„…a pesti irodalmi piac söpredéke” van műsoron

Tény, hogy a világszerte keletkezett romokat szinte még sehol sem takarították el, de a halottakat sem mindenhol földelték még el illő módon… A tömegsírok feltárása pedig még csak jóval ezután következett! Azonban a világ minden pontján közös volt a gyász. Ez volt az egyetlen, ami alól nem tudott kibújni senki sem, akármelyik oldalon is állt a harcokban, s akármilyen szörnyűségeket követett vagy szenvedett is el… A történészek között azonban tulajdonképpen még ma sincs teljes egyetértés a dátumok pontos meghatározásában, ők maguk sem tudják eldönteni, hogy mikor kezdődött, s mi miért történt. Egyesek szerint a második világháború, vagyis az emberiség – eddigi! – történetének legnagyobb és a legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusának történetét 1939. szeptember 1-től, vagyis a Lengyelország elleni német támadástól kellene számítanunk, mások azonban azt mondják, a világégés históriája sokkal – vagy legalábbis két évvel – korábban, már 1937. július 7-én elkezdődött, akkor tört ki ugyanis a második kínai–japán háború. Az előbbiek azonban azzal érvelnek, hogy ez „csak” a két távol-keleti ország katonai konfliktusa volt, és még nem terjedt ki a világ többi pontjára, így azt helyi jellegűként kellene értelmeznünk a világháború sok-sok előzménye között. De erre meg éppen én és épp azt mondom, hogy Lengyelország német lerohanása sem terjedt ki a két érintett távol-keleti országra, így hát… De nem vagyok történész! Tény azonban az is, hogy ugyanezen számítások szerint, a háború Európában 1945. május 8-án, Németország, Ázsiában pedig szeptember 2-án, Japán feltétel nélküli megadásával ért véget. S persze, akárhogy értelmezzük is ezeket a dátumokat, a világégés sebeinek begyógyulásában, begyógyításában egy-két hónap gyakorlatilag semmit sem jelent, a véres eseményeket követő háborús bizonytalanság mindig túléli a feltétel nélküli megadásokat, de még a békeszerződéseket is… Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a szabadkai Magyar Színház 1945. október 29-én tulajdonképpen még mindig háborús körülmények közepette, egy felettébb bizonytalan időszakban tartotta meg a Boszorkánytánc című előadásának bemutatóját, ezért a mai bejegyzésünket ehhez az évszámhoz igazítjuk a Yuhar kronológiájában.

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

Egy „nagyon gyakorlatias illusztrációja annak, hogy mit értünk a kulturális nemzeten”

A mai Vajdaság területén – akármennyire széttagolták is azt olykor az évszázadok alatt a különböző nagyhatalmak, birodalmak, világuralomra törő bódult elmék az őrült háborúikkal – „soha magyar íróegyesületet nem lehetett létrehozni”, s akárhányszor próbálkoztak is vele, komolyabb, így tehát értékelhető sikert senki sem ért el.

A Laták-breviárium sorozatának tizenhetedik része a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban jelent meg 2013. március 11-én:

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

A színházalapító

Tiborc nem sírhatja el itt bánatát, avagy „…Én nem vagyok holmi bizonytalan kezdő, kit két-három verssel bemutatnak, mert éppen indulóban van, s hát úgy nincs róla sok mondanivaló, s még neki sincs sok mondanivalója” – Balázs Béla Boszorkánytánca és Kosztolányi Dezső Édes Annája a szabadkai színpadon

Hivatalosan 1945 októberétől számíthatjuk a vajdasági magyar színjátszás második világháború utáni történetét. Ekkor kezdte meg ugyanis munkáját a szabadkai Magyar Népszínház társulata Laták István (1910–1970) költő és prózaíró igazgatói vezetésével. Juhász Géza, a poéta monográfusa ír minderről, ezúttal azonban nem a színházalapító igazgató életútját feldolgozó kötetében, hanem az újvidéki Művészeti Akadémia által 1991-ben kéziratként közreadott, illetve sokszorosított kiadványban, amelyből a délvidéki magyar színművészek, illetve az akadémia hallgatói a mai napig is tanulnak. A kötet címe: A magyar (illetőleg a jugoszláviai magyar) színjátszás és drámairodalom története a felvilágosodástól 1941-ig. Nagy ívű áttekintésében Juhász Géza, aki épp azokban az években, amikor a dolgozata megjelent, a tanárom volt a Művészeti Akadémián (tehát ebből a tananyagból épp az alább következő sorok szerzőjénél kellett vizsgáznom…), a két háború közötti vajdasági magyar színjátszás helyzetét és arculatát épp egy Latáktól vett idézettel szemléltette:
„A magyar színjátszás folytonosságát a szabadkai Népkör félhivatásos együttese képviselte ezekben az évtizedekben a legmagasabb színvonalon, ha éppen nem volt tilalom alatt, mint például 1928 és 1932 között. Legfőbb érdeme a jövő színésznemzedékének képzésében van, amivel jelentősen elősegítette az első hivatásos vajdasági magyar színház megalapítását […] Repertoár tekintetében azonban legfeljebb annyiban különbözött a különben igen fejlett műkedvelő színjátszástól, hogy a könnyű műfaj igényesebb darabjait is műsorára tűzhette (nagyoperett), s a színészi teljesítmény, az ének, a zene, a rendezés, az előadások technikai kivitelezése színvonalában példamutató volt. Ha ritkaságszámba ment is, előfordult műsorán egy-egy Ibsen-, Mikszáth-, Jókai- és Zilahy-darab is, az ifjúsági alosztály műsoros estjein pedig jugoszláviai magyar írók egyfelvonásosai, jelenetei is előadásra kerültek.
A műkedvelő színjátszás műsorpolitikájában megnyilvánuló igénytelenség érzékeltetésére idézzük a kortárs Laták István költőt, a Híd társszerkesztőjét, aki folyóiratában több ízben is írt színielőadásokról (például a »dunabánsági«, azaz az újvidéki szerb színház vendégjátékáról) és filmekről. Többek közt ezt írja: »Értékes magyar népszínművek, tragédiák nem jutnak szóhoz. Tiborc nem sírhatja el itt bánatát, itt, ahol annyi a Tiborcunk. Hol vannak Csokonai, Kisfaludy, Katona a régiek közül, s az újabbakból Barta Lajos, Bródy Sándor stb.« Mert mi van? – teszi fel a szónoki kérdést, majd így válaszol rá: »A műkedvelő együttesek szinte kivétel nélkül csak a legsilányabb minőségű operettecskék előadásával foglalkoznak… majdnem kivétel nélkül a pesti irodalmi piac söpredéke vagy a helyi önképzőköri nagyságok idétlen próbálkozásai szerepelnek műsoron.« Majd így sommázza véleményét: »Mit tesz a mi műkedvelő színpadunk, bevonva gyatra munkájába jobbra érdemes kiforrott színészeket is? Pesti aszfaltbetyárok ízléstelen trükkjeit, szólásmódját hozza színre: krokodilkönnyekre vadászó érzelmességet, népcsúfoló komolytalanságot és bódító maszlagot terjesztve… A kisebbségi élet amúgy is fáradt harcát lefékezőn szállong minden operettvacakból a könnyű sikerek ostoba, erkölcstelen mesegőze.«”
Laták István tehát kortársként és kritikusként mindig is éles szavakkal bírálta a műkedvelők, így a Népkör munkáját is, azonban sorait mai szemmel visszaolvasva is nyilvánvaló, hogy ezt egyértelműen segítő (jó)szándékkal tette – túl közhelyszerű lenne ma már József Attilát ideidézve azt mondanunk minderre, hogy „Érted haragszom nem ellened…”, s mégis –, igyekezett úgy kiállni a különféle csoportok mellett, támogatni őket munkájukban, hogy közben éles határt vonjon a művészi igény, illetve az értékek és a vacakság mesegőze között. S ezt igazolja mellesleg az is, hogy alapító igazgatóként a későbbi hivatásos társulatba is a korábban műkedvelőként megismert (szükség esetén pedig bírált és ostorozott…) színészi nagyságokat és kiválóságokat hívta meg. Ha rossz szándékkal, bántó indulattal fogalmazza meg bírálatait, feltételezhetjük, hogy a későbbiekben sem áll szóba velük, nem rájuk és általuk építi fel – első! – társulatát. A kritikusnak pedig műbírálatában mindig épp ezt a magatartást a legnehezebb megőriznie, hiszen alkalmasint szándékától eltérően, alapvető indíttatásától függetlenül okoz nem kívánt sértődéseket már csak azzal is, ha elemző véleményt publikál, racionális, vagy elvont esztétikai alapokon igyekszik összegzést adni a látottakról, nem is beszélve akkor még arról, ha éles szavú, erélyes hangvételű írásokban ostorozza a krokodilkönnyekre vadászó érzelmességet és a bódító maszlagot. Egyfajta emberi nagyságot is szemléltet, ha valaki elkötelezettségében hű tud maradni esztétikai értékítéletének kendőzetlen, kompromisszummentes kimondásához, dörgedelemszerű kinyilvánításához, s ugyanakkor mindvégig úgy fogalmazza meg véleményét, hogy az egyértelmű segítő, jobbító szándék is kiolvasható műbírálatából, amelynek igazságát, jogosságát az esetek túlnyomó többségében a bírálat tárgyát képező produkció szereplői is elismerik, vagy legalábbis elfogadják.
Mint láttuk is, hiszen lényegében – ha kéziratos kiadványból is, de mindenképp – egy tankönyvből vettük (és nem véletlenül…) fenti idézetünket, ma már mindez a tananyag része a vajdasági magyar iskolákban és egyetemeken. Így nem fogadhatjuk el fenntartások nélkül, hogy Laták István mellőzött lett volna (vagy lenne talán még ma is…) a délvidéki magyarság irodalmának történetében, amire – több más feljegyzése mellett – a korábban idézett, Fekete Lajos (1900–1973) költőhöz, publicistához és szerkesztőhöz írt, 1969. június 20-án kelt, Magyarországára címzett levelében is panaszkodott. Akkor Bori Imre irodalomtörténész és egyetemi tanár vonatkozásában azt írta: „…engem különösen üldöz és lebecsül az írásaiban”.
Egészen más kérdés azonban, hogy a szerző mennyire érezte mellőzöttnek magát életében, aminek kifejezését – s annak jogos mivoltát – ugyancsak nem vitathatjuk el tőle. Hiszen épp ezt támasztja alá, hogy máig sem készült igényes, minden részletre kiterjedő életrajza, s hogy a lexikonok, a különböző gyűjteményes kiadványok, antológiák, áttekintések és tanulmányok rendre veszik át egymástól a Laták István iskoláztatásával, életútjával kapcsolatos tévedéseket, felületesen emelnek át egymástól/egymásból ellenőrizetlen és pontatlan adatokat. Mellőzöttség-érzésének ő maga is hangot adott (többször is…) még életében, s nemcsak a másokhoz szóló, külföldre írt leveleiben bírálta Bori Imrét – mondhatni, a háta mögött; nem! –, hanem nyíltan, vele szemben, személyes levélváltásukban is vállalta a konfliktust. Ezt példázza szemléletesen Latáknak a Bori Imréhez címzett, 1959. november 10-én kelt levele is, amelynek egy részletét Bózsó Izabella idézi dolgozatában: „…Én nem vagyok holmi bizonytalan kezdő, kit két-három verssel bemutatnak, mert éppen indulóban van, s hát úgy nincs róla sok mondanivaló, s még neki sincs sok mondanivalója. Hat-hét verssel már komolyabban bemutatkozhatnék olyan olvasónak, aki munkásságom nem ismeri. Ezért kérem verseim jelenlegi összetételén változtatni részben, azonkívül számát gyarapítani vagy ellenkező esetben a kötetből teljesen kihagyni.” Dátum nélkül szerepel Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában a következő, Bori Imértől érkezett küldemény:

„Kedves Laták elvtárs!
A vajdasági magyar költők antológiájának végére szeretnénk a költők saját véleményét költészetükről is közölni. Amolyan ars poetica szerű vallomásokra gondolunk, egy, legtöbb másfél flekken, prózában. Arra kérem ezért, hogy ezt, ha nem tűnik szemtelenségnek, postafordultával küldje meg címemre.
Melegen üdvözli
Bori Imre”

Az irodalomtörténész – s ebben az esetben szerkesztő – tehát pontosan és precízen fogalmaz, amikor összefoglalja kérését, egy-másfél flekknyi terjedelmű írást vár a szerzőtől, postafordultával (tehát azonnal, haladék vagy halogatás nélkül…), prózában. A félmondatos kis megjegyzésből, miszerint, „ha nem tűnik szemtelenségnek” az – egyebekben indokoltnak tűnő – elvárás, máris következtethetünk a levelezőtársak között fennálló feszültségekre, s a ki ugyan nem mondott, de az egymással szemben mindkettejük által éreztetett viszályra. Az 1959. november 10-én kelt levelében Laták István nem köntörfalazott, ő már nem igyekezett rejtegetni sértettségét, vagy ellenérzéseit levelezőtársával szemben: „Átlapoztam a vajdasági költők antológiájának kézirat-sorát. A gyors áttekintés alkalmával is megállapíthattam, hogy a versek egy jelentős része úgy »kapásból«, minden nagyobb keresés vagy hosszabb megfigyelés nélkül került a gyűjteménybe. Különösen áll ez a megállapítás az én tisztán véletlenül bekerült három versemre, a HÍD egy számából és egy Hét Napból úgy hirtelenében kivett három vers.
Szerintem a szerzőktől kellene kérni egy maroknyi reprezentatív verset, s abból válogatni valamennyit egy antológia számára, ha élő költőről van szó, ez nagyon bevált és igen megtisztelő gyakorlat. Nem lehet egy hetilap irodalmi rovatának összekapkodása módján antológiát összeállítani.
Csúnyának tartom azt a pontos beosztást. Az összegyűjtőnek tetsző költők 12 verssel, a kevésbé tetszők 7-7 verssel, néhányan 5-5 verssel, a nemtetszők 3-3 verssel szerepelnek a kötetben, s nem tizeneggyel vagy tizenhárommal, nem hattal vagy nyolccal, s nem néggyel vagy kettővel stb. Ilyen katonás glédába-állítás nagyon szerencsétlenül hat, s az alaposabb értékelésbe vetett hitet rombolja.
Ami a kötetben való részvételemet illeti, ennyit mondhatok: ha legalább hat-hét verssel nem szerepelhetek az antológiában, nem kívánok benne megjelenni.” (A levél szövegrészleteinek kiemeléseit Laták István sajátkezű aláhúzással nyomatékosította a küldemény írógépen készült kéziratában.) „A levélíró én is fikció, mint az alkotó más figurái. Ez az én nem mindig tudósít az alkotó énről, maszk mögé rejtőzhet. Tudatosan formálja magát, akár a figuráit. Az életműben így az »én«-ek megsokszorozódnak, mint egy tükörteremben. Minden levél létrehoz egy ént, nem általánosíthatunk egy egységes énre. Minden levél pillanat. Az író távolságot teremt az alkotó, a levélíró és a saját, valódi énje között. A hang a domináns, nem a beszélő. Ahogy Vilém Flusser állítja: »A levél minden szövegolvasás legteljesebb formájának a modellje.«”[1] – írta Póz, maszk, fikció című dolgozatában Bózsó Izabella. Az pedig, hogy ő Laták István 1935 és 1970 közötti levelezésének feltárásával, összegzésével és értékelésével diplomázhatott az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén – a mentora Faragó Kornélia volt –, ugyancsak azt jelzi, hogy a költő ma már több vajdasági magyar egyetemen is, több megközelítésben – hol színházi, hol irodalmi szempontok alapján – a tananyag megbecsült része.
Egyáltalán nem csoda azonban, hogy az önmagával is folyamatosan elégedetlen, a mindig jobbra és még tisztábbra, letisztultabbra törekvő szerző (aki a saját műveit is számtalanszor átdolgozta, javítgatta, és a nyomtatásban már megjelent publikációt is rendszeresen felülbírálta…) esetenként eltúlzott aprólékossággal is a jobbítás, a javítás, a korrigálás lehetőségét kereste. Mint tette ezt a két háború közötti színikritikáiban a műkedvelőket ostorozva. Bori Imre csipkelődős megjegyzéséből is láthatjuk, hogy az ilyesmit azonban nem mindig fogadják kitörő örömmel mindazok, akik soraitól/szavaitól találva érzik magukat.
„A fiatal együttes nagy tervvel és nagy reményekkel indul. Ma még több az akadály előtte, mint az ígéretes sima út, de vállalja a munkát. Ezt a lelkes munkát akkor koronázza majd tökéletes siker, ha nemcsak az együttes, de a magyar színházlátogató közönség is a legnagyobb lelkesedéssel és megértéssel támogatja munkáját” – nyilatkozta Laták István színdirektorként az akkor még csak negyedik napja ezen a címen megjelenő Magyar Szó munkatársának, Lévay Endrének a lap 1945. szeptember 30-i számában közreadott cikkében. Ennek a fiatalos lelkesedésnek lett a végeredménye, vagyis inkább az első gyümölcse az 1945. október 29-én megtartott bemutató, a Boszorkánytánc című előadás. „A megnyitóelőadás több volt egyszerű színháznyitásnál; több volt, mint az állandó Magyar Színház indulásának ünnepe […] az egyenlő jogok ünnepe volt” – írta immár 1945. november 1-én ugyancsak a Magyar Szó.

Kosztolányi „Édes Anná”-ja a szuboticai műkedvelők színpadán

„A hivatásos színi együttes bemutatóra készül. A színház igazgatósága megnyitó darabnak Balázs Béla Boszorkánytánc című nagyszerű darabját tűzte ki, amely a jugoszláv népfelszabadító háború egyik hősi fejezetét vetíti a közönség elé. […] A darabot Pataki László rendezi, és a fiatal együttes legjobb erőinek bevonásával kerül bemutatásra” – írta 1945. október 24-i lapszámában a Magyar Szó. Bózsó Izabella mellesleg egy Balász Bélától, a nyitódarab szerzőjétől dátum megjelölése nélkül érkezett levelet is feltárt Laták István hagyatékában.
A társulatalapító igazgató direktori ténykedését követően rövid ideig a Magyar Szó munkatársa volt (1946–1947), majd dramaturgként tért vissza a színházhoz, ahol ebben a beosztásában 1947 és 1960 között dolgozott. Ebben a minőségében jegyezte hát a Híd 1957. februári számában megjelent Kosztolányi „Édes Anná”-ja a szuboticai műkedvelők színpadán című – s igen, akkor még így kellett írni és mondani: szuboticai műkedvelők – méltatását is. Az előadást a Népkör akkori társulata mutatta be, s azért választottam most Laták hagyatékából ezt az írást közlésre, mert szépen példázza mindazt, amiről a fentiekben beszéltünk: immár a hivatásos társulat tagjaként (mert mi más lehet a dramaturg, ha nem a társulat tagja?!…) továbbra is érdeklődéssel és aktív figyelemmel kísérte az amatőrök munkáját, s kellő szigorral, mégis szeretettel, szurkolással értékelte azt. Több tekintetben és több szempontból is hemzseg jegyzete a bírálatoktól, még a Népkör akkoriban általánossá vált gyakorlatát sem kíméli, s mégis egyértelműen pozitív hozzáállással elemzi a látottakat, helyenként helyt adva a szubjektív megjegyzéseknek is, más esetekben viszont szigorúan ragaszkodva az esztétikai elvárásokhoz. S mintegy példát mutatva akár napjaink feltörekvő kritikusnemzedékének is…

Laták István az íróasztala mögött az igazgatói irodájában

Részlet Balázs Béla kéziratából

Balázs Béla, a nyitódarab szerzője

Ehhez a cikkhez pedig egy színikritikát választottam Laták István hagyatékából:

Kosztolányi „Édes Anná”-ja a szuboticai műkedvelők színpadán

Kosztolányi Dezső „Édes Anná”-ját néztük a napokban a szuboticai Népkör műkedvelőinek színpadán. A szokottnál ünnepélyesebb hangulatban foglaltunk helyet a nézőtéren. Mert mindig ünnep az, amikor költő szava szól a színpadról. Költőé, aki az élet meghökkentő mélységeibe bátran tekint, aki a való, húsvér embereket egyéni mivoltukban hazug szépítés nélkül mutatja be.
Az ünnep talán halványodik, ha a nem színpadra készített mű kissé megalkuvó színműíró kezén válik drámává, de az eredeti mondanivaló így is átlobog sokhelyt a megszűkült kereteken.
Lakatos László földolgozásában az „Édes Anna” veszített regénybeli hitelességéből és súlyából. Könyedebbéválása viszont közelebb hozta a mindennapi emberek világához. Így a szórakoztató műfajokhoz szokott műkedvelők is, fejlődő munkájukban komolyabb föladatot keresvén, több bátorsággal nyúlhattak a kiváló költő művéből származott színdarabhoz.
A korrajz meghalványult a színműben, s a dramatizáció valami heppiendes végződést is sejtett, mégis a Horthy-rendszer középosztályi környezetéből, az „úri házak” életének egy szakaszáról igazán nem hízelgő képet nyújt.
Az eddigiekből már kitűnik, hogy mégsem könnyű dolog e dráma színrehozatala. Hogyan feleltek meg mégis műkedvelőink a föladatnak? Úgy, hogy a nagy munkához türelmes, tehetséges és alaposan képzett játékvezetőt nyertek meg: Virágh Mihályt, a Népszínház rendezőjét.
Virágh először is törölt néhány technikai nehézségeket okozó jelenetet a darabból. E jelenetekben s a darab még néhány más helyen mutatkozó, a színpadi átültetésből származó, kissé kabaréízű hangnemtől megszabadította a drámát, ezáltal stílusban egységesebb szöveget kapott. S a darab végén az úrfit szépítő kis jelenetet is jobbal cserélte föl.
Azután nehezebb dolog következett, a szereposztás. A Népkör műkedvelőgárdájában ugyanis egy nagyszínházasdit mímelő gyakorlat uralkodik, hogy egyszerre több darab betanulásával foglalkoznak. Ez akadályozza a jobb erők összevonását s így a valóban kiemelkedő vállalkozásokban is csak részben kapnak foglalkoztatást az érdemesebb munkára fogható műkedvelők. Ez történt ezúttal is.
Az adódó akadályokat, időbeli megrekedéseket legyőzve, mégis figyelemre méltó, a megszokott műkedvelői átlagon fölülemelkedő előadást hozott létre Virágh rendező. Átgondolt, érdemes munkájával valamennyi színjátszó munkatársának segítséget nyújtott, hogy képességeihez mérten hozzájáruljon a bemutató sikeréhez.
Három szereplőt kell kiemelni, akik a rendező elgondolásának megvalósításához alakításaikkal a legjobban hozzájárultak. Ezek a szereplők: Rajta Margit, Nemes Kethi és Horváth József.
Rajta Margit a címszerepben emberit és valóban megrázót nyújtott, különösen a darab második felében. Kár, hogy szinte egy síkban mozgott a darab kezdetétől a végéig. Mindjárt belépésekor magán viselte a tragédiát, pedig csak fokozatosan kellett ennek kialakulnia körülötte, orgánuma és beleélése sokoldalúbb játékot is biztosíthatott volna.
Nemes Kethi mint Édes Anna „nagyságája” nagyon jó volt az első fölvonásban. A cselédeket kiszekírozó, még barátságos gondoskodásával is sértő úrnő hű tolmácsolója volt. A második fölvonásban veszített jelenítő erejéből, a harmadikban aztán ismét megtalálta magát, de a darab elején nyújtott alakításához nem tudott teljesen fölemelkedni.
Horváth József természetes és közvetlen, melegen emberi volt rászabott szerepében. Talán a leghiánytalanabbul ő játszott ebben a darabban. Piciny jelenetében megnyerő jelenség volt Bedrossián Mária, Mojzes József csak középszerűen oldotta meg nem könnyű föladatát az úrfi szerepében.
A megszokott műkedvelői színvonalon mozogtak: Bárányi Jenő, Szöllősi László, Deutsch Józsefné, Szalma Mihály és Krancpiller Anna. Még néhány szereplő szükségmegoldásban illeszkedett bele úgy-ahogy az együttesbe és igyekezett a rendező elgondolásait megvalósítani.
Ezen az előadáson nem tolakodott előtérbe egy erőszakos rendező mindenkit bábként mozgató akarata, inkább a figyelmes játékvezető minden szót, minden mozdulatot mérlegelő, csöppet sem terhes gondoskodása érződött végig a ritmikusan egybehangolt játékmenet folyamán. És éppen ebben kereshetjük a magyarázatát annak, hogy eddig csak kisebb szerepekben próbálkozó szereplők sikerrel megállták a helyüket nagy szerepükben (ilyen volt például Rajta Margit), és egész kezdő műkedvelők sem „lógtak ki” a darabból, hanem együttesen hozzájárultak, hogy a kicsiny színpad térségében is zökkenőmentesen bonyolódjék a jó néhány képből álló dráma bemutatása.
A képek összevonásával, a cselekmény mindössze két díszlet keretébe helyezésével Virágh példát adott más műkedvelő csoportoknak is az egyszerűsítő megoldásokra, hogy ne riadjanak vissza, ha azt olvassák, hogy egy színmű cselekménye több helyen és több képben játszódik.
A rendezői elgondolás alapján nagyon egyszerű, de megfelelő díszletek kivitelezését Égető József ügyesen végezte el.
A bemutatót figyelmes, de nem nagy számú közönség tekintette meg. Pedig ezzel az előadással a Népkör műkedvelőcsoportja ismét bebizonyította, hogy műkedvelőinek is érdemes komolyabb célokat maguk elé tűzni.