Eddig föl nem húzott öltönyeimet magamra terítve az ajtóhoz vánszorogtam. Most nem volt az ajtó bezárva. Nyilván azért hagyta nyitva az asszony, hogy minél egyszerűbben elillanhassak. A kapu nem volt kulcsra zárva. Föllélegeztem. Kimásztam a csúnya csávából. Megkönnyebbülten léptem ki az utcára, és szapora léptekkel igyekeztem a közeledő hajnal előtt jó messzire távolodni…
Néhány nap múlva, most egészen véletlenül, megint összeakadtunk Margittal, megkeseredett szerelmi kalandom hősnőjével. Abban a kis cukrászdában történt ez, ahol néhányszor már együtt üldögéltünk.
Margit ugyanolyan nyugodtan, mondhatnám ártatlanul nézett a szemembe, mint régebbi találkozásaink alkalmával. A legkevésbé sem jött ki a sodrából, pedig én alaposan fölidegesedtem.
Örömmel köszöntött, és minden további nélkül sétálni hívott. Útközben, ahogy sejtettem, megint magához invitált. Azt feleltem neki, hogy nem akarok olyan megalázó helyzetbe kerülni többé. – Mért nem mondtad, hogy férjes asszony vagy? – kérdeztem türelmetlenül.
Kérdésemre csak a vállát vonogatta Margit. Amikor láttam, milyen közömbösen ítéli meg buta esetünket, elkeseredtem. Talán egyszer azért nősüljek meg, hogy majd más legények után is szaladozzon a feleségem?
Azt ajánlotta Margit, hogy a közeli kirándulóhelyen találkozzunk másnap. Én bosszút forraltam és ráálltam a találkozóra. Valamit tenni akartam vele, csak még nem tudtam, hogy mit.
A kirándulóhelyen az erdőbe mentünk. Ott bolyongva egyre beljebb haladtunk, egészen a távoli patak partjáig. Ott a fűbe heveredtünk. Fürdésről beszélgettük, s egészen levetkőztettem Margitot. A néhány nap előtti düh fogott el ismét. Amikor már teljesen csupasz volt, egy csomóba fogott ruháját mind a patakba hajítottam olyan gyorsan, hogy az asszony, szándékomról mit sem sejtve, nem akadályozhatta meg. Aztán szó nélkül faképnél hagytam.
Jódarabon elszaladtam; de messziről, egy magaslatról figyeltem, mit tesz. Egyúttal dühöm csillapodását is vártam.
Margit egy ág segítségével összeszedte és kivette a patakból csuromvizes ruháit. Darabonként szárítgatta egy ideig. S aztán úgy félig vizesen magára húzva, dühös arccal hazaindult, mert már alkonyodott. Mikor közelembe ért, a fák közé húzódtam, hogy elkerüljem vele az újabb találkozást.
Valamit elmesélhetett a férjének, mert úgy hallottam, az csak az alkalmat keresi, hogy leszámoljon velem.
Ezért kértem áthelyezésemet ide. Nem akarom tovább bonyolítani a dolgot. A nagy messzeség majd kioltja a haragot. Az az érzésem, nem az egyetlen vagyok, akire férjuram joggal haragudhatna.
– Így járnak a kópék! – kiáltotta teli szájjal a vasutas és jóízűen nevetgélt. – Miért nem nősülsz meg? Mire vársz? Nekem egy nagyszerű ötéves lányom is van már! De nem ilyen kalandokra nevelem…
– Hogy mért nem nősülök meg? – felelte tűnődő hangon a vámtiszt. – Azt hiszem, még nem jött el az igazi…
Megint a kalauz jött be a fülkébe, de látva, hogy a régi utasok ülnek csak bent, szó nélkül távozott.
Mind a hárman elgondolkodva néztünk ki az éjszakai homályba, amelyben tarka csíkokkal, pajkos játékot játszottak a mozdonyból kihulló tüzes szikrák.

 

Ehhez a lapszámhoz még a következő illusztrációkat küldtem meg e-mailben a melléklet szerkesztőjének, Gruik Ibolyának:

 

Juhász Géza Laták Istvánról készült monográfiáját itt lapozhatják át olvasóink:

 

A fent idézett cikk a Magyar Szó 2012. április 16-i számában jelent meg:

 

____________________________________

[1] Bár a kifejezés „eredendő” szótári formájában és elsődleges értelmében papi zsolozsmáskönyvet is jelent.

[2] Radics Viktória: Danilo Kiš – pályarajz és breviarium, Kijárat Kiadó, Budapest, 2002.

[3] Lábadi Károly: Drávaszög lexikon, HunCro Sajtó- és Nyomdaipari Kft. – Timp Kiadó, Eszék – Budapest, 2008.

[4] Juhász Géza: Laták István (monográfia), Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1982.

Hozzászólások

hozzászólás