„Mohó vagyok. Vad vagyok. Önmagamban rab vagyok. Rémület és gyűlölet feszíti a bőrömet. Csinos vagyok, szép vagyok. Hosszúlábú, ép vagyok. Mosolyomból – mézzel tele – kilóg, pléhből, létem nyele.” (Nemes Nagy Ágnes, 1946)

A műsor tartalma:

Lantos László: Richard Kostelanetz

Richard Kostelanetz: A mai avantgárd költészet (esszé, Berkes Katalin fordítása)
Előadja: Tallós Zsuzsanna

Szabolcsi Miklós: A „kibernetikai” neoavantgarde (tanulmány, részlet)
Előadja: Nagy Árpád
Zene: Tuxedomoon: Conquest (kísérleti kortárs zene)

Richard Kostelanetz: Pazarlás (vers, Lantos László fordítása)
Előadja: Nagy Árpád

Nemes Nagy Ágnes: Tapasztalat és küzdelem (esszé, részletek, szerk. Béládi Miklós)

Nemes Nagy Ágnes: Hadijelvény. A reményhez. A szabadsághoz (versek)
Előadja: Nemes Nagy Ágnes (bakelitról)
Zene: Tuxedomoon: Humus. Camille

Nemes Nagy Ágnes: A költői mesterségről (interjú, részlet)

Nemes Nagy Ágnes: A Föld emlékei (vers)
Előadja: Nemes Nagy Ágnes (bakelitről)
Zene: Tuxedomoon: Camille

Szerkesztő-műsorvezető: Lantos László
Technikai munkatárs: Ciger Róbert

Lantos László: Richard Kostelanetz

Bemutatjuk Richard Kostelanetz amerikai irodalmárt és esztétát, a multimediális művészet kiemelkedő képviselőjét. Kostelanetz 1940-ben született, New York-ban él és alkot: három éves korától tanul, négy éves korától olvas, öt éves korától úszik és számol, hat éves korától zenél, tizenöt éves korától ír önálló műveket, tizenkilenc éves korától szerelmes és publikál, huszonegy éves korától foglalkozik újságírással, kritikai esszékkel és antológiák szerkesztésével, huszonkét éves korától vannak barátai, huszonhárom éves korában megnősül, huszonnégy éves korától irodalmár, huszonöt éves korától adják ki köteteit, huszonnyolc éves korától műveli a vizuális költészetet, huszonkilenc éves korában vizuális kísérletekbe kezd, harminc éves korától készít unikum könyveket, harmincegy éves korától készít assemblage-okat, harminckét éves korában fedezi fel a komputerművészetet, harminchárom éves korában munkába áll, könyvművészeti és kísérleti albumokat ad ki, harmincnégy éves korától nem-szintaktikus prózát ír, harmincöt éves korától rajzol és portfoliókat présel, harminchat éves korától fotózik és kiállításokat szervez, audiális anyagokat vételez, harminchét éves korától állít ki önállóan, videózik és filmez, harmincnyolc éves korától megjelenteti a Future Presst, harminckilenc éves korában kezdi alkalmazni a holográfiát, negyvenegy éves korától kísérleti rádiódrámákat realizál.
Munkáiból az Új Symposionban megjelent A mai avantgárd költészet című esszéjét, majd a Pazarlás című „kibernetikus” költeményét hallhatjuk. A zenei mellékletek az amerikai Tuxedomoon minimalista laboratórium munkái.

Szabolcsi Miklós: A „kibernetikai” neoavantgarde

A komputereken előállított költészet, a számítógépek által előállított rajz, az elektronikus zene lehetősége már 1945 óta izgat egyes művészeket, csoportokat. […] Seregestül jelennek meg költők, akik szavakra, betűkre bontják fel a vers szövetét, majd az elemeket variálják, permutálják tovább kézi vagy gépi úton, matematikai szabályok szerint vagy kedvükre. A betűvers, a képvers, a számvers, a hangvers, a tárgyvers megannyi változata bukkan fel (a jelenséget nevezik „konkrét”, „fonetikai”, „objektív”, „vizuális”, „fonikus”, „kibernetikus” költészetnek). Kezdetben még szinte érthető hangulatokat, indulatokat, ritmusokat tolmácsolva, később egyre inkább csak matematikává válva. […] A francia „spacialisták” (Pierre Garnier) tiltakoztak ellene, hogy a vers bármiféle erkölcsi, filozófiai, társadalmi, sőt pszichológiai tartalmat hordozzon. Csak a nyelv mélyét kell bolygatni, hirdetik, új alakzatokat kell létrehozni, és így voltaképpen új, nemzeti nyelvek fölötti költői nyelvet is lehet alkotni. […] Nem túlságosan nehéz e „nyelvi-gépi” irány filozófiai, világnézeti alapjait megtalálni, felfedezni rokonságát a neoprimitivizmussal, a szcientista elméletekkel, rámutatni, hogy mennyire történetellenes. Az is eléggé világos, hogy mi ellenében lépnek fel ezek a törekvések: miből kiábrándulva és mi ellen elégedetlenkedve. Többen rámutattak már arra (legrészletesebben Lucien Goldman), miként tükröződik az ide tartozó művekben az eldologiasodás élménye. Az ide sorolható irányok hívei minden „elkötelezett”, minden értelemre és célra irányított irodalom, művészet ellen vannak; a szöveg, a nyelvi jel mindenhatóságába vetett hitük és illúzióik pedig abban a „technokrata” ideológiában, a felnövekvő mérnök-hivatalnok réteg világnézetében-világképében gyökereznek, amely mennyiségi viszonyokká változtatja át a világot, statikus rendszerfogalommá a dialektikát, a „mindent megcsinálhatóság”, a gyártástechnológia elvét viszi át az irodalmi műre. […] A „nyelvi forradalom” avantgarde-ja, tükre és terméke, következménye a tudományos-technikai forradalomnak, reakció erre a kihívásra, sokszor félreértett felelet, sokszor pánik szülte kisebbségérzetből született válasz is. Bizonyára elhibázott ez a válasz, versenyfutás és nosztalgia a formalizálható-mérhető, matematikailag modellálható, biztonságosnak hitt természettudományok világa iránt. De – mint látni fogjuk – ez a félreértett megoldás is tartalmaz figyelemre méltó elemeket. […] A tárgykultusz, a „hatvanas évek alkímiájának” nevezett vagy „új realistának” hívott irányzat (amelynek egyik változata a pop’art), amely a világ tárgyainak véletlen halmazát tartja csak műalkotásnak, s a művész szerepét a kézi vagy gépi csoportosításban látja csak. Természetesen mindezekben a törekvésekben van egyfajta petitio principii: minden tárgy önmagában néma; csak a művész nyelvén szólal meg a lírában, csak a szemlélő vagy az alakító lát bele szépséget, mértéket az anyagba.
(Vitatható) részletek a szerző: Jel és kiáltás (az avantgarde és neoavantgarde kérdéseihez) című meghatározó könyvecskéjéből (Gondolat, Budapest, 1971)

Richard Kostelanetz: Pazarlás

Amikor megszülettem, huszonkét hüvelyk[1] magas és kilenc font[2] súlyú voltam
Az első születésnapomon harmincnégy hüvelyk magas és harminc font súlyú voltam.
A második születésnapomon harminckilenc hüvelyk magas és harmincnyolc font súlyú voltam.
A harmadik születésnapomon negyvenkét hüvelyk magas és negyvenkét font súlyú voltam.
A negyedik születésnapomon negyvenöt hüvelyk magas és negyvenhat font súlyú voltam.
Az ötödik születésnapomon negyvenhét hüvelyk magas és negyvennyolc font súlyú voltam.
A hatodik születésnapomon ötven hüvelyk magas és ötvenegy font súlyú voltam.
A hetedik születésnapomon ötvenegy hüvelyk magas és ötvennégy font súlyú voltam.
A nyolcadik születésnapomon ötvenkét hüvelyk magas és hatvannégy font súlyú voltam.
A kilencedik születésnapomon ötvennégy hüvelyk magas és hetvenkét font súlyú voltam.
A tizedik születésnapomon ötvenhét hüvelyk magas és nyolcvanöt font súlyú voltam.
A tizenegyedik születésnapomon ötvenhét hüvelyk magas és száz font súlyú voltam.
A tizenkettedik születésnapomon ötvennyolc hüvelyk magas és 117 font súlyú voltam.
A tizenharmadik születésnapomon hatvannégy hüvelyk magas és 140 font súlyú voltam.
A tizennegyedik születésnapomon hatvannyolc hüvelyk magas és 150 font súlyú voltam.
A tizenötödik születésnapomon hetvenkét hüvelyk magas és 153 font súlyú voltam.
A tizenhatodik születésnapomon hetvenhárom hüvelyk magas és 165 font súlyú voltam.
A tizenhetedik születésnapomon hetvennégy hüvelyk magas és 180 font súlyú voltam.
A tizennyolcadik születésnapomon hetvenöt hüvelyk magas és 190 font súlyú voltam.
A tizenkilencedik születésnapomon hetvennyolc hüvelyk magas és 198 font súlyú voltam.
A huszadik születésnapomon hetvenkilenc hüvelyk magas és 202 font súlyú voltam.
A huszonegyedik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 221 font súlyú voltam.
A huszonkettedik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 237 font súlyú voltam.
A huszonharmadik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 262 font súlyú voltam.
A huszonnegyedik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 281 font súlyú voltam.
A huszonötödik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 311 font súlyú voltam.
A huszonhatodik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 269 font súlyú voltam.
A huszonhetedik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 247 font súlyú voltam.
A huszonnyolcadik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 226 font súlyú voltam.
A huszonkilencedik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 192 font súlyú voltam.
A harmincadik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 169 font súlyú voltam.
A harmincegyedik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 161 font súlyú voltam.
A harminckettedik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 157 font súlyú voltam.
A harmincharmadik születésnapomon hetvenkilenc hüvelyk magas és 151 font súlyú voltam.
A harmincnegyedik születésnapomon hetvenkilenc hüvelyk magas és 144 font súlyú voltam.
A harmincötödik születésnapomon hetvennyolc hüvelyk magas és 132 font súlyú voltam.
A harminchatodik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 111 font súlyú voltam.
A harminchetedik születésnapomon nyolcvan hüvelyk magas és 97 font súlyú voltam.
A harmincnyolcadik születésnapomon semennyi hüvelyk magas és semennyi font súlyú sem voltam.

Prose Pieces / Aftertexts (Atticus Press, Calexico, 1986) Fordította: Lantos László

Richard Kostelanetz: Ten Conceptual Fictions

Lost souls roaming.

Conspiracy theories.

Falling behind.

Generations of inbreeding.

Errant marrieds’ adventures.

Crucifixion.

Men become women.

Interrogations.

One hundred epitaphs.

Winter wearing on.

Nemes Nagy Ágnes: Tapasztalat és küzdelem

(Nemes Nagy Ágnes budapesti költőnő A Föld emlékei című Hungaroton verslemeze érdemelte ki az idén Az év hanglemeze díjat – erről hallhatunk egy válogatást, a szerző saját előadásában.)

A nemzedék, amelyhez tartozik, nem ismerte az élet harmóniáját, a békeidők ízeit. Indulása a háború apokalipszisében fogant: vészhírek, üldözések, bombázások, az ostrom tüzei között. Nemes Nagy Ágnes már csak nosztalgiaként élhette át a békés élet derűjét, álomként, amelynek képei egyszeriben tovatűnnek a semmibe (Reggeli egy dán kocsmában). Családjára és elődeire úgy gondolt vissza, mintha az elsüllyedt Atlantiszt idézgetné. Az „Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák, tanyák, szekerek, paplakok” elsodródott idilljére, mint távoli képtelenségre tekintett (Őseimhez), természetes élethelyzete a menekülés, a félelem, a pusztulás napi látványa és közelsége volt (Nem akarok). Ahogy költőként szétnézett a világban, kiégett romokra és hajszolt emberekre talált, évekig a rettegés és a kiábrándulás emlékképeivel kellett küszködnie. Ezek az emlékek és ez a küzdelem szőtték át költészetének első szakaszát Kettős világban (1946) és Szárazvillám (1957) című köteteiben. „Hulltak a fejek, / s törtek szét, mint érett diók / e hordozható rádiók, / s az Eiffelnél jobban elosztott / egyensúlyú, szép gerincoszlop / hol szakadt földre csikorogva” – írta, mintegy a háborús rémlátomásokat beszélve el (Egy költőhöz).
Nemcsak a városok roskadtak össze, nemcsak az emberek pusztultak körülötte, hanem az egész régi világ: a polgári kultúra erkölcsi értékei zuhantak a semmibe, az emberi civilizáció biztonsága foszlott szét. Elvetélt hittel, keserűen, reménytelenül indult útjára. Ami az előtte járóknak még erőt adott: a világ kiismerhetőségének hite, a szerelem lobogása vagy az önismeret biztonsága, őt sorra cserbenhagyta. Amikor kialvó istenhitéről írt, nem világnézeti választáshoz érkezett, hanem a kozmosz értelmetlenségét és közönyét élte át. „Én Istenem, te szép, híves patak, / Hová futottál, szökdeltél előlem? / Hol csillapítsam buzgó szomjamat? / S hogy bocsássak meg néked eltűnőben?” – a Patakban megfogalmazott kérdések annak a nosztalgiájáról és szorongásáról vallanak, aki üresedőben látja az eget, s megrémül a csillagok közönyös ábráitól. A világ, amely nemrég még a rend és a célszerűség otthona volt, most oktalan s megmagyarázhatatlan részletekre, jelenségekre esett szét. E részleteket hiába ostromolja az értelem, nem tárják fel összefüggésüket, nem árulják el igazságukat. A költő éppen a világ értelmében, a dolgok igazságtartalmában kételkedett. Agnoszticizmusa a csalódás fájdalmával színeződött: „Mert a való bő gazt terem, / de az igazság meztelen? – / s oly iszonyú és céljavesztett, / mint öregedő férfitestek?” (A halottak). Az eszmélkedés – Nemes Nagy Ágnes büszke vállalkozása – úgy látszott, csapda csupán, amely világosságot ígér, mégis kétségbeesést ad (Hadijelvény).
Ahogy a kozmosz rendje a káosz kietlenségébe és közönyébe omlott, úgy üresedtek ki az ember természetes érzései, úgy fenyegetett kifejezhetetlen névtelen borzalommal az önismeret. „Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen” – vallotta A szomjban a szerelem, s alighanem valamennyi emberi kapcsolat végső reménytelenségéről. A szörnyben pedig az emberi önismeret csődjéről tett szorongó vallomást: „Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. / Hullámzik déltől hajnalig, / virágot öntöz, fényt sodor, / s a mélyén lent egy szörny lakik.” A lélek mélyén lakozó szörny motívumában Freud tanítása sejthető. Pedig alighanem általánosabb élményről van itt szó, mint pusztán a tudatalatti mélyvilág iránti érdeklődésről. A háború és a fasizmus pokoli bűnei éppen akkoriban váltak közismertekké, amikor a vers megszületett. Költője, mint annyian mások, elborzadt s rá kellett ébrednie arra, hogy a hagyományos antropológia emberfogalma valójában naiv és idillikus. Az emberben a civilizáció, a szokások és elfojtások gátlásai alatt egy „szörny” lakik – szólalt meg Nemes Nagy Ágnesben az újkeletű antropológiai szorongás.
Hasonlóképpen támadt fel benne a bűntudat. Az elkövetett vétkek pokoli özönéért az egész emberiséget tette felelőssé, magát az embert, saját személyében is. Úgy érezte, a rossz, a bűn olyan lehetőség, amely szervesen összefügg az emberi természettel, ezért a felelősségnek is osztatlannak kell lennie. „Rohadt ereszként csordulunk a bűntől” – írta A reményhez című versében; a Bűnben pedig így foglalta össze az egyéni és a közös felelősség viszonyát: „a közjó nem ád / védőlevelet magánbűneidnek, / s ha ád, didergő juharfalevél / perdül cikázó ablakod elé: / a tébolyt és a halált elkövetted.” Mintha névtelen szorongás kínozta volna, a pusztulás sejtelme, az elkerülhetetlen végzet tudata. Pedig e szorongás nem is volt olyan névtelen; elvont megfogalmazásait, távoli metaforáit általában konkrét utalások rögzítették az átélt élményekhez. A költő nyíltan bevallotta, hogy szorongásos közérzete nem pusztán filozófiai eredmény, ellenkezőleg, a személyes sors sugallata nyomán született. Nem könyvekből leste el, hanem a város romjai és halottai, a megélt borzalmak és a revelációszerű felismerések kényszerítették rá a félelem és az irtózat lelkiállapotát.
Nemes Nagy Ágnes szenvedélyes költő: teljes mélységükben éli át tapasztalatait. Szorongását is vállalta, sőt „hogyha bensőbb lesz a félelem, / S a küszködőre önnön vége támad” az életösztön benső parancsait is kész elfojtani, s „odakínálja testét meztelen / A poshatag, formátlan pusztulásnak” (Viadal). Tragédiára készült tehát; a külön világban, amely körülvette, úgy látszott, hogy az élet legfőbb ténye, az elemeire bomlott kozmosz egyetlen szilárd elve a pusztulás. És a halál igézetében a szenvedélyek kihűlése, a kérdező eszmélet végső némasága fenyegette. Mint panaszolta: „Belém fagy lassan a világ, / mint téli tóba nádbugák” (Jég).
Könnyű lenne Nemes Nagy Ágnes kialakuló közérzetét az egzisztencializmus fogalmaihoz kapcsolni, hiszen szorongás, idegenség, reménytelenség ennek a filozófiának az élményköréből valók. Holott ez a költészet, s ezt későbbi útja igazolja, nem köthető egyetlen filozófiai irányhoz sem. A Hadijelvény vagy a Trisztán és Izolda költője nem az egzisztencializmus tételeit élte át, hanem azokat az élményeket, amelyeknek tömeges jelentkezése lehetővé tette Heidegger vagy Sartre népszerűségét a háború után. Költészetének kiindulása nem az egzisztencializmus, még csak nem is az egzisztencialista filozófia absztrakt élményei voltak; hanem a személyes tapasztalat, amelyben milliókkal osztozott.
Az élmények eredete különböző, hasonló csupán meghaladásuk kísérlete. Nemes Nagy Ágnes úgy emelkedik túl a szorongáson, hogy humanizálni igyekszik a szorongásos bölcselet riasztó tartalmait a küzdelem vállalkozásaiban. Az egzisztencialista filozófiát követő irodalmi iskolák az abszurditás átéléséhez, a világ és az ember képtelenségének kínzó eszméjéhez érkeztek. Oktalan és céltalan folyamatnak tekintették a létet, a háború szenvedései és képtelenségei láttán kilátástalannak ítélték a küzdelmet és hazugnak a reményt. Nemes Nagy Ágnes abban különült el az egzisztencialista filozófia irodalmi reprezentánsaitól, hogy le tudta küzdeni szorongását és tehetetlenségét. Az értelem és az erkölcs kiküzdött biztonságához, a költői vállalkozásban testet öltő humanisztikus rendhez, a polgári haladás klasszikus eszményeihez érkezett.
A szorongás és a kételkedés viharai mögött lassan konok elszántság épült személyisége bensőbb övezeteiben. Makacs ösztönnel ragaszkodott a harchoz, nem kívánt a szorongás példája lenni, ellenállásra készülődött, ha a vereség tudatával is, de vállalta a küzdelmet. A Hadijelvény keserű agnoszticizmusát ezért toldotta meg a vállalkozás dacos akaratával:

A negyvenezer kilométeres föld
agyam csigáján gördül egyre beljebb –
micsoda állam ad védeni testőrt?
Micsoda orvos mely igéje ment meg?
Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,
mégsem szülés ez: harc lényem falán,
de hullva is, akár a hadijelvényt
magasra tartom széttört koponyám!

A költő, aki korábban az igazság látszatlétét panaszolta, aki a világ megfejthetetlenségének eszméjéhez érkezett, most kételkedve-megtorpanva, ám mégiscsak az igazság kutatására indult. Sorra adott új és teljesebb értelmet humanisztikus eszményeinek: az igazságnak, a szerelemnek (Félelem, Diófa), a részletekből szilárd rendet szervező eszmélkedésnek:

Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban
emelkedik agyamban láthatatlan:
a rend élteti éltető szemem,
s egymásba-fonva, ágbogas virágként
isteneit megtermi majd a szándék
és önmagát a nyíló értelem!
(Tavasz felé)

E küzdelem sikerei sohasem lehetnek véglegesek, maga a küzdés nem lehet befejezett. Eredménye talán nem is a kialakított eszmékben keresendő, hanem a kiküzdött emberségben: az eszmélkedés költői magatartásában. A költő ebben nyerte vissza személyiségének épségét, a forrongás és a fegyelem, a zaklatottság és a meggondolás humanisztikus arányait. S a küzdelem kedvét, a vállalkozás merész fellobbanását: “Nem tehetek mást. Nem kívánok / kevesebbet, mint egy világot” – vallotta az Utazásban; “hisz én is arra lettem, / hogy lebírjam, győzzem az ördögöt” – hirdette a Trisztán és Izoldában, a szorongás mítoszában is. Eszméi és eszményei e magatartás intellektuális feszültségében, vállalkozása szigorú erkölcsében épültek újra a tragikus élmények ismétlődő viharai után. Legteljesebben Ekhnáton-verseiben, abban a mítoszban, amely újból organikus világnézetté rendezte költészetének kardinális fogalmait: a rendet, az istent, az értelmet és az igazságot.

in: Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-77. Az Újhold költői (Akadémia Kiadó, Budapest, 1986)

Nemes Nagy Ágnes: A Föld emlékei

Hadijelvény

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.
Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték
képes kiszűrni pontos csapadékod?
Mily tükör lát folyékony, síma ércként?
Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?
Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,
a viszonyulás prizmás kínja köt,
s nem törhetem szét, mert e kín az őröm
a sík halál, s kerek téboly között.
A negyvenezer kilométeres föld
agyam csigáján gördül egyre beljebb –
micsoda állam ad védeni testőrt?
Micsoda orvos mely igéje ment meg?
Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,
mégsem szülés ez: harc lényem falán,
de hullva is, akár a hadijelvényt,
magasra tartom széttört koponyám

A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani.
A keserűt majd egyszer kiokádjuk.
Ily keserűt nincs mód kimondani,
hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.
De mégis élünk. Igy harmincöt évre
(nincs több előttünk) arra kés a lét,
hogy belevágjunk egyszer már: mi végre
születtünk, és ha meghalunk, miképp?
Nem kevesebbre kényszerít az undor.
Selyemcafatra vágytunk délután,
és estére már mohón-zárt fogunktól
csikorgott minden hajókaraván.
Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,
míg álomragacsos elménk simít,
tapasztgattuk a kielégületlen
önérzet meddő kínjait.
Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.
De mégis élünk. Védjük tán a házat?
De mégis élünk. Szűkülő szemünktől
Képet kiván talán egy messzi század?
A filológus méri majd le részünk?
Kezével együtt sarjad már a kés?
S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,
A feltámadás, vagy a feledés?
Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?
Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,
s a jövendő a magáért-valóval
egy mozdulatban, ívben összefont.
A mozdulat – hisz így vált egyenesre
hajdan az ősi, vízszintes gerinc,
a mozdulat rántotta feszesebbre
az ereket, az ifjú szív kering –
az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,
a szellem első, pontos lobbanása,
mikor majd rezdül a csigolya-ív,
s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,
s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,
s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,
s megszületünk. Megszületik a szájon
örökségünk, reményünk: ismeret.

A szabadsághoz

Te székesegyház! Csupa ámulás!
Sok fodros angyal! Széptekintetű!
– Innen alulról talpuk óriás,
a fejük pedig keskeny, mint a tű.
S a kupolán fent széttáruló díszlet,
nagy oszlopok közt festett ég tüzel:
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?
Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.
Már únlak. Kergén érted nem futok.
Néhány barátom éhenhalt a multkor,
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.
Milyen szalmába haraptak utolsót?
Micsoda szájak, milyen koponyák!
– Adhattál volna tán egy bögre borsót,
tehettél volna pár apróbb csodát.
A szájukat szeretném újra látni,
langyos állukat, amely szétrepedt –
s Rómába vágyom kerteket csodálni,
és enni sűrű, fínom étkeket.
Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye!
Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt,
te, minden vágyam hazug szeretője,
adj rét felett vibráló levegőt!
Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!
törd át a törvényt! Add ide magad!
Hogy ne egyenek annyit az üzérek,
s hogy a halottak feltámadjanak!
– Egy bazsarózsa áll az asztalon.
Szépsége tömör, mint egy ékszeré.
Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon
fodorodik a vázán kétfelé.
Ha volna bennem valami imádat,
elébehullnék csukló térdemen:
csakis reá tűzd győztes glóriádat,
mert szép, mert él és mert – lélektelen.

_______________________________________________

[1] Hüvelyk = inch, angol és amerikai hosszmérték (2,54 cm)

[2] Font = pound, angolszász tömeg, ill. súlymérték (0,4536 kg)

Hozzászólások

hozzászólás