1938,  Irodalom

A pillanat, amikor vigyázó szemünket önkéntelenül is Kanadára vetettük

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (8. rész)

A szerző tervez, a szerkesztő végez – másodszor is! Vagyis a Laták-breviárium sorozatának nyolcadik részével, még ha valamivel rövidebb, tehát elviselhetőbb idősíkban is, de lényegében megismétlődött az előző epizód kényszerű hányattatása. A szerző ugyanis tervezett: ahogy a korábbi cikkeket, úgy ezt is egységes anyagként képzeltem el, viszont mégis két részre tagolva jelent meg – ezúttal (a megelőző egy hónapos késleltetés után…) már csak egyhetes eltéréssel. De jól van, nem is ez a fontos most… Sokkal fontosabb, hogy gondoljunk csak bele, valamikor a múlt század elején, a húszas-harmincas években mennyi ideig utazhattak a mindenféle küldemények, levelek, könyvek a postán a kontinensek között, az óceánon át. Meddig tartott egy csomag útja Szabadkáról Torontóba? Zentáról Montrealba? Újvidékről Guelph-be? S mégis, a korabeli, a jelenlegi modern viszonyokhoz képest kezdetleges körülmények mellett is olyan élő kapcsolat volt a két kontinens, a két ország és a két régió között, hogy gyakorlatilag szinte a trianoni sokk után még csak ébredező, éledező vajdasági magyar irodalmi kultúra (egyelőre még egyáltalán nem értékelt és nem feldolgozott…) szerves részévé váltak olyan tengerentúli kiadványok is, mint például a Kanadai Magyar Munkás című napilap. Amely rendszeresen közölte vajdasági magyar szerzők műveit, amely írásokat vett át az Híd című folyóiratból, s amely még vajdasági magyar köteteket, kiadványokat is árult, forgalmazott… Még a háborús körülmények és nehézségek közepette is! S mivel a Kanadai Magyar Munkás című lap mellékletében 1938. december 10-én jelent meg Laták István költeménye Síkság címmel, ezért most a Yuhar kronológiájában ehhez az évszámhoz időzítjük mai anyagunkat.

 

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

 

„Sírós torkán a mult csuklik / Fölmordul a folyó medre / Hamuszürke hajó bődül / Az erdőket megrengetve”

A szerző tervez, a szerkesztő végez – akár ebben a formában is torzíthatnánk a régi, közismert, és már a közhelyszerűségig elcsépelt népi bölcselkedést. Már csak azért is, mert az alább leporolt, reciklált összeállításunkkal is valami ilyesmi történt.

 

A Laták-breviárium sorozatában a nyolcadik epizód első része tehát a Magyar Szó melléklete, az Üveggolyó 2012. július 23-i számában jelent meg:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Vigyázó szemetek Kanadára vessétek

A Híd című folyóirat ötéves jubileuma, avagy Laták István (1910–1970) publikációi a harmincas évek tengerentúli munkásmozgalmi sajtójában – Egy merész elbeszélés, amelyet úgy kellett megírni, hogy a második világháború után kiépült szocialista rendszernek is el kelljen fogadnia, le kelljen nyelnie

 

„Pieranjelo Paternieri, a montreali érsekség nemzetiségi egyházközségek felelőse 2012. április 15-én ellátogatott a pap nélkül maradt montreali Magyarok Nagyasszonya Egyházközségbe és elmondta: Androvich Tamás atya önszántából távozott a plébánia éléről, még a Nagyhét elején. […] Az érsekség jelenleg új plébánost keres a montreali magyar katolikusok számára. A múlt hétvégén a Sopronból Montrealba látogató Mészáros Domonkos atya celebrálta a szentmisét és »A Szeretet lángról« című előadást tartott a Foyer Hongroisban. Bár most még nem túl valószínű, hogy éppen Domonkos atyát helyeznék ki Montrealba, a domonkos rendi szerzetes szerénysége és kedvessége sokakat a szeretett Csókay Károly atyára emlékeztetett, aki a hetvenes és nyolcvanas években vezette a Magyarok Nagyasszonya Egyházközségét. […] »Ha az ember kinyitja a plébániaajtót és kész segíteni, akkor az emberek bejönnek. Ha nincs fogadókészség, akkor nincs segítségkérő sem. Fontos az emberekkel való kapcsolattartás« – mondta Domonkos atya egy kárpátaljai magyar templommal kapcsolatban. És megjegyezhetjük, hogy pontosan ez az a nyitott, befogadó hozzáállás amire a montreali magyar plébánián is nagy szükség lenne” – írta alig néhány héttel ezelőtt Christopher Adam (avagy nevének más írásmódjával: Ádám Christopher), az interneten megjelenő Kanadai Magyar Hírlap főszerkesztője[1].
Fontos – s persze mindig is fontosnak tartottuk –, hogy odafigyeljünk az egymástól (így tehát tőlünk is…) esetenként elérhetetlennek tűnő távolságban élő magyar nemzeti közösségekre, vagyis, hogy odafigyeljünk egymásra, akármilyen földrajzi messzeségekbe „szakadtunk” is egymástól. S különös jelentőséget kap ez manapság, amikor a világháló segítségével akár napi szinten is nyomon követhetjük például a „világ túlsó végén”, az Ausztráliában élő délvidéki magyarok közösségi életét, rendezvényeiket, s az általuk szervezett találkozókat, ünnepi eseményeket; vagy éppenséggel a tengerentúlon, Észak-Amerikában, az Amerikai Egyesült Államokban vagy Kanadában dolgozó újságíró-szerkesztő kollégák munkáját. S utóbbiaktól ma már, az internetnek köszönhetően, kevesebb választ el bennünket az együttműködésben, mint a sarki fűszerestől…
Egészen másképp (és tegyük hozzá: sokkal nehézkesebben…) működtek azonban a távolsági kapcsolattartás formái a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor az óceánokat még nehézkesen, hosszadalmasan szelték át a küldeményeket szállító hajók, s a hagyományos postai küldemények akár hetekig-hónapokig is utaztak, vándoroltak a nagyvilágban. Mint már láthattuk is, Laták István (1910–1970) délvidéki magyar költő, prózaíró és publicista, a Matica Srpska lexikonjának[2] lapjára feljegyzett kézírásos széljegyzetében sérelmezte, hogy a munkásságát bemutató szócikkben a szerzők nem említették a kolozsvári Korunkban, illetve a Kanadai Magyar Munkás című lapban megjelent írásait. Christopher Adam egy korábban írt tanulmányában így fogalmazott: „Napjainkig is a magyar közösségek főleg a különböző egyházak körül szerveződnek és így a nagyrészt katolikus és református intézmények a magyar kultúra »végvárai« a szórványságban. Azonban egy másik, és sokszor alulbecsült közösségi intézmény a média, legyen az írott vagy elektronikus. A kanadai-magyar újságok, televíziók és rádiók kulcsfontosságú szerepet játszanak a kapcsolattartásban és így a média a magyar közösség nélkülözhetetlen pillére. […] Az évek során sok kanadai-magyar sajtóorgánum tűnt el a piacról. A XX. században több mint 200 magyar nyelvű újság jelent meg Kanadában és e kiadványok túlnyomó többsége megszűnt. A század elején a winnipegi Canadai Magyar Farmer (1910-1918) az akkoriban még létező vidéki és paraszt magyarságra összpontosított. A Farmer valóban egy hasonló nevű, 1905-ben létesült újság folytatása volt. Azon kívül, megjelent a hamiltoni Kanadai Magyar Munkás (1929-1967), a rövid életű torontói Magyar Nők Lapja (1957-1958), a Crowland nevezetű ontariói településen nyomtatott Canadai Kis Újság (1930-1941), a torontói Sporthíradó (1954-?), a hamiltoni Canadai Magyar Népszava (1926-1930) és a montreali Magyar Figyelő (1972-1974), sok egyéb hetilapon kívül. Érdekes módon a hetilapok története a kanadai-magyarság sorsát is magába foglalja. Láthatjuk, hogyan tűntek el a vidéki és nyugati lapok, amikor már a II. világháború előtt egyre többen a nagyobb, keleti városokba költöztek, valamint a dél-ontariói dohányvidékre. A több évtizede működő újságok közül, ma már csak a Kanadai Magyarság, a Magyar Élet és a Menorah Egyenlőség létezik a kanadai-magyar sajtóvilágban.”[3]
E-mailben kértem a szerző segítségét ahhoz, hogy a Kanadai Magyar Munkás című lap régi példányaihoz – a Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékának feltárásával párhuzamosan – hozzáférhessek. Gyors válaszában (amiért ezúton is köszönetet mondok…) a főszerkesztő így fogalmazott:

Kedves Attila,
a Kanadai Magyar Munkás az egyedüli archivált kanadai magyar hetilap, amelynek összes száma az interneten is megtalálható, illetve letölthető PDF formátumban, a Multiculturalism Canada honlapján keresztül.
http://www.multiculturalcanada.ca/kmm
A szkennelt lapok minősége nem tökéletes, de azt tapasztaltam, hogy azért olvasható. Arra viszont mindenképpen felhívnám figyelmedet, hogy a Kanadai Magyar Munkást az Új Szó váltotta fel 1967-ben, és az elődjéhez hasonlóan, ez a lap is a Kanadai Kommunista Párt magyar szekciójának a központi lapjaként szolgált, ugyanakkor valamelyest mérsékeltebbé vált a lap osztályharcos retorikája. De ezek szerint Laták István valószínű inkább a Munkásban publikált és nem a jogutódjában.

Üdvözlettel,
Christopher”

A Kanadai Magyar Munkás című lapnak a Christopher Adam által megjelölt honlapcímen beszkennelt változatban elérhető gyűjteménye a Simon Fraser Egyetem tulajdona. Első körben az újság 1934-től 1939-ig terjedő hat évfolyamát néztem át, és már ezekben a lapszámokban is több érdekes publikációt találtam. Így például a Kanadai Magyar Munkás 1938. december 10-i számának mellékletében Laták István egy verssel jelentkezett Síkság címmel. S érdekességként említhetjük, hogy a szerző Szürke napok című elbeszéléskötetét, az 1939. szeptember 12-i lapszámban ötvencentes áron kínálta megvételre olvasóinak az újság – a következő kikötéssel: „Most biztositsa magának azokat a jó magyar könyveket, amelyeket a háborura való tekintettel egyhamar beszerezni nem tudunk. Még van néhány kötetünk az alábbi könyvekből”; majd következik a felsorolás.
A legizgalmasabb talán mégis az, hogy a kanadai újság 1939. február 11-i megjelenésében átvette a Híd című folyóirat 1938-as decemberi, tehát évfolyamzáró számából Laták István bevezető írását – irodalmi folyóiratokra, mondjuk, nem igazán jellemző ez a műfaj, de nyugodtan mondhatjuk ezt jubileumi vezércikkek is. „SZERETETTEL ajánljuk és örömmel közöljük a kanadai magyarságnak az alanti cikket, amelyet a HID-ból, a jugoszláviai demokratikus magyarság folyóiratából vettünk át. A lap most ötéves. A cikk tanulságos számadás és hittétel” – írták Laták István szövege mellett publikált ajánlásukban, egyfajta bevezetőként a Kanadai Magyar Munkás szerkesztői. A költő így fogalmazott jubileumi vezércikkében:

„Mikor az anyamagyarság soraiból embertelen tévtanok utánzásával tízezrenként dobnak ki keresztényeket és magyarokat, a legszebb magyar szabadelvű esztendők európai eredményeit sárbatiporva, az Eötvösök, Kemény Zsigmondok, Kossuthok, Széchenyiek vívmányainak európaiasságát csúfolva, – mi őrtállásunk ötödik évének végére értünk. Ötödik éve állunk őrszemként a sötétedett sorsban. Sárviskós falvak egyszerű, földtúró magyarjainak, messzi nagyvárosok ezernyelvű zajgásában botorkáló magyar munkásoknak, füstös műhelyek világába visszük a minden emberfajta egytestvéri értékét hirdető magyar szót, a szociális kötelesség sorbaállító parancsszavát; az emberiesség felszólalását a fasizmus mind embertelenebb kiáradásában.
A haladó magyar értelem világforgalmának vidéki szikratávírója vagyunk csak, de csüggedetlen hittel, mindig zártabb sorokban vesszük föl a küzdelmet a sötétség azon lovagjai ellen, kik népünk bajaival is saját malmukra hajtják a vizet… Panasz vagyunk, amelyet a szomszéd testvérnépek demokrata tömegei meghallgatnak, mert tényleg népünk szava szól sorainkból. Emberek az embertelenségben.
Hídveréssel kezdtük. Hidat vertünk intellektüel és ifjúmunkás között, falusi és városi fiatal magyarok között, rámutatva az igazi kisebbségi feladatra, hogy népünk hiányait kenyérben, kultúrában s a hiányok kiküszöbölésének útját tudatosítsuk. Bizonyítottuk: az összefogás erejét; minden becsületes magyar dolgozó megegyezését és tettvállalását az összes többségi nemzetbeli haladó erőkkel testvéri egyetértésben.”

Ugyancsak érdekességként – és egyfajta sajátságos párhuzamként – említem itt, hogy a Híd jubileumi számában ugyancsak a fent említett elbeszéléskötetet kínálta megvételre olvasóinak:

K i a d ó h i v a t a l i  h i r
Munkatársunk, LATÁK ISTVÁN »Szürke napok« cimű novelláskötete kiadóhivatalunkban is megrendelhető. Bolti ára 28 – dinár. Előfizetőink a pénz előzetes beküldése esetén 10 százalék kedvezményben részesülnek.”

 

Az ajándék-gyermek

 

Az ajándék-gyermek az egyik legizgalmasabb elbeszélés a költőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában fellelt, kötetbe nem sorolt novellái közül, elsősorban olyan megközelítésben, ha a szerző második világháború utáni író magatartását vizsgáljuk. Történetében egy olyan témát dolgoz fel, amelyik semmi szín alatt sem férhetett bele a kor irodalompolitikai kereteibe, de – mint láttuk is már – mindenképp ellenőrzött, s részben „első kézből” származó, hiteles forrásból rendelkezett információkkal az ilyen és ehhez hasonló esetekről. Ma már nem titok, könyvek és tanulmányok jelentek meg róla, Deák Ferenc forgatókönyve alapján film is készült arról, hogy bizony a világégés végén, a Vajdaságba bevonuló partizánok és orosz katonák magyar lányokat, nőket, asszonyokat erőszakoltak meg. (Nem tartozik most szorosan ide, de például Magyarországon éppen azért liberalizálták a háború után átmenetileg az egyébként nagyon szigorú abortusztörvényt, hogy az áldozatoknak ne kelljen megszülniük a nem kívánt gyermekeket.) Egy ilyen témát elővenni egy elbeszélésben még a szovjet tömbnél látszólag, s valamelyest a gyakorlatban is nyitottabb titói Jugoszlávia kiépült szocialista rendszerében – valódi merészségnek számított.
Különleges élt ad a szerző merészségének, hogy megjelöli, az áldozat ebben az esetben egy magyar lány volt…
Nem kell azonban öngyilkos vállalkozást elvárnunk tőle, vagy bármi ilyesmit feltételeznünk róla – természetesen nem rohant hűbelebalázs módjára fejjel a falnak. S nem is politikai pamfletet írt – hanem elbeszélést. „Csináld úgy, hogy el kelljen fogadniuk, hogy le kelljen nyelniük” – idéztük mindezzel összefüggésben Száraz György (1930–1987) Kossuth- és József Attila-díjas budapesti író szavait. Laták is ugyanígy járt el írásában: annyit mondott ki, és olyan formában, amennyit, és ahogyan feldolgozva a témáját, a kor ideológiai felépítményeivel még le lehetett nyeletni. Mivel egy kötetbe mégsem sorolt elbeszéléséről van szó, megfogalmazásunkat ezen a ponton feltételes módra kell átalakítanunk: annyit mondott el, amennyiről úgy hitte, hogy a kor ideológiai felépítményeivel még le lehetett nyeletni. Ebben talán tévedett.
Cselekményének helyszíne ezúttal is a jól ismert vonatfülke, főhősei egyenruhás emberek, akik utazás közben futnak össze, és vitatják meg, beszélik el és mesélik a hallgatózó, az őket minden mozdulatukban kifigyelő útitársuk – maga a szerző, vagyis az elbeszélő én – füle hallatára életük fontos, vagy legalábbis fontosnak, érdekesnek, továbbadásra érdemesnek vélt eseményeit. Ezekből az elemekből áll össze a megdöbbentő cselekmény…
Végül az egyik utas, mintha felmentést igyekezne adni a katonatisztnek, a csecsemő vér szerinti apjának, az erőszaktevőnek, félszeg utalást tesz arra, hogy talán mégsem az történt, ami… talán szerelemgyerek a kicsi, aki egy röpke, futó kalandból született. A szerző ügyes megoldással teszi nevetségessé, s mintegy hiteltelenné az ilyen hangnemben megszólaló szereplőjét: „Hja, sok mindent hozott a háború!” – adja egy másik útitárs szájába a mondatot – „Ki tudja, mi kényszerítette erre a lépésre, és hogy milyen lélekkel szakadt el a gyerektől…” Ha senki más, az olvasó mindebből már egészen biztosan tudja…

 

Laták István (a felvétel bal szélén) baráti társaságban
A Híd 1938-as decemberi számában jelent meg Laták István Öt esztendő végeztével című írása

 

Nos hát, a Multiculturalism Canada honlapján az időközben eltelt hét esztendőben némileg megváltozott a helyzet:

Multicultural Canada: Background, partners, and contacts | SFU Library

The Multicultural Canada digitization project grew from the conviction that the cultural groups that make up our country have little-known stories that need to be researched and told. Through newspapers, interviews, photographs, print and material culture, people tell us who they are.

 

És még:

 

Kanadai Magyar Munkás | SFU Digitized Newspapers

Approximately 80,000 Hungarian immigrants arrived in Canada between 1885 and 1959. Early immigrants came to Canada to escape poor economic conditions and a lack of land and employment in Hungary. Canada offered work to these individuals in agriculture, factories and the mining and lumber industries.

 

Mint az előző rész esetében is láthatták már olvasóink, a  fenti cikknek a közcím utáni bekezdései azonban már hiányoztak az első rész publikációjából. Ezek csak egy héttel később, 2012. július 30-án kerülhettek az olvasók elé, s akkor már az azonos című, Az ajándék-gyermek elbeszéléséhez mellékelve, mintegy kis elemző, felvezető jegyzet formájában.
A novella Laták István levéltári hagyatékából, a kötetekbe nem sorolt írásainak kéziratai közül került elő:

 

Az ajándék-gyermek

 

A hosszú parkkal övezett vasútállomáson magas, őszbecsavarodott férfi szállt le feleségével és egy föltűnően szép, hét-nyolcéves fiúcskával. A férfi bal arcán át, a fülkagylón keresztül haladóan, egész a hajába veszve, katonás sebhely húzódott, s ez némi szigorúságot kölcsönzött a különben nevetős, borotvált arcának. Ruhája katonatiszti, zöldesszürke anyagból civilruhává átalakított, jól szabott öltöny volt. Sportsapkája is ugyanabból az anyagból készült.
A veletartó nő ízlésesen, divatosan öltözött, kissé testes, középtermetű személy volt, hervadó, de még mindig szép arccal, s élénk kék szemmel. Sötét hajában helyenként már ősz szálak villantak elő vékonyabb csíkokban.
Az előttük ugrándozó kisfiú kékesszürke ruhát viselt, kihajtott apacsinget és lábán barna szandált. Nagyon mozgékonynak, nyughatatlannak látszott. Pajkosan szaladgált előre-hátra az őt kísérő idősebb férfi és nő előtt.
Mikor elindultak a kifelé tartó utasok közt, még egyszer barátságosan visszaintegettek a személykocsi felé, ahonnan kiszálltak. A vonatfülke ablakából egy vasúti ruhás s egy mellette álló sötétruhás, fiatal nő integetett a sportsapkás férfinek és családjának, amíg azok el nem tűntek a vasúti park magas bokrai és buján virító fái közt.
Bent, a nemrég lakkozott tiszta, fehéres fapadokkal berendezett vonatfülkében a többi utas távozása után leült a búcsút intő vasúti alkalmazott és felesége. Rajtuk kívül még tizenegy-két éves fiuk, egy, a nő ülőhelye mellett, a pad belső részén alvó, hosszúvarkocsú két-hároméves kislányka és a férfi egyik vasutastársa s egyúttal barátja volt.
A családjával együttutazó vasutas mintegy negyven év körüli, rövidre nyírt hajú, kicsit dülledtszemű férfi volt, keskeny vörhenyes bajusszal. Felesége sápadt, de szép arcú, eléggé magas, ám csaknem a vékonyságig karcsú asszony, szemmel láthatóan viselős. Fáradtan figyelt a beszélgetésüket folytató férfiakra. Nagyobb gyerekük vékony, komoly tekintetű, diáksapkás fiú, az ablakon át minden elfutó jelenséget, kocsikat, embereket, fát, épületet jól megnézett, ezért a fejét hol erre, hol arra kapkodta.
A másik vasutas valamivel fiatalabb, magas, kopasz, szőke és bajusztalan férfi, észrevehetően némi tartózkodással beszélt magasabb rangú pályatársához, de amellett baráti közvetlenséggel érintkeztek.
Hamarosan megindult a vonat.
– Mondd, Milovan – fordult akkor az ifjabb vasutas a barátjához –, honnan ismered ezt az érdekes embert, meg a feleségét avval a szép gyerekkel? Látom, régebben is találkoztatok már…
– Mulatságos története van ennek. Lehet már öt-hat éve, hogy utoljára találkoztam velük. De már jóval előbb megismerkedtünk, és hozzá igen szokatlan eset kapcsán. 1945-ben volt az még. Akkoriban, te is emlékszel, iszonyatos tömegek utaztak, vonat pedig még elég kevés járt. Szolgálati úton voltam, s az egyik fülkében hosszabb időn át együtt utaztam ezzel a házaspárral. Akkor még aktív katonatiszt volt a férfi, a népfölszabadító hadsereg századosa. Útközben, ahogy már történni szokott, megismerkedtünk és beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy születésileg majdnem egy környékről valók vagyunk. Negyvenkettő óta részt vett a harcokban. Ott szerezte az a jellegzetes, nehéz sebesülést az arcán. Volt más sebesülése is. Én is elmondtam, hogy nős vagyok, egy kisfiam van, szeretnénk lánygyereket is, de gyöngécske a feleségem, a háború alatt leromlott az egészsége.
A századosék meg elmondták, hogy nekik sose volt gyermekük. Nem is remélték már. Pedig szerettek volna, mert csak gyerekkel éreznék magukat szerencsés embereknek. – Mi a házasság gyerek nélkül? – mondta mélabúsan az én földim.
Én és a tiszt az utazás alatt az ablaknál ültünk, egymással szemben. Néhány parasztember ült mellettünk, arrább pedig mindenféle más utas. Civilek, katonák ülve, állva, gyakran összepréselődve, mint a heringek. Még az ülő utasok térdei közt is utasok álltak a padok között.
A zsúfolt vonatnál minden állomáson ismétlődő, nagy tolongás keletkezett. A le- és fölszállók valósággal birkóztak a szűkös helyzetben, hogy be vagy kijussanak a kocsikból. A fürgébb férfiak néha az ablakon át bújtak be, ha az ablak közelében ismerős utas akadt, aki a kezét kinyújtotta és besegítette őket, avagy talpalatnyi helyet hagyott a padon, hogy beléphessenek. Akik álltak, verejtékezve és vágyakozva néztek az ülve szorongók felé. Akik ültek, azok pedig sóhajtozva és szintén izzadva nézegettek az ajtók, ablakok irányába, ahonnan néha egy-egy friss fuvallat csapott az utassereg ritkuló-sűrűsödő sorai közé.
Az egyik különösen megrohant népes állomáson, ahol a mi kocsink ajtajában hosszas tolongás folyt, ablakunkhoz egy halványarcú, feketeruhás fiatal nő kapaszkodott föl, s megkérte szépen a tiszt ismerősömet, hogy az ablakon vegye át a kofferjét, míg ő is beszállhat, mert még van csomagja, azt is hozza az ajtón keresztül, de több csomaggal lehetetlen beszállnia. Azt is kérte hirtelenében, hogy őrizze meg számára a tiszt a mellette megüresedett ülőhelyet. A százados engedett a megszokott kérésnek és átvette az ismeretlen nő kofferjét. Még a felesége is biztatta, hogy csak tegye meg. Leemelte a százados az ablakrámáról a koffert és föltette a többi csomagok és kofferek közé a csomagtartóba. Evvel is jelezte, hogy a nő elfoglalta az egyetlen megüresedett helyet. Miért ne tette volna, majd minden állomáson ilyen kéréssel fordultak az ablak közelében ülő, szerencsés utasokhoz.
– Egy-ketten kinyomakodtak helyükről. Ha gyorsan ideér a nő, mellettünk ezt az egy helyet kiszoríthatja magának – mondta a kapitány. Azzal visszaült a helyére, s tovább beszélgettünk. Új utasok szorultak még be. Egy csomagos ember ismét álldogálásra kényszerült. De a kofferos nő a sokaságon át még nem ért ide hozzánk. El is foglalta egy idősebb nő ideiglenesen a helyét. Gondoltuk, valahol a szomszédos fülkében elakadt az a fiatal nő, az egymás hegyén-hátán szorongó tömegben. Arról nyílik a vagon följáró ajtaja, arra még nagyobb a tolongás, mint a vagon közepén. Majd csak elvergődik ide, hogy a kofferjéhez és  a számára foglalt helyhez jusson.
Vagy fél órája haladt már a vonat, de az ismeretlen nő még mindig nem jelentkezett. Úgy fél szemmel ügyeltünk a kofferjára, és tovább társalogtunk, hogy az időt agyonüssük. Egyszercsak hirtelen gyereksírás ütötte meg a fülünket. Előbb gyöngébben, majd egyre erősebben hallatszott egy csecsemő keserves sírása a közelünkben. Megakadt a beszéd.
A fülkében nem ült gyerekes anya. Az álldogálók sem tartottak gyereket. A gyereksírás mégis körülöttünk hullámzott. Egészen csönd lett a fülkében, csak a vonat ritmikus zakatolása hallatszott, s egymásra nézegettünk. Jobbra-balra forgattuk a fejünket. Találgattuk, honnan jöhet a gyereksírás.
Végül a vonatzakatolásban is tisztán kivehettük, hogy a sírás a csomagtartó felől szűrődik ki. Fölemelkedtünk helyünkről. A százados és én az egyik állomáson, ahol rövid időre megállt a vonat, s ahol jó néhány utas kiszállt, megállapítottuk, hogy az ismeretlen nőutas kofferjából származik a kisgyereksírás. Abból, amelyet a százados udvariasan beemelt az ablakon. Hamarosan jött a kalauz és szóltunk neki az esetről. Kalauzunk a közeli állomáson behívta a vonatkísérő milicistát, s együtt kinyitották a kulccsal lezárt koffert.
Egy szépen ellátott, ragyogó tiszta, bepólyált csecsemő feküdt benne. Csipkés, világoskék párnába bugyolálva nyöszörgött és hunyorgott a kicsi. Fején csöpp kék sapka. Úgy négy-öt hónapos lehetett. Szép nagy szeme csupa könny, s hogy az ismeretlen emberek föléje hajoltak, újra keservesebben kezdett sírni.
A csecsemő mellett gyerekholmi. Pelenkák, gumivászon, egy doboz hintőpor, s egy üveg tej, gumiszopóval. A pólyakötőbe elég feltűnően egy darab fehér papír betűzve.
A milicista kihúzta a papirost. Hevenyészett, nagy betűkkel, de különben jó írással odadobva ez állt rajta:
„Tiszttől kaptam – tisztnek adom.”
Egyéb semmi. Aláírás sem. Se név, se cím a kofferon, de a holmikon sem, még monogramok sem. Csak néhány kapkodva kifúrt lyuk a koffer oldalában, nyilvánvalóan azért, hogy a kicsi levegőt kapjon.
Az utasok kissé csodálkozva, kérdőn tekintettek az idős tisztre.
– No, anya – mondta kedélyesen a százados –, ha olyan kikapós volnék, s ha már jártam volna ezen a vidéken, még valami gyanúba keverednék, ártatlanul. Én vettem át az ablakból a koffert. Úgy látszik, az ismeretlen nő hirtelenében rásózta ajándékát a legelső tisztre, akit elébe vetett a sors… De olyan szép fiúcska… Lehet, hogy valamiféle szerelemgyerek…
– Biztosan szerelemgyerek – vélekedtek az utasok. – Így akart szabadulni tőle az anyja. A világra bízta…
– Micsoda szív kell hozzá!… – csóválták némelyek a fejüket. – Elhagyni a gyerekét!…
– Hja, sok mindent hozott a háború! – mondták mások sóhajtozva. – Ki tudja, mi kényszerítette erre a lépésre, és hogy milyen lélekkel szakadt el a gyerektől…
A százados felesége megsajnálta a csöppséget és mindjárt kicserélte a pelenkáját. Majd amikor a csecsemő tovább sírdogált, megitatta az üvegből. A pici jó felét megitta a tejnek. S akkor elhallgatott. Úgy látszik, már rászoktatták az üvegből való táplálkozásra. Ahogy jóllakott, körülnézett a kíváncsian rámeredő utasok között, s mint aki jól végezte dolgát, a vonat ringása közben újra elaludt.
A kalauz és a milicista leírásunk alapján átkutatta a vonatot, de a mondott nő sehol sem került elő. Eltűnt, elhagyta gyermekét. A milicista írásbeli jelentést készített a dologról. Néhányunkat fölírt tanúnak. De a századosné nem adta ki a kezéből a formás csöppséget. Egyre ajnározta, és vállalta, hogy amíg nem kerül elő az anyja, majd gondozza a kicsikét.
– Ki tudja, melyik hadsereg tisztjétől szerezte az anyja – töprengett a századosné. – De a gyerek nem tehet róla, és nem maradhat gondozó nélkül!…
Nemsokára megérkeztem kiküldetéshelyemre – mesélte tovább a vasutas –, s le kellett szállnom a vonatról. Elbúcsúztam barátságos útitársaimtól, a földimtől, a századostól. És a feleségétől, aki az ölében őrizte a kis idegen porontyot.
Csak évek múlva találkoztam velük ugyanezen az állomáson, ahol most is leszálltak. Az én századosom már nyugdíjban volt. A feleségével tartott akkor is. Egy négy-öt éves fiúcska ugrándozott köztük, mindkettőjük kezét fogva. A szomszéd városba utaztak. S a kicsi nagyon örült az utazásnak. Csacsogott és futkározott.
Képzelheted: a vonatban „felejtett” csöppség volt. Szülőanyja sohasem jelentkezett érte. A hatósági megkeresés sem tudta az anya kilétét kideríteni. A százados erre örökbe fogadta, s úgy nevelte, mint a saját gyermekét.
Amikor üdvözöltem őket, földim azonnal rám ismert, hiszen apává válása első pillanatának egyik tanúja voltam.
– Látja, van már fiam! – kiáltott boldogan. – Ez az öregkorom ajándéka. Késő éveimben is föladatok várnak rám. Így legalább kétszeresen is van miért élnem. Úgy tekintem ezt, mint a sors különös ajándékát…
– Maga neveli, elvtárs? – kérdeztem csodálkozva és örömmel szorítva meg a kezét. – Tetszik-e a kései apaság ilyen váratlanul?
– Hogy tetszik-e?… Látja, egész megfiatalodtunk a feleségemmel!
– Sose fogja megtudni a kicsi, hogy nem én hoztam a világra – súgta halkan, de ragyogó arccal a századosné.
– De én megmondom neki, ha már elérte az ifjúkort. Nem hazudok én neki. Úgy szeretem, hogy nem csalódik bennem, ha fölnevelhetem….
…Hát ez történt negyvenötben, utazásunk alkalmával.
Az én nyugalmazott századosom neveli a gyereket. Szép iskolás fiacskája van már – fejezte be mondókáját a barátságos arcú vasutas, és kényelembe helyezkedve kis időre elhallgatott. Aztán még azt mondta:
– Sose tudja az ember, hol találhatja meg az örömet…

 

Henning János: Víziók

 

Ehhez az összeállításhoz még a következő illusztrációkat küldtem meg e-mailben a melléklet szerkesztőjének, Gruik Ibolyának:

 

A Kanadai Magyar Munkás című lap 1939. szeptember 12-i számában megjelent hirdetésében azzal kínálta olvasóinak Laták István Szürke napok című kötetét, hogy a háború miatt sokáig nem tudják majd beszerezni
A Kanadai Magyar Munkás című lap 1934. augusztus 16-i számának címoldala
A Kanadai Magyar Munkás című lap 1935. szeptember 7-i számának címoldala
Christopher Adam 2009 júniusában, Szarajevóban
Laták István Öt esztendő végeztével című írása a Híd 1938 decemberi számában
Laták István Öt esztendő végeztével című írása a Kanadai Magyar Munkás 1939. február 11-i számában
Laták István Síkság című verse a Kanadai Magyar Munkás 1938. december 10-i számának mellékletében (mellette Szeghő Júlia írása)
Laták István

 

Laták István Öt esztendő végeztével című írása első közlésben a Híd 1938 decemberi számában jelent meg:

 

Laták István novelláskötete, a Szürke napok 1939-ben jelent meg:

 

Az alábbiakban egy válogatást teszek közzé a Kanadai Magyar Munkás című lap olyan számaiból, amelyek vajdasági vonatkozású tartalmakat is publikáltak:

 

Hamarosan megjelenő frissítésünkben néhány napon belül további lapszámokat teszünk majd közzé!

S következzék most egy gyors átcsatolás a jelenhez, vagy legalábbis a közelmúltunkhoz: az alábbi válogatásban pedig a Kanadai Magyar Hírlap néhány nem túl régi, ma már mégis időben a jelenünktől viszonylag távolinak tűnő időszakban megjelent lapszámát lapozhatják át olvasóink:

/p>

 

Hamarosan megjelenő frissítésünkben néhány napon belül ebből a kiadványból is további lapszámokat teszünk majd közzé!

A Liekki a kanadai finnek hetilapja volt, amelyik Sudbury városában jelent meg – lásd még úgy is, mint: Greater Sudbury –, Ontario államban, 1935 decemberétől 1974 júniusáig, amikor egyesült a Vapaus című lappal. Az összevont Viikkosanomat című kiadvány szerkesztősége a székhelyét hamarosan Torontóba helyezte át. A lap később visszavette a Vapaus nevet, amelyen aztán egészen 1990-ig működött. A helyét ekkor a Kaiku (annyi mint: Visszhang; Echo) című kétnyelvű magazin vette át.

A Simon Fraser Egyetem fent említett programjában a Liekki 1935-től 1957-ig terjedő évfolyamait digitalizálták.

Mi tagadás, én tévedésből töltöttem le az itt átlapozható, 1936. február 8-i lapszámot, amikor a Multiculturalism Canada honlapjának keresője a Laták keresőszóra valami véletlenszerű egyezés okán ezt a kiadványt is feldobta nekem a találatok listájában. Fogadják hát tőlem most ugyanilyen véletlenszerűen, ám annál nagyobb szeretettel:

 

Fenti összeállításunk anyagai a Magyar Szó alábbi számaiban jelentek meg:

 

_____________________________

[1] Christopher Adam: Montreáli érsekség: Androvich atya önszántából hagyta el a magyar egyházközséget, Kanadai Magyar Hírlap, 2012. április 16.; http://kanadaihirlap.com/2012/04/16/montreali-ersekseg-androvich-atya-onszantabol-hagyta-el-a-magyar-egyhazkozseget

Montreáli érsekség: Androvich atya önszántából hagyta el a magyar egyházközséget

Pieranjelo Paternieri, a montreáli érsekség nemzetiségi egyházközségek felelőse 2012 április 15-én ellátogatott a pap nélkül maradt montreáli Magyarok Nagyasszonya Egyházközségbe és elmondta: Androvich Tamás atya önszántából távozott a plébánia éléről, még a Nagyhét elején. Paternieri atya ugyanakkor nem részletezte, hogy valójában miért döntött úgy az egykori plébános, hogy ilyen hírtelen és húsvét alatt távozik.

[2] Biografsko-bibliografski leksikon jugoslovenskih pisaca, Matica Srpska, Novi Sad, 1962.

[3] Ádám Christopher: Kanadában magyarul: a közösségi média helyzete, Magyar Krónika, [évszám nélkül] november 18.; http://www.magyarkronika.com/aktualis/0001118.htm

Magyar Krónika | Aktuális

Kanadának hosszú gyakorlata van a multikulturalizmusban. Az angol és francia örökség nyomán Kanada már eleve “multinemzeti” ország, míg az emigrációs hullámoknak köszönhetõen egyben “polietnikai” is. A közel 250,000 magyar származású kanadai és a városokban létezõ közösségek is e multikulturális állam szerves részei. Napjainkig is a magyar közösségek fõleg a különbözõ egyházak körül szervezõdnek és így a nagyrészt katolikus és református intézmények a magyar kultúra “végvárai” a szórványságban. Azonban egy másik, és sokszor alulbecsült közösségi intézmény a média, legyen az írott vagy elektrónikus. A kanadai-magyar újságok, televíziók és rádiók kulcsfontosságú szerepet játszanak a kapcsolattartásban és így a média a magyar közösség nélkülözhetetlen pillére.

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás