Augusztus volt, 1919-ben, amikor százharminchárom véres és kegyetlen nap után Magyarországon elbukott a Tanácsköztársaság. Ekkor kezdődött el az a nagyjából egy évtizedre tehető időszak, amelyben a legtöbben, a legnagyobb számban tartózkodtak Vajdaságban olyan magyar – az anyaország fogalmával ekkor még barátkozni, ismerkedni kellett, annak valós, reális keretei csak jóval később alakultak ki és fogalmazódtak meg – értelmiségiek, akiknek menekülniük kellett a statárium elől. Mint mondták: „Ha nem harcoltuk ki a bolsevizmust Magyarországon, kiharcoljuk az SZHSZ Királyságban!” Ebben az időszakban Mannheim-féle szabóműhely volt a korabeli szuboticán az alkotó magyar művészemberek egyik kedvelt találkozóhelye. Itt tűntek fel olyan alakok is, akikről a későbbiekben, már jóval a második világháború után, Laták István író, költő, afféle lexikonszócikk-jellegű életrajzi feljegyzéséket készített. Mivel a szerzőnek az alábbiakban olvasható regényrészletében a főhős, Tallós Károly két évvel a Tanácsköztársaság vérbő eseménysora előtt, 1917-ben született, a mű tehát ebben az időszakban indul, a Yuhar kronológiájában ehhez az évszámhoz igazítjuk mai bejegyzésünket. 

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

„Sírnak, sírnak a távíróhuzalok”

„Véznán felhőkbe nyúló, liftektől lüktető tornyokból ki kell vinni a kapkodva siető embert kis kertek, virágos hegyi ösvények közé, a madarak csöndjébe, simogató halk verset mondani neki gyógyítóan, felidézni benne anyja altatódalát, és visszaadni neki a tovaszállt Szépséget” – így írt Laták István (1910-1970) író, költő a Sóhaj című tárcanovellájában amelyet a Breviárium-sorozat tizedik részéhez mellékeltem a levéltári anyagban fellelt, kötetbe nem sorolt írásai közül.

 

A Laták-breviárium sorozatának tizenegyedik része a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban jelent meg 2012. december 17-én:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Irodalmi munkára alaposan fölkészült egyéniség

„Ha nem harcoltuk ki a bolsevizmust Magyarországon, kiharcoljuk az SZHSZ Királyságban!” – Laták István (1910–1970) irodalomtörténeti adalékai, vagyis életrajzi jegyzetei Szabó Jánosról, a műfordító szakácsmesterről, és Somogyi Pálról, a kalandos életű költőről és prózaíróról

 

Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költőnek és prózaírónak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatéki anyagában, s annak is a hetedik dobozában találtam meg – egy Jegyzetek feliratú mappában – a szerzőnek még egy novellatervezetét, amelyik kiválóan illeszkedik az ilyen típusú feljegyzései közül korábban már ismertetett vázlatokban megrajzolt vonulathoz: „írni elbeszélését vállalatvezető 7-8 kilométerre van a hivatalától az állami birtokon és ásítozva nyújtózkodik délelőtt 10 órakor leírni hogy basáskodik hat szobában a városban is van legénylakása, oda hordja a nőket akiket pénzért megfőz lekapják az újságban bevezeti a villanyt és kimeszelteti néhány nap alatt a béres lakásokat stb. leírni az egészet (1947)”.
Nagyjából ugyanebben az időszakban, de mindenképp néhány évvel korábban keletkezhettek Laták Istvánnak azok az életrajzi feljegyzései, amelyek a hagyaték nyolcadik dobozából kerültek elő, s amelyekben a szerző a vajdasági magyar irodalom olyan alakjairól készített hosszabb-rövidebb portrékat, akik származásuk tekintetében nem voltak ugyan „született” vajdaságiak, de néhány évet, több-kevesebb időt eltöltöttek a tartományban. Itt alkottak, itt publikáltak, itt jelentek meg műveik, könyveik… Különösen a magyarországi Tanácsköztársaság bukása után volt jellemző az ilyesmi, hiszen akkoriban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban (is…) kerestek maguknak menedéket mindazok, akiknek az anyaországban érvénybe léptetett statárium miatt rejtőzködniük kellett.
Ilyen – és persze hasonló – eseményekről, jelenségekről írt Herceg János (1909–1995) is a Módosulások című regényében, amikor úgy fogalmazott: „Mindezt Szent Pál kőbe faragva, fejét a vállára hajtva, könyvét a melléhez szorítva, egykedvűen nézte a megyeháza kapuja fölött, két toronnyal a palota két oldalán, melyeken időnként zászlót lengetett a szél, kék-fehéret, a megye színeivel, és mintha senkit sem ejtett volna ámulatba ez a csoda, a könyv a címerben. Kard helyett könyv ezen a vidéken, amely nemcsak gabonával látta el az uszályok hosszú sorát teljesen megrakva, de a hetenként vagonszámra szállított hízott mangalicával is Bécset, a császárvárost. […] Apámban azonban volt bizonyos úrgyűlölet, egy időben szervezett szocialista lévén, s ugyanakkor valamiféle polgári fölény, amit talán bécsi frentöléséből hozott magával, míg a szocializmusnak egyszerre hátat fordított azután, hogy egy bezdáni népgyűlésen csendőrök verték ki két fogát. Pedig mesterségénél fogva inkább az úri társadalomból élt. Most, amíg a szerb körúton mentünk anyai nagyapámhoz, a Grósztatához azon a kis ligeten át, amelyet vasárnap délután katonák vettek birtokukba kimenős cselédlányokkal, s valaki szájharmonikán játszotta az akkor már kicsit divatjamúlt keringőt: Lári-fári, nem kell várni, frissen jó a csók… most is ez volt a téma. Hogy mi lesz, ha nem lesznek urak? Kinek dolgozik akkor a kárpitos? A megyei hivatalnokok nagy része már el is ment, még az alispán, Sabovljević Dušan is, nem szólva a 23. gyalogezred tisztikaráról, élén bizonyos Popović ezredessel.
– Szűcs úr most is nagyon marasztalt, amikor odaát voltam – mondta apám, mert jó ideig megvoltak a biztonságos rejtett utak a demarkációs vonalon át, sőt a békeszerződés után is. Minden komoly kockázat nélkül jöttek-mentek a népek, megszokva a közelséget, amelyet még atyafiságos érzelmek is támogattak egy darabig. S mesélték, hogy Kosta Lutkić vörös kokárdával jött haza Pestről a fehérterror elől menekülve. Tucaković kőfaragó meg állítólag egy népgyűlésen kiáltotta világgá: »Ha nem harcoltuk ki a bolsevizmust Magyarországon, kiharcoljuk az SZHSZ Királyságban!«
– Csak ne volna olyan drága a lakás Pesten – mondta anyám. – És ne lenne az a sok büdös poloska! Azt én nagyon nehezen szoknám meg!
– Majd Budán lakunk! Ádám már talált is lakást a Lajos utcában, közel hozzá, és nem is olyan drága! Csak nélküled nem akartam határozni! […]
– Linder Béla is hazajött! – mondta anyám, részleteiben is szívósan építgetve az otthon maradás szilárdnak ígérkező várát. – És különben is a hivatalnokoknak csak egy része ment át. Sokan már az esküt is letették, és Csányi Lajos megint jegyző lett Vajszkán.
Linder Béla ezredes, az említett szép Predragovics Lincsi sógora, a magyar közélet hőse volt egy darabig. Károlyi Mihály kormányának hadügyminisztere lévén ő kiáltotta el az Astoria erkélyéről az alant hullámzó tömegnek: »Nem akarok többé katonát látni!« Ez volt a béke, amíg aztán a Tanácsköztársaság nem mozgósította a vöröskatonákat. De ezt már százszor megírták! […] A menni és maradni kérdése a háború befejezése után két-három évig időszerű maradt, csak a menési vágyat lassítva és csökkentve a múló időben, s a határon túlról jövő hírekkel, melyekben a vagonlakók ijesztő sorsa is helyet kapott.” (Herceg János: Módosulások, regény, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1989.; megjelent a szerző nyolcvanadik születésnapjára.) Abban az időszakban nagyon sokan menekültek át Magyarországról az SZHSZ Királyságba, ahol azonban tovább folytatták a bolsevik szervezkedést, a mozgalmár tevékenységet, ezért az itteni hatóságok sem nézték jó szemmel törekvéseiket: megfigyelések, letartóztatások, kihallgatások, kiutasítások vártak rájuk. Nagyjából a Tanácsköztársaság leverése utáni egy évtizedre tehető az az időszak, amikor a legtöbben, a legnagyobb számban tartózkodtak Vajdaságban olyan magyar értelmiségiek, akiknek menekülniük kellett a statárium elől. A kiutasítottak minden esetben igyekeztek elérni, hogy ne Magyarországra zsuppolják át őket az SZHSZ Királyság hatóságai, mert ott halálbüntetés várhatott volna rájuk, ezért többen kerültek Ausztriába és más államokba, s a végcéljuk a legtöbbjüknek mégiscsak a korabeli Szovjetunió volt.
Laták István a levéltári hagyaték nyolcadik dobozában megtalált, kézzel írott jegyzeteiben összesen huszonhat oldalon át ad összefoglalót Szabó János életútjáról. A szakácsmester és műfordító munkásságát, délvidéki tevékenységét nem jegyzi önálló szócikkben Gerold László lexikonja, említi ellenben a Vajdasági magyar írók almanachjának első – és sajnálatos módon direkt, vagyis „egyenes ági” folytatás nélkül maradt – kötetének (1924), illetve a Vagyunk (1928) című antológia szerzői között. (Figyelem! Szabó Jánost nevük hasonlósága miatt, nem szabad összetévesztenünk a zentai születésű Ősz Szabó Jánossal[1].)
A szegedi Szabó Jánosról[2] írta Laták István a hagyatékban fennmaradt kézírásos életrajzi jegyzetében: „Az első világháború utáni első évtizedben, pontosabban 1921-től 1931-ig a vajdasági magyar sajtóban, de különösen a Bácsmegyei Napló nevű napilap egyre gyarapodó irodalmi mellékletében egy érdekes írói egyéniség nevére bukkanhatunk gyakran, Szabó Jánoséra. Komor hangú pár novellája, [olvashatatlan szövegrész] tárcái, gondos költői műfordításai, csiszolt saját versei egy érdekes és irodalmi munkára alaposan fölkészült egyéniséget sejtetnek. De nem tartozott a hivatásos írók sorába, amint hogy Vajdaságban akkor szó sem lehetett magyar hivatásos íróról. Pedig Szabó János értékei szerint messze kinőtt a vidéki műkedvelő írók fölé.
Ki volt ez az ember?
Honnan indult, mit csinált rövid vajdasági irodalmi működése idején?
Abban a Vajdaságban, ahol a két nagy háború között olyan sok volt az idő előtt letört tehetség és féltehetség…
Szabó János Szegeden született 1890-ben. Apja vasúti asztalos volt, de korán elhunyt. Szabó Jánost és még két testvérét nagy szegénységben nevelte a kicsi [olvashatatlan szövegrész] meg napszámoskodásból tengődő édesanyja. Valamelyik szegedi külváros utcáin csintalankodó fiúként cseperedett föl Szabó János. Kicsit konok, de nyíltszívű gyerek volt.
Gyerekkoráról keveset beszélt a régi szuboticai kávéházi esteken és a belvárosi, Mannheim-féle szabóműhelyben, ahol íróemberek, szavalók, [olvashatatlan szövegrész] …gatók, amatőrszínészek és hasonlófélékben művészfélék találkoztak össze gyakran félnapig vagy féléjszakát tartó beszélgetésekre, vitákra.
Ez a műhely egy irodalmi szalont pótolt.
E sorok írója is ott ismerte meg közelebbről Szabó Jánost.
Egyszer mégis egy érdekes epizódot mondott el Szabó a gyerekkoráról. Ötödik elemista volt és néhányadmagával szegedi elemi iskolája udvarán játszadozott, amikor iskolalátogatásra egy piarista szerzetes tanár lépett be az iskola kapuján. A gyerekek kíváncsian szemlélték a krémruhás papembert. A szerzetes tanár csókra kövér, méltóságteljes kezét nyújtotta az udvarban álldogáló gyerekeknek. Egyik-másik fiú kezet csókolt. Némelyik félénken félre húzódott. Az ötödikes kis Szabó János talán az utcagyerek vásottságától hajtva, vagy neveletlenségből, a piarista kezére köpött és elszaladt. Miért tette? – maga sem tudja, mesélte Szabó János.”
Ugyanebben a levéltári dobozban, rögtön a következő mappában található néhány kitépett folyóiratoldal, a Híd 1955-ös 9-10-es kettősszámából. A lap Őrtűz fényénél című rovatában jelent meg Laták István hasonló életrajzi jegyzete egy másik szerzőről, ezzel a címmel: Somogyi Pál életéről és vajdasági irodalmi működéséről.
Somogyi Pál költő és prózaíró is egyike volt azoknak, akik a Tanácsköztársaság bukása után menekültek át az SZHSZ Királyságba. Őt Magyarországon négyesztendei börtönbüntetésre ítélték, de 1920 januárjában megszökött a fegyházból, és átlépte a határt. Szabónál alig kicsivel több időt töltött el Vajdaságban, 1933-ban utasították ki az országból, ahonnan – szerencséjére – Ausztriába „zsuppolták” át. A róla szóló írását Laták István a későbbiekben még többször is átdolgozta, s a levéltári hagyaték azt a hatást kelti, mintha egy összeállításon – talán köteten? – kezdett volna dolgozni, amelyet ilyen kis portrékból szerkesztett volna egységes irodalomtörténeti anyaggá.

 

A fékes úr

 

„Részlet egy készülő regényből” – írta fel Laták István a később sajnálatos módon mégis befejezetlenül maradt, A Tallós-család című regényének kéziratából – gyakorlatilag annak a vázlataiból – kiemelt és előzetesen összeszerkesztett részlete(i) fölé, mintegy alcímként. Feltételezhetjük ugyanis, hogy a szerző ezt a változatot nem szánta véglegesnek, írói szokásainak és módszereinek, bevett eljárásainak ismereteiben egészen bizonyosra vehetjük, hogy a teljes mű véglegesítésig még mindenképp hozzányúlt volna az ekkor közreadott részletekhez is.
A vasúthoz való kötődés (mintegy önéletrajzi elemként…) ebben a művében is megjelenik, hiszen gyermekkorában Laták István is több vasutassztrájkot látott Szabadkán, tehát a cselekményszál, amelyre a kiragadott részletben kifuttatja cselekményét, ugyancsak személyes emlékeire, élményeire vezethető vissza. Arról (legalábbis egyelőre…) nincs adatunk, hogy az író vasutas édesapja italozó életmódot folytatott-e, ellenben nyilvánvalónak látszik, hogy vasutasgyermekként sok-sok hasonló, Tallós Gáspáréval kísértetiesen azonos életutat láthatott, illetve hallhatott ilyenekről szülei beszélgetéseiből, akár csak elcsípett félszavakból, mondatfoszlányokból is.
Laták István elbeszélői módszereinek tárházából ebben a nagyobb lélegzetvételűre tervezett művében több jellegzetes és kedvelt elemét is felvonultatja. Ebből következik az is, hogy a regény, illetve az előzetesen közreadott részlet hangvétele, elbeszélői modora is váltakozó. Helyenként hosszabb, elnyújtott gondolatokban, költői megfogalmazásokban írja mondatait: „Kislány volt és elég szívósnak mutatkozott, hogy az állandóan belehelt széngáz mérgezését is kibírja sovány anyja tejében”; másszor ellenben egy-két szavas tőmondatokkal pörgeti fel, és teszi feszessé cselekményét.

 

 

A fenti cikkhez mellékelt, az író levéltári hagyatékából előkotort regényrészlet azonban ebben az esetben jelentős késéssel követte az eredeti anyagot, közbejöttek ugyanis az ünnepek, karácsony, újév, majd a pravoszláv megfelelőik, alkalmi számok, s így tulajdonképpen hétfői Magyar Szó – benne az Üveggolyó című melléklettel – néhány hétig meg sem jelent.
A regényrészlet már csak a következő esztendőben, 2013. január 14-én kerülhetett az olvasók elé:

 

A fékes úr

(Részlet egy készülő regényből)

Roggyant falú, nádas kunyhóban élt már nemzedékek óta a Tallós-család. Zsellérségben itt tengődtek már a negyvennyolcas forradalom előtt is. A századforduló körül az egyik család feje Tallós Menyhárt volt. A gyerekáldás igen bőven szakadt rá. Néhány gyereke meg is halt. Tizenkét gyereket nevelt föl mégis. Mindig kevés kenyérke, mindig silány ruhácska jutott a gyerekeknek. Pedig ahogy valamekkorára nőttek, már munkát nyomtak a kezükbe, majd szolgálni állították el őket, vagy pedig együtt jártak a szüleikkel gyerekjárandóságért, félbérért dolgozni a gazdag parasztokhoz meg az úri birtokosokhoz.
Ebben a tizenkétgyerekes családban pillantotta meg a sanyarú napvilágot Gáspár is, Menyhártnak a sorban tizedik gyereke. A faluszélen, a gyepsori kacsaúsztató gödröknél, ahol még nyáron is ritkán száradt ki a malacokat heverészni csalogató latyakos sár, itt játszadozta el kisgyerekkorát Gáspár, a többi hosszúinges, borzas gyerek között.
Hosszú árok húzódott a kacsaúsztatókhoz, az artézi kutak haszontalanul elfolyó vizét vezette ide a falu alá. Fiatal, sudár jegenyék magasan nyúltak az ég felé az árokparton. Egy kopott, útszéli kőkereszt is ott gubbasztott az árkon túl, a kövezetlen kocsiút mellett. A gyerekek sokszor ott üldögéltek alatta a füves gyepen, és a könnyű nyári alkonyok idején régifajta meséket mondtak el egymás szórakoztatására, úgy, ahogy az öregjeiktől hallották. Némelykor szép madarak álltak a kereszt hegyébe vagy a jegenyék ágaira pihenni. Kövekkel, botokkal, nyilakkal lövöldöztek rájuk és a bádogkrisztus fejét éktelen pöttyökkel látták el a célozgatók.
Az árok mentén, a kereszt tövében, a nyáron kevésvizű gödrök füves partján tanulta meg Gáspár az életet ismerni és egy kicsit érteni is. Már amennyire egy gyerek képes, akivel a pajtásain kívül alig foglalkozik valaki, mert szülei és nagyobb testvérei dolgozni jártak, mindig a szűkös kenyér után talpaltak.
Mikor nagyobbacska lett, kacsákat, libákat bíztak rá, azokkal pásztorkodván is a régi cimboráival tartott együtt a zöld mezők szélén, az utak bogáncsvirágai közt, a tisztesfűtől csillogó közeli tarlókon.
Szép mezei játékokat rendeztek a kékvirágú bogáncsbokrok mellett hancúrozva, pedig sokszor csak egy darab málé volt egész napra a kosztjuk, azt vitték reggel magukkal a kis lajbi zsebében. A lajbit az ezüstharmatú reggeleken a hátukra terítették és usgyi, alig várták, hogy szerteszéledjenek és játékba kezdjenek. Nyáron édesgyökeret rágtak, földimogyorót szedtek, és megkóstolták a tisztesfüvek édes kelyhét, ez volt a nektárjuk.
Teltek az évek vadon, gondtalanul. A falu közepén büszkélkedő egyetlen iskolába kevés gyerek járt. Inkább a nagygazdák fiai. Gáspárt sose íratták oda. Nem is kívánkozott iskolába. Sokat hallott a nagy nádpálcáról, meg aztán Tallóséknál senki sem tudott a betűhöz, így neki sem hiányzott.
Aztán amikor Gáspár már jó hajas, valamekkora kamaszkává nevelkedett, azzal állt elő az öreg Menyhárt, hogy a jó földű Baracskai gazdánál helyet talált a számára.
– Kiskanász köll neki, azt mondta, hát beállsz hozzá, Gazsi. Reggel idejében fölkelsz és elszegődtetlek…
Gáspár tudta, hogy nincs és nem is lehet ellenvetés. Otthon szűk a kenyér és minden idősebb testvérét, aki az ő korát elérte, szintén elállították szolgálni. Aki köztük jobbszívű gazdához került, még jól is járt.
Csak annyit mondott tehát a fiú csöndesen:
– Költsön föl, édesanyám…
Egykettőre beletört a kanászéletbe. Kint a tarlókon hajkurászta gazdája lábasjószágát. A legelésző állatok mellett a többi kanászgyerekkel játszadoztak is néha. A gazda jól etette Gazsit, de egyre több dolgot sózott rá. Segítenie kellett a trágyát kihordani az istállóból. A nyitott akolba talicskázták ki. Almozni segített az öregebb béresnek és a jószágot etetni. Nem győzte a friss mislinget behordani, a szecskát vágni, vagy amikor annak ideje volt, a szénát, kukoricaszárat, szárított herét benyalábolni. Így bármilyen jó elemózsiája is volt, s eleget kapott enni, mégis mindig fáradt volt.
Fönt aludt az istállóban, a tehénjászol fölött elhelyezett priccsen, amelyet egyfelől falbavert lécekre helyeztek el, míg másik oldalon erős drótokkal a gerendához erősítettek. Nyáron kinyitotta feje felől az ablakot, télen meg a tehenek meleg leheletétől langyos levegőben aludt. A gazda a legkisebb mulasztásért is elagyabugyálta. Egyszer az egyik bárány zöld heréből bezabált és elpusztult. A gazda ostorral kirepítgette Gazsi lábszárán a bőrt. Az ostor nyelével pedig vastag hurkákat vert a derekára.
– Szolginc, a béledet veszem ki, ha csak még egy bárányomat tönkreteszel!
De hát Gazsi minden testvére kapott már ilyen verést. Ő is sírt és tűrt. És persze azután jobban vigyázott.
Tehenet őrzött, disznókat a malacaikkal, egy vad kost és néhány szelíd birkát, bárányt. Szaporodtak és fogytak a malacok. Megnőttek a borjuk és eladták a régi teheneket, meg újakat vettek. Teltek az évek.
Legszebbek voltak a cselédek vasárnapjai. Ilyenkor nem hajtottak ki. Délelőtt elvégezték az állatok körül a munkát. Délután egyik-másik közeli tanyán összejött a fiatalság, citeráltak a serdültebbek és az összejövő tanyai cselédek közül a nagyobbak és ügyesebbek táncoltak is.
A kis kanászból évek múltán nagy kanász lett, majd béres. A munkába beletört, és a tűrésbe is. Jó munkás lett és vállas erős legény. És már a lányok után kezdte törni magát, amikor az apja kivette a béreskedésből.
– Nem akarom minden gyerekemet napszámosnak, vagy félbocskoros béresnek tudni – magyarázta Tallós Menyhárt egy szomszédjának, akinek a fia csendőr lett akkoriban.
Gazsi apja begyalogolt már előbb néhányszor a közeli kisvárosba és körülnézegetett az öreg, hogy mihez kezdjen fölcseperedett tizedik gyermekével. Kinézte magának az egyre terebélyesedő vasutat. Bort fizetett az egyik pályafelügyelőnek és annak a segítségével Gazsit krampácsoló munkásnak szegődtette.
– Itt idővel még bakter is lehetsz, fiam – mondta Gazsinak az öreg Tallós. – Ha az állam szolgája leszel, csirkepaprikás jut vasárnapra, itthon meg a csibeleves vár rád. Vagy a gazdáéknál az, hogy „szolginc”.
Akkoriban a kilátástalan vidéki zsellérember nehezen tudta elhatározni, hogy mihez kezdjen. De érezték, hogy valamerre el kell indulni. A régi nem mehet tovább. Néhol sztrájkok csaptak föl. Egyre többen vándoroltak ki az országból. Ha valaki elkerülte a kivándorlóhajót, és harcolni nem tudott vagy nem akart, az „állam embere” akart lenni. Az ingyen cipőtalpalás és az egyenruha nagy vonzerőt gyakorolt. A csendőr meg a „vasúti” vagy „zupás őrmester” gyöngyélete lebegett az éhes szemek előtt.
De a fiatal Gáspár legény nem tudott betűvetést, így hát nagyon alacsonyan kezdte a lépkedést, hogy apja vágya szerint valaki már a családból állami ember legyen. A vasúton a pályamunkásoknál, ahogy hivatalosan a krampácsolókat címezték (mert a szép hivatalos címzés még a legalacsonyabb foglalkozásnál is kijárt), minden hétköznap megvolt a napszám. A vasútvonalak töltését javítgatta Gáspár egész a katonakoráig. Így nyílt ki előtte a világ. Mintha a végtelenbe futó vasútvonalak kitágították volna előtte a szűk falusi látóhatárt.
Néha munka után órákig elült mélázva a füves töltéseken és a kerek nagy eget, meg a messzenyúló sínpárokat bámulta. Szájába egy-egy jószagú fűszálat vett, s azt rágcsálva a változó sorsán járt lassan mozgó esze.
Mikor már beleszokott volna a vasúti pályamunkások életébe, mint besorozott ifjú regrutát, behívták a császári ármádiába. Rövid időre egy nagyobb vidéki városba került, majd egy csomó társával a fővárosba vezényelték át. Mivel nem volt éppen ügyetlen, és szolgálni szó nélkül tudott már gyerekkora óta, altisztnek szemelték ki a századában. Csakhogy volt egy bökkenő, nem tudott írni-olvasni. Erre kezelésbe vették. Sokféleképpen kísérleteztek vele, ám haladás jó ideig nem mutatkozott. A legtürelmesebb és hétpróbás altisztek sem értek el vele eredményt jó ideig.
– A fánbagó istenit a fejednek! – szidták a megcsontosodott szakaszvezetők és őrmesterek. – Hogy lehet valakinek ilyen kemény a kenyérpusztító feje? Hogy egy vonás meg ne ragadjon benne! Mivel keményítették úgy ki a fejedet, infanteriszt Tallós?
– Semmivel, őrmester úr – felelte türelmesen Gáspár –, csak ahogy tudjuk, nálunk a családban még senki sem tanult meg írni, de még olvasni sem…
Hónapokig nem kapott kimenőt, büntették, hajtották, míg aztán parancsra vonalt-vonal után, karikát karika után papírra rajzolt Gáspár és kétévi nehéz munkával a latin betűs magyar ábécének mind a negyvenfajta betűjét elsajátította. Most már tanulhatta a katonai szolgálati szabályzatot. A harmadik évben aztán tizedesi rangot kapott. Az egyenruhában megtanult formásan mozogni, s még néhány császári és királyi német vezényszó is ráragadt.
Amikor a katonaéveit leszolgálta, visszament a vasúthoz. Megint krampácsolt egy ideig. Aztán egyszer összeszedte minden bátorságát, bement az állomásfőnökhöz és a vonatkísérő személyzethez kérte át magát gyakornoknak. Át is helyezték és utazni kezdett. Miután a betűvetést előbb úgy-ahogy már megtanulta, lassacskán, ha csikorgó, kenetlen ésszel is, de letette a legszükségesebb vizsgát. Nagyobb állomásra helyezték, mint fékezőt. Egyenruhát hordott. A vasúti restiben a pincér már „fékes úrnak” szólította.
Egy évet lassan cammogó tehervonatok fékes fülkéjében töltött el. Majd a vicinális vonalakon a személyvonatok fékezője lett. Mikor gyakornokból végre tényleges állományba kinevezték, nősülésre gondolt. Ekkor már peckesen járó, testes vasutas bácsi lett. Sűrű, szőke haját rövidre vágatta, a magas vasutas sapka alá. Vörhenyeges bajszát oldalra fenve, fölfelé kunkorítva keményen kikötve hordta. Azelőtt is vállas ember volt, de ahogy a nehéz testi munkával fölhagyott, megtelt az alakja és az akkori idők fogalmai szerint jó kinézésű emberré vált. Kék szeme egyszerűen és békésen nézett a világba.
Családjától messze került és nagyon egyedül érezte magát. Mindenféle nyilvános és házi kifőzdékben próbálgatta a kosztot, de vagy drága volt az, vagy ha olcsóbb, hát rossz is. Egyre inkább a nősülés járt a fejében.
Tallós Gáspár a városban már próbálkozott itt-ott a szerelemmel a katonaság idején, meg mióta hazakerült a katonaéletből, de néhányszor megégette az ujját, ha hozzányúlt valakihez. Vagy pedig fizetett szerelemre bukkant, erre pedig sem kedve, sem pénze nemigen akadt. Ha udvarolgatott, akkor meg azt tapasztalta, hogy csak az egyenruhát nézik rajta, a nyugdíjas állást és a pontosan befutó havi fizetést. Az embert benne amúgy civilben semmire sem taksálták, mert hiszen sem szakmája, sem valami városi tudása, iskolája nem volt. Ezért egyre jobban ragaszkodott az egyenruhához, szinte összenőtt vele.
Mikor néha vonatvezetői megbízatással utazott, ismeretséget kötött egy szegény cselédből lett vasalólánnyal, Kocsis Annával, aki egy tisztító üzemben dolgozott. Egyszerű véletlen volt a megismerkedésük. Kocsis Anna nagy csomagot szállított személyi poggyászként a vicinális vegyes vonaton. A tisztítóba ruhaféléket adott föl és a csomagkiadásnál kissé összeszólalkozott Tallóssal.
– Mit várakoztat, vonatvezető úr – kiabált rá. – Én nem érek úgy rá, mint maguk!
Tallós egészséges kék szemével a lányra nézett, aki rányelvelt, mert várnia kellett. Kemény bajuszát megsodorgatta és ez a mozdulat eldöntötte a sorsukat. Anna elpirult a nézéstől. Gáspár pedig gyorsan kiadta a poggyászt.
– Nono, kisasszony – mondta békülékenyen. – Nézze, lelkem, nekem nem csak ezt az egy dolgot kell elintéznem…
S aztán utánalépett még egy-két szóra. Ettől a kis beszélgetéstől kezdve összefonódott a sorsuk. Tallós a ruháit abba a tisztítóba vitte, ahol Anna dolgozott. Meg a vasárnapi ingét és a kravátliját ott keményíttette, s így egyre többet találkozhatott a vasalólánnyal.
Kocsis Anna tisztes volt, szemérmes és egyszerű, de okos is a maga módján. Egy kis pénzecskét is félre rakott már, hogy a legszükségesebbeket beszerezze, ha fészket akar rakni. És maga is pénzt tudott keresni a szakmájában. Kicsit sovány volt, mert sokat dolgozott, s még a kosztján is takarékoskodott, de elevenen égett a szeme, nem volt csúnya. Nagyon megtetszett neki az erős, vállas vasutas ember.
Anna félárva lányként nőtt föl. Évek óta maga tartotta el magát. Vidéki fölfogás szerint már nem volt éppen fiatal lány. Apja a köztisztasági vállalat munkatársa volt valaha, dögnyúzás közben mérgezést kapott és belehalt. Anyja megint férjhez ment egy vasúti éjjeliőrhöz. Annát már kiskorában elállította szolgálni az anyja egy kereskedőhöz, mert az első férjétől való két gyereknek, meg a másodiktól való háromnak az ellátása nagy gondot okozott neki. A félárvák sorsa otthon amúgy sem volt kellemes. Anna aztán, mint cselédke, kis pénzt kuporgatott össze, s amikor már némi tartalékalappal bírt, szakmát kezdett tanulni. Pénzét anyjának adta, s ezért elnézték, hogy eleinte nem keresett a vasalómesternél, ahová tanulni szegődött. Goromba mostohaapja káromkodásai elől aztán külön lakásba költözött, amikor a szakmába beletanult és magát már eltarthatta.
A Tallóssal való ismerkedésből hamarosan házasság lett. Tallós Gáspár szülei eleget is nehezteltek és keserűen fölhánytorgatták, hogy a vasúti álláshoz fiuk nem valamilyen módos lányt nézett ki magának.
Mert néha-néha megházasodása után is meglátogatta falun elöregedett szüleit Gáspár. Ilyenkor az öregek elrontott életüket emlékezetükben mindig végigbarangolták. És a maguk s a gyerekeik vélt szerencséjének ki nem használása is szóba került.
– Bizony fiam, módosabb lányt is kereshettél volna magadnak, ha már ilyen szép állásba jutottál – rikált csöndeskén az anyja.
Gáspár sose tudta megmagyarázni, hogy ő csak hatvanadik vagy századik kerék a vasúton, s hogy a módos lányok nem ilyen jegykezelőkre várakoznak városon. De szavakat se igen talált rá, meg maga is jobban becsülte hosszú ideig az egyenruhát, és nem szólhatta le az öregek egyetlen büszkeségét. Hát csak hümmögött a sopánkodásra. Meg aztán mentegette Annát.
– Hát, volt egy kis pénzecskéje, abból bútort szereztünk. És mestersége van. Ügyes asszony ám!…
De már ő a városi dolgozók szavait használta, a vasúttól távol eső falu nyelvén másképp értődtek ezek a szavak. Hogy miként, azt nehezen szedte volna össze Gáspár, de nem is nagyon erőltette magát. Egyszer csak elhaláloztak az öregek s aztán fiuk végképpen elszakadt a falujától.
Jött Gáspáréknál az első gyerek. Fiú volt. Meghalt mindjárt születésekor. A második is fiú volt. Nem húzta tovább egy évnél. Azt is eltemették. Aztán jó ideig nem volt gyereke Tallóséknak.
Egy ideig elég jól is éltek. Az ember akkor szokott rá az italra. De ritkán ivott részegségig. Ha italozott is, sosem volt goromba, nem őrjöngött, nem veszekedett, csak békésen aludni sietett mindig. Szolgálatát azonban mindig rendesen elvégezte. Nem is ivott szüntelenül, míg a fiatal években járt. Meglettebb korában vált életszükségletévé a naponta fogyasztott ital.
A harmadik gyerek későcskén született. Kislány volt és elég szívósnak mutatkozott, hogy az állandóan belehelt széngáz mérgezését is kibírja sovány anyja tejében. A kis Juliska fölcseperedett. Akkor aztán még egy lánykájuk született Tallóséknak, Anna. A második lány születése után megvált a tisztítóüzemtől Tallósné, mert a gyermeknevelés egyre jobban lefoglalta.
Azután már csak inkább házakba járt vasalni. Napszámért. Persze nem mindennap. A nagyobbik lány már óvodába járt. A kisebbiket, Annát magával hurcolászta Tallósné a „nagyságákhoz”, ahol vasalt. Mivel a gyereket is magával vitte, kisebb napszámot fizettek neki, de így is nagy segítség volt az asszony keresete, mert beköszöntött a drágulás, kiütött a nagy háború és Tallós Gáspár sohasem bőséges fizetésének értéke érezhetően megcsökkent.
Mikor a kisebbik lány is óvodába járt már, megszületett Tallósék Károlykája. Igazi vasgyúró volt a gyerek. Fekete kóc haja a homlokába lógott egynapos korában, s úgy bömbölt, hogy a szomszéd asszonyok összefutottak a hátsóudvari lakás ablaka alatt. Mindenki csodálta, hogy a szűkös világban hogyan szorult annyi életerő a fiúcskába.
A három gyerekkel és az akkori vasutas szokás szerint jócskán iszogató férjjel aztán olyan sok dolga volt Tallósnénak, hogy már leginkább csak a Tejpiac utcai nagy emeletes házba (ahol a hátsóudvari földszintes lakrészben ők is laktak), járogatott be vasalni a „jobb” – tehát pénzesebb – lakókhoz, meg a házigazdához.
Amikor Károlyka sírása fölverte a Tejpiac utcai hátsó lakások csöndjét, Tallósék már igen nehéz háborús éveket gürcöltek át. Igaz, a katonáskodástól Tallóst fölmentették a vasútnál.
– Állami ember vagyok – mondta néha bizonytalan önérzettel Tallós –, nem engednek kutyába olyan könnyen. Köll a császárnak a jó vasutas is…
De amikor le-lejárt a fölmentés határideje, eleget rettegett az az asszony, hogy a császár mégiscsak elviszi a három gyerek apját. A háború elején attól is félt, hogy a vérmes ember önként a frontra megy, de valahogy sikerült róla lebeszélni. Mert néhány kollégája hasonló módon a frontra ment önként, mivel bedőltek a háborús uszításnak.
Ha frontra nem is került ki Tallós, de nagyon nehéz volt „táskázni” az utazó vasutasoknak. Nehéz volt a vasutas kétdeciket költséggel bírni és nehéz volt a három mindig éhes csőrű madárkát falattal, étellel tartani az egyre kopottasabb szegény fészekben.
Sztrájkhangulat feszengett az öntudatosabb vasutasokban, amikor tizenhétben Károlyka világra jött. Tallós ugyan mindig kerülte, hogy összeütközésbe jusson a fölöttesek köreivel, de most már ő is dohogott otthon:
– Tán igazuk is van azoknak a szakszervezetieknek… Ki a fene tud már élni a fizetéséből?… Ha lopni nem akarsz, éhen maradsz… Még azt a nyomorult kétdecit se veheted be már… Az urak pedig minden nap bundásabbak… Magam is már legszívesebben verekednék!…
– Türelem, apus, majd lesz még könnyebb is… Hát én is keresgetek valamit… – mondta nyájasan, csillapítóan Tallósné, akiben a szívós akarata mellett tengernyi jóság és tűrés is megfért…
– Hogy a fenébe tűrjek, ha a bögyünket se tömhetjük meg?… Minek dolgozok, éjszakázok akkor?…
Látták Tallósék a házban, az utcán, a vasúton, a kocsmában és a boltban, hogy egyesek minden nap virítóbb sárgacipőt gombolnak, ritkánál-ritkább szövetekből és selymekből készült ruhákhoz. És a szőrmék és bundák!… Bársonyok és lüszterek!… Miből csinálják egyesek a pénzt? Tallós faluról jött ember volt, kissé meg is rekedt a vasutasságig felkapaszkodott zsellérgőgjében s a fizetésén kívül más pénzcsináláshoz nem értett. Tallósné meg csak dolgozni tudott szívósan, a városi munkások ügyességével és hozzáértésével, de ő sem járt a könnyű pénzcsinálás iskolájába. Hogy is könnyíthettek volna a sorsukon? Munka és munka – ezt látták maguk előtt. És engedelmesség az emberi tűrés véghatáráig. Ügyeskedés, seftelés? Nem értettek ehhez. Új lélek kell hozzá, két rekeszre osztott agy – hogy sohase azt mondd, amit gondolsz; illetve mindig kettőt gondolj, egy igazat – magadnak, de azt soha ki ne mondd; és egy másik hamisat és mézes-mázosat, azt mondd ki mindig hangosan… és akkor majd boldogulsz… Hogy ezt hogyan csinálják, azt a nagyházak hátsó udvaraiban kevesen tanulják meg… Tallósék sem tanulták meg soha…

 

 

Ez pedig egy olyan különleges összeállítás volt, amelyhez nemcsak egy, a levéltári anyagban fellelt prózarészletet, hanem egy korai Laták-verset is megküldtem Gruik Ibolyának, az Üveggolyó című melléklet szerkesztőjének:

 

Őszi, haragos reggel

Agyam ködös, a szívem fáradt,
Tépelődve nyílt ki a szemem,
Híg pára az ablaküvegen,
Az ég veszett vörösbe lázadt.

Dér támadta meg a falombot,
Dermedt levél hull a fejemre,
Szél inal a porban nyelvelve,
Ahogy az utcára kihajlok.

Öltözni kéne vagy szeretni –
Csak láthatnék most egy virágot!
Összetörtek zűrös, nagy álmok,
S vágyott csönddel nem kínál senki.

Tükröm vág rám csúfos grimaszt itt,
Mert olyan bolond ez a reggel?
Uszít zug, vörös felleggel,
– A természet velem haragszik…

(Híd, 1957/1)

 

Ehhez az összeállításhoz még a következő illusztrációkat válogattam össze:

 

 

A Híd 1955/9-10-es számában jelent meg Laták István írása Somogyi Pálról:

 

A mai összeállításunkhoz felhasznált cikkek a Magyar Szó alábbi számaiban jelentek meg:

 

_____________________________________________

[1] Ősz Szabó János (1920–1944) „Zentán, a Tornyosi út egy kis házacskájában, a nagyszülőknél jött világra 1920. május 8-án. A földhözragadt szülők egyetlen gyermeke és egyetlen reménye lett. Janikának becézték haláluk napjáig, tehát a közelmúltig.
Ketten dolgoztak hármukra, mégis állandóan nélkülöztek. János hétéves volt már, amikor sikerült egy szoba-konyhás kis házacskát venni, a Tulipán utca 7-et (ma Ősz Szabó János utca 7.). Minden munkát vállaltak. Messzi vidéki utak és hazaköltözések váltották egymást, míg 1937-ben végleg itthon maradtak. Az apa téglagyári fűtő, a fia segédfűtő lett Zentán.
Két fűtés közben állandóan könyvet tartott a kezében, s ezt tette otthon is minden este. Pontosabban akkor, amikor otthon tartózkodott. Tizennyolc esztendős korában ugyanis már gyakran eljárt a Malom utcai Munkásotthonba, ahol könyvek és lapok, valamint a sorstársak társaságában múltak az esték.” (Tripolsky Géza: Ősz Szabó János; In: Ár ellen – Mártír hidasok 1941–1945, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1981.; összeállította: Ács Károly; szerkesztő bizottság: Ács Károly, Bordás Győző, [Baranyai] Bosnyák István, Pató Imre; az előszót írta: Petkovics Kálmán)

[2] Megtévesztő lehet az is, hogy a régi Híd munkatársai közül többen is használták több-kevesebb rendszerességgel a Szabó János álnevet. Publikálta írásait ezen a néven Mayer Ottmár (1911–1941) és Malusev Svetozar-Cvetko is. A szerkesztői és munkásmozgalmi tevékenysége miatt a második világháború idején Szabadkán felakasztott publicista és kulturális munkás neve és életútja ismert, ezért róla most nem szólok részletesebben: „Mayer Ottmár és társainak bírósági tárgyalása Szabadka történetének legvéresebb politikai pere volt. A halálos ítéletet 1941. november 18-án  hajtották végre a hatos honvédlaktanya udvarán” – írta róla Farkas Nándor az Ár ellen című kötetben.
Malusev „1910-ben született Szabadkán. 1936-tól 1941-ig a HÍD belső munkatársa és adminisztratív-anyagi irányítója volt” – jegyzi róla a Híd 1934–1941 című válogatáskötet (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1964.; sajtó alá rendezte: Kovács János; szerkesztő bizottság: Kovács János, Lévay Endre, Laták István, Major Nándor, Malusev Cvetko; a kötésterv Hangya András munkája; technikai szerkesztő: Kapitány László)
Malusev a második világháború után Zágrábban telepedett le, újságíróként dolgozott, később a Magyar Képes Újság főszerkesztője is volt.

Hozzászólások

hozzászólás